Családi halmozódás

Ki mennyire gondolja így,hogy ez a "szokás" a családokban öröklődik?

Azért kérdem,mert volt pár történet,ami alapján ezt gondolom + amikor én voltam családállításon,akkor is azt mondta a terapeuta,hogy ami velem történt,az csak a jéghegy csúcsa.

Mivel a családban senki nem beszél erről,nem tudom biztosan. De az biztos,hogy minden nő elég erőteljes olyan tüneteket produkál,amiket már összeszedegettünk tünetként.

Vélemény?

Szokásodhoz híven megint nagyon jó kérdést találtál! Nem tudom. Rengeteget gondolkodtam ezen, engem az a tézis is zavar - még akkor is, ha elhiszem, hogy a statisztikák alátámasztják - hogy az áldozatokból lesznek az elkövetők. Nekem ez felfoghatatlan. Ha valaki annyi szenvedésen megy át, mint mi, az miért tenné ezt másokkal? És valahogy van ebben valami stigmatizáció is. Nem tudom, van-e olyan kutatás pl, hogy a férfi áldozatok illetve a női áldozatok egyforma arányban válnak-e elkövetővé. Nehéz ezen egyáltalán gondolkodnom is, annyira fáj a feltételezés, hogy azért, mert áldozat vagyok, bántani fogom a gyerekem. Nekem pont a fordítottja logikus: ezerrel jobban vigyázok a lányaimra, mint valaki, aki nem ment át azon, amin én...

Én saját tapasztalatból tudom, hogy a mi történetünk generációk óta tart...

Mara, ezt valahogy én is nehezen tudom elképzelni. Viszont azon gondolkoztam már, mitől vált elkövetővé az én nagybátyám. Nem feltétlenül akarom felmenteni, de ki tudja, mi van emögött az ő esetében. Azért lenne talán érdemes ilyesmivel is foglalkozni, mert talán ha ezt tanulmányozzuk (nem feltétlenül mi, hanem mondjuk a pszichológia), akkor lehet valamiféle prevencióról beszélni. Már ha vannak emögött valamiféle tipikusnak nevezhető jegyek.
Nem akarok férfiellenesnek tűnni (amúgy nem is vagyok az), csak talán ha abból indulunk ki, hogy a férfiak megoldási technikái között hamarabb szerepel az agresszió (azért a szexuális erőszakot is jóval gyakrabban követik el, mint a nők), talán nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk, a statisztikák a férfiak esetében nem tévednek. Vagy nem sokat. De én nem gondolnám, hogy nők tömegével válnak elkövetővé. Pont azért, mert úgy gondolkodnak, ahogy te. És ahogy én is. Aztán lehet, hogy tévedünk. Főleg ha arra gondolok, hogy a nők hajlamosak belemenni és benne ragadni bántalmazó kapcsolatban, és ott sokszor a férj már jobban számít, mint a gyerekek. Akár mert félnek a nők, és önmagukat se képesek megvédeni, akár mert társfüggők, és a partnernek akarnak megfelelni. Ezért félrenéznek, időnként meg segítik is a férfit... Olvashattunk ilyen történeteket itt is.

A családi halmozódást amúgy el tudom képzelni, mivel a sérült ember talán nem képes úgy nevelni, ahogy kéne. Vagy ahogy írtam, társfüggő, rossz partnert választ, ezért szinte előre borítékolható, hogy a gyerekei is áldozattá válnak.

A családi halmozódásról az jut eszembe, hogy az anyai ági nagybátyám folyton leskelődött utánunk mikor a fürdőben voltunk. Az anyai ági unokatesómmal volt a simogatásos incidens, az ő gyerekéről most kiderült, hogy asperger szindrómával küzd. Nem tudom van-e összefüggés, de azért mégis csak fura. Azt nem tudom megmondani, hogy a családunkban ért-e valaki mást is hasonló atrocitás mert erről soha nem beszéltünk. De tulajdonképpen semmiről sem

Süni, maximálisan egyetértek veled, és azzal, amit a pszichológusod mond. Én is azt gondolom, hogy aki egyszer áldozat volt, mindent elkövet azért, hogy a gyerekei ne legyenek azok, nemhogy még ő maga tegyen bennük kárt... Ezért nem értem ezt a teóriát, miszerint az áldozatokból lesznek az elkövetők. Egyszerűen nem fér a fejembe.
Mert azt még el tudom képzelni, hogy ha valakit egész gyerekkorában vertek, akkor ezt a példát tanulja, ez neki a normális, ezért ő is verni fogja a gyerekét. De egyszerűen nem hiszem el, hogy valaki, aki abúzuson ment át gyerekkorában, abuzálni fogja a gyerekét... És mégis, sok helyen olvasom, hogy ez így van.

Süni, szerintem ez nagyon bonyolult dolog. Nyilván az ember mindent megtesz, hogy a gyerekével ilyesmi ne történhessen meg. Én nagyon remélem, hogy egyszer majd nem lesznek igazak ezek a statisztikák, talán pont a mi, és az utánunk jövő generációnál megáll a dolog. Miért gondolom így? Mert ma már, ha még valamilyen szinten tabu is a téma, azért mégiscsak lehet erről beszélni. Sok áldozat mer segítséget kérni, pszichológushoz fordulni. Én még emlékszem arra, milyen felfogás volt jellemző az én gyerekkoromban a pszichológusokkal kapcsolatban. (Csak az megy pszichológushoz, aki hülye.) Ma már azért ez is egyre elfogadottabb. Így az áldozatok egyre jobban kaphatnak segítséget, és ez remélhetőleg azt is eredményezi, hogy nem válnak elkövetővé az áldozatok.
Persze nem gondolnám, hogy régen minden áldozatból elkövető vált, csak egészen más volt az emberek felfogása. Már ha csak a családon belüli kapcsolatokat nézzük, akkor is. A nőnek, gyereknek nem sok joga volt, a férfi volt a családfő, azt kellett tenni, amit ő mondott. A gyerekek nevelésének elfogadott eszköze volt a verés, stb. A családi szennyest nem volt szokás kiteregetni, azaz a családon belül bármi megtörténhetett. A gyereknevelésről nem sokat tudtak az emberek, igazából fogalmuk se volt arról, hogy milyen lelki károkat okoznak a gyerekeiknek, de tán nem is nagyon érdekelte volna az embereket általában.

Mara, ez tényleg olyan hihetetlen amúgy. Nekem se fér a fejembe.

Hajnalkám írta: Mara, ez tényleg olyan hihetetlen amúgy. Nekem se fér a fejembe.

Már azért sem értem a dolgot, mert azért az abúzus áldozatainak nagy többsége nő. Az elkövetőknek meg szerintem 90 százaléka férfi. Akkor hogy van ez? Akkor ez mégiscsak azt kell jelentse, hogy igen kevés áldozatból lesz elkövető, nem?

Anoni Mara írta:

Hajnalkám írta: Mara, ez tényleg olyan hihetetlen amúgy. Nekem se fér a fejembe.

Már azért sem értem a dolgot, mert azért az abúzus áldozatainak nagy többsége nő. Az elkövetőknek meg szerintem 90 százaléka férfi. Akkor hogy van ez? Akkor ez mégiscsak azt kell jelentse, hogy igen kevés áldozatból lesz elkövető, nem?

Mara, én is éppen ezen gondolkoztam. Az anyák leginkább félrenéznek, én azt látom a történetekből. Vagy annyira hihetetlen a számukra a dolog, hogy képtelenek elhinni, elviselni a gondolatot. De azt remélem, hogy a mai áldozatoknak már sikerül talpra állni, és sem ők nem lesznek elkövetők, se nem választanak maguknak olyan társat, és így egyre jobban visszaszorul majd a szexuális bántalmazás. (És bízom benne, hogy nemcsak a gyerekkori.)

Süni, én igyekeztem a gyerekeimet úgy nevelni, hogy ne váljanak áldozattá, semmiféle értelemben. Remélem, sikerült. Már nagyok, úgyhogy a gyerekkori abúzusnak már nem lehetnek áldozatai, hála Istennek, de én remélem, hogy soha, semmilyen formában nem lesznek azok.
És bátran vállalj gyereket, nem kell attól félned, hogy mindenképpen áldozattá válik. Azért a statisztikák se azt írják, hogy minden áldozat elkövető lesz. Én inkább arra gondoltam, hogy ha valaki gyerekkorában áldozattá vált, és nem jutott el szakemberhez, és tán nem is tud arról, mi történt vele, mert annyira elnyomja magában, hogy nem emlékszik semmire, annál előfordulhat, hogy felnőttként ezek a rossz minták fognak előjönni nála. Így tudom elképzelni, hogy felnőve elkövetővé válik, mert máskülönben teljesen hihetetlen számomra. Éppen azért, amit te is írsz, és Mara is.
Meg vagyok róla győződve, hogy biztosan nagyon jó anya leszel. Adja az Úr, hogy sikerüljön minél hamarabb.

Szerintem minden eset egyedi, a hajlam öröklődik, és ki tudja melyik területre "tolódik "át? Jó esetben katalizátorként az önmegvalósítás és a prevenció területére. Én pontosan tudom, hogy a nagyimat is, anyukámat is, engem is és gyermekeimet is többször és folytatólagosan abuzáltak. A nagyi, élete végéig szó nélkül tűrte. Anyukám folyamatosan abúzál (nem szexuálisan- bár mindent elkövetett, hogy a szexualitás írmagját is kiölje belőlem az elcsúfítástól, a megalázáson keresztül a tiltásig mindent, még zenét sem volt szabad hallgatnom, mert az az ördög műve) a mai napig. Nem csoda, hogy mindkét testvérem inkább a halált választotta... Amikor először történt meg velem és segítséget kértem tőle, meg sem akarta hallani. Elakadt annál a résznél, hogy összepisiltem az ágyat kínomban, így sarokba állított, úgy, ahogy voltam órákra; (ennek a következtében olyan erős elfojtás alakult ki bennem, hogy 40 évvel később törtek fel csupán az emlékek) és emlékszem kb 5-6 éves koromra, hogy minden élethelyzetet úgy éltem túl, hogy "ha én lennék az anya, akkor most...". Mindent megtettem, hogy gyermekeim biztonságban szeretetben és védelemben nőjenek fel. Mégsem tudtam megvédeni őket.... És ezt még nem sikerült helyretennem magamban azzal sem, amit a pszichológusom mondott, hogy nem akadályozhattam meg a történteket, és bizonyítottan mindent megtettem értük, csak a sors nem megfelelő szakemberekhez vezetett, akik felismerték volna a konkrétumokat és mellénk álltak volna. Amióta" tisztán látok" sem könnyebb a helyzet: ugyan védem őket az eljárásoktól, amennyire lehet, és meg tudtam állítani a folytatást egyelőre. És sajnos nem véglegesen... Damoklész kardjaként lóg a fejünk fölött, hogy mikor alakulnak úgy az eljárások, hogy végre őt vizsgálják alaposabban, és ne azt akarják igazolni, hogy én hazudok....

Azt a kapcsolatot értem, hogy ahol az anya áldozat volt, a gyerekek veszélyeztetettek, mert egyrészt nyilván az anya is labilis, másrészt ha családon belüli az elkövető, akkor kinézhet magának új áldozatokat. Tehát ilyen szempontból érthető a családi halmozódás. Amit nem értek, amikor az áldozatból válik elkövető.

Anoni Mara írta: Azt a kapcsolatot értem, hogy ahol az anya áldozat volt, a gyerekek veszélyeztetettek, mert egyrészt nyilván az anya is labilis, másrészt ha családon belüli az elkövető, akkor kinézhet magának új áldozatokat. Tehát ilyen szempontból érthető a családi halmozódás. Amit nem értek, amikor az áldozatból válik elkövető.

Kedves Anoni Mara!
Általános pszichológiai állítások szerint az áldozat vagy azonosul az agresszorral, vagy felismeri, hogy ez rossz, és megszakítja a továbbadását.

Én is sokat gondolkodtam azon, hogy a volt férjem miért tiport folyamatosan sárba, meg a két nagyobb gyerekét, amikor neki sem volt jó, amit az apja tett vele. (Ugyanezt.) Amikor szóvá tettem, hogy miért olyan kíméletlen a gyerekeihez, azt mondta, hogy vele is ilyenek voltak, de "ember lett belőlem". Ezt később a gyerekeimmel kianalizáltuk, hogy genetikailag valóban ember.. Látom az egyik fiamon, hogy időnként nehezen türtőzteti magát, hogy ne szekálja azt, aki a közelében van. (Jelen esetben én..) Pedig ő fogadkozott a legjobban, hogy mindent meg fog adni a gyerekeinek, amit ő nem kapott meg az apjától, és ő nem lesz olyan.. Folyamatosan imádkozom, hogy jobb emberré váljon. Volt olyan, hogy úgy éreztem, hogy az ő személyében az apjával élek újra együtt olyan manipulatívan, és bántóan viselkedett. Volt, hogy a rendőrséget is kihívtam rá. Meg akartam tőle szabadulni. Azóta megtanultam, hogyan ne vegyem fel a piszkálódásait, hogyan hagyjam ott, amikor szemétkedik. Egy mentsége van, hogy áldozat, és hogy a válás óta ő került a legmostohább anyagi körülmények közé velem együtt, a két másik testvére jobb helyzetben van jelenleg.

Nem tudom pontosan, hogy hol az a határ, hogy agresszorrá válnak, vagy inkább védelmezővé az abúzáltak. Hiszen egyszer én is voltam abúzáló, (valamelyik topicban benne van), de akkor még csak 13 éves voltam. Azóta felnőttem, és revizionáltam magamban a dolgokat. Sokat segített, hogy 30 éves koromtól foglalkozom pszichológiával, jártam pszichológushoz, önismereti tanf. stb. Az első két gyerekemet még én sem tudtam úgy nevelni, mint a harmadikat, amikor már a tudatosodás folyamatában voltam. Bár akkor is igyekeztem, de sokszor nem tudtam azt, hogyan kell másképp tenni, amit velem rosszul tettek, és ilyenkor automatikusan beugrott az anyai minta, ami nekem nem volt jó, és mégis azt csináltam, mert nem tudtam jobbat. Aztán igyekeztem ellesni másoktól, hogyan nevelnek, amitől a gyermek jól érzi magát. 30 éves korom után, mikor gyermeknevelési könyveket kaptunk feladatul az önismereti tanfolyamon, meg máshonnan is vettem, mert ajánlottak, akkor már könnyebb volt mihez tartani magamat.

Anoni Mara írta: Azt a kapcsolatot értem, hogy ahol az anya áldozat volt, a gyerekek veszélyeztetettek, mert egyrészt nyilván az anya is labilis, másrészt ha családon belüli az elkövető, akkor kinézhet magának új áldozatokat. Tehát ilyen szempontból érthető a családi halmozódás. Amit nem értek, amikor az áldozatból válik elkövető.

Érteni én sem értem. Csak feltételezem, hogy pl a fiúkból, akiket áldozat-anyukájuk "szeretgetett-sokat ölelgetett- fütyis játékokat játszott" nagyobb korukban erősebben kíváncsibban vizsgálgatják a lányokat és talán "nem fogják fel", a hogy a testnek jó élmény a léleknek árt. Hiszen a kisfiuknál nem annyira fizikai erőszakkal kapcsolódik össze az abúzus...