Feldolgozás

Hope írta: Sokáig gondolkodtam, hova is írjam...
De ez mindegy is...
Hetekig, sőt hónapokig ültem a langyos állóvízben mielőtt visszatértem közétek. Nyugalom volt körülöttem, nem voltam feszült, lassan, de biztosan haladtam a feldolgozás útján.
Aztán pár hete megváltozott minden. Nem hiszem, hogy köze van a történteknek a visszatérésemhez, vagyis nem a következménye, de talán nem véletlen ez sem.
Emlékbetörés, pánikroham, rémálmok... újból elindult bennem valami...
Tudjátok, évek teltek el úgy, hogy azt magyaráztam a pszichológusomnak (és másoknak is), hogy én sosem fogok már kapcsolatba lépni a családom azon részével, akiktől elválasztott az élet a trauma miatt. A terapeutám évekig mondogatta nekem a lehető legnagyobb nyugalommal és meggyőződessel, hogy ő viszont biztos benne, hogy egyszer megtörténik. Én pedig évekig nem hittem, azt gondoltam, téved.
Jelentem: én tévedtem.
Még a héten lesz egy találkozóm, 13 év után az első, csendes, bátor mégis bátortalan lépésem feléjük. Azok felé, akiktől gyerekként eltiltott a bántalmazóm...
Csak egy találkozó, csak egyetlen emberrel, nem is a bántalmazómmal... de ez egy találkozó, egy nagy pillanat valaki olyannal, aki gyerekkorom óta kétségek közt él, aki nem tudja, mi történt... Ő tudni szeretné én pedig tudatni.
Joga van tudni, mi történt a négy fal között, miért fordultam el a családomtól... nekem pedig jogom van beszélni róla!
Talán eljött a pillanat, hogy minden a helyére kerüljön!?!

Hope, ez óriási lépés!

Kiscsillag írta:

Hope írta: Sokáig gondolkodtam, hova is írjam...
De ez mindegy is...
Hetekig, sőt hónapokig ültem a langyos állóvízben mielőtt visszatértem közétek. Nyugalom volt körülöttem, nem voltam feszült, lassan, de biztosan haladtam a feldolgozás útján.
Aztán pár hete megváltozott minden. Nem hiszem, hogy köze van a történteknek a visszatérésemhez, vagyis nem a következménye, de talán nem véletlen ez sem.
Emlékbetörés, pánikroham, rémálmok... újból elindult bennem valami...
Tudjátok, évek teltek el úgy, hogy azt magyaráztam a pszichológusomnak (és másoknak is), hogy én sosem fogok már kapcsolatba lépni a családom azon részével, akiktől elválasztott az élet a trauma miatt. A terapeutám évekig mondogatta nekem a lehető legnagyobb nyugalommal és meggyőződessel, hogy ő viszont biztos benne, hogy egyszer megtörténik. Én pedig évekig nem hittem, azt gondoltam, téved.
Jelentem: én tévedtem.
Még a héten lesz egy találkozóm, 13 év után az első, csendes, bátor mégis bátortalan lépésem feléjük. Azok felé, akiktől gyerekként eltiltott a bántalmazóm...
Csak egy találkozó, csak egyetlen emberrel, nem is a bántalmazómmal... de ez egy találkozó, egy nagy pillanat valaki olyannal, aki gyerekkorom óta kétségek közt él, aki nem tudja, mi történt... Ő tudni szeretné én pedig tudatni.
Joga van tudni, mi történt a négy fal között, miért fordultam el a családomtól... nekem pedig jogom van beszélni róla!
Talán eljött a pillanat, hogy minden a helyére kerüljön!?!

Hope, ez óriási lépés!

Hope, kívánom, hogy valami jó történjen számodra ebben a találkozásban!

Hú, ez nagyon bátor lépés! Milyen jó, ha ő szeretné tudni, és te képes vagy megosztani vele. Remélem hoz egy kis megkönnyebbülést. Majd ha tudsz, írd meg mi volt.
Talán az ilyenektől enyhül az érzés, hogy egyedül vagyunk a traumánkkal.
Csodálatos, bátor lépés!

Köszönöm lányok!
Túl vagyok a találkozón, alapvetően pozitívnak értékelem. Írok majd róla bővebben.
Egyelőre csak annyit, hogy jól vagyok, hozott egyfajta megkönnyebblést (mellette egy kis lelkiismeretfurdalást is, majd elmesélem miért)
De mindenképp megérte! Magam miatt érte meg!
Itt az ideje, hogy a felelősség visszakerüljön oda, ahova való! Eddig cipeltem, de már nem kívánom! Nem az enyém!
Nem mondtam ki mindent, ami lényeges, de talán nem is baj. Egy részét kimondtam, amit nem tudtam, arra céloztam. De végeredmènyben azt érzem, mindent sikerült kimondanom, amiért belementem a találkozóba. Semmi nem maradt bennem, amiről szerettem volna beszélni.

De jó, hogy megtetted, Hope! Felszabadultságot hoz, sejtszinten, hogy hangosan is kimondjuk, legalábbis én is ezt éltem át.

Kezembe akadt egy csodálatos könyv, sajnos csak angolul van meg nekem, még nincs magyar fordítás (nem véletlenül, nagyon bátor könyv)
Alice Miller: Szabadulás a hazugságból címmel. Alice Miller svájci szerző, úgyhogy eredetileg németül írt, az angol is már egy fordítás. Magyarul két könyve van, az egyik A tehetséges gyerek drámája, ami szintén nagyon jó,
Szóval a könyv azt fejtegeti, hogy a gyerekkori történésekben éppen az a legrosszab, hogy a testünk, sejtszinten, mindenre emlékezik, és mindent pontosan, tényszerűen lát. Az elménk az, ami érzelmi okokból megtagadja ezeket az emlékeket és vagy nem emlékszik egyáltalán, vagy "szépíteni" próbálja (például azt mondja, hogy a verésre szükség volt ahhoz, hogy "ember legyen belőlem"). A szerző szerint sokszor e két ellentétes dolog eredménye minden piszchés zavarodottság, például a depresszió, az álmatlanság és más felnőttkori problémák.
A helyzetet tehát leginkább az állíthatja helyre, ha igazat adunk a sejtszintű testemlékeknek, és közelebb kerülünk a valósághoz, mert akkor sok-sok piszchés energiánk szabadul fel. Ehhez azonban fontos, hogy legyen, aki értőn meghallgat, legyen "felvilágosult tanú", ahogy ő fogalmaz. Szerintem ez történik ezen a honlapon, ezért olyan gyógyító itt veletek beszélgetni. A kimondás, az igazság helyreállítása tehát már önmagában gyógyító, szerinte!
Nagyon örülök, Hope! És mindenki másnak is itt - egyszerre gyógyulunk és vagyunk gyógyító "felvilágosult tanúk".

Lelkemből szóltál Nyugodt!
Nem gondoltál még rá, hogy ezt a könyvet Neked kellene magyarra fordítani?

Sziasztok én teljesen új vagyok itt és még meg kell tanulnom beszélni róla.23 éves vagyok az unokatestvérem molesztált 16 éves koromig.Arra nem emlékszem mikor kezdődött de arra igen, hogy szép csendben építette fel a "bizalmat", hogy biztosan nem mondom el senkinek. Nagyon sok mindenre nem emlékszem.Mostanában kezdtek előtörni emlékképek és nagyon felzaklatnak éjszakákat sírok át és rettenetes bűntudat gyötör.
Nem tudom hogyan kell feldolgozni...legszívesebben vissza zárnám magamba mert nem merek vissza emlékezni.
Hogy nézzek szembe a emlékekkel?Hogy nézzek szembe a felismeréssel.. a fájdalommal?
Vagy magamba tartsam továbbra is?.... nem tudom mit kell tenni.
Nagyon félek tőle.

Nóra
isten hozott közöttünk. Jó, hogy idetaláltál. Nagyon is ismerjük, milyen nehéz a töredékes emlékképekkel és a hozzájuk kapcsolódó érzésekkel megküzdeni... itt mindenki megért és melletted áll. Próbáld leírni, ami feljön - meg is oszthatod itt névtelenül, a történetek között, de nem muszáj. Már az sokat számít, hogy kiírod magadból.
Tapasztalatom az, hogy ha jönnek az emlékképek, visszazárni már nem lehet de összességében ez egy pozitív folyamat, nehéz nagyon átélni, de gyógyító hatású. Mindenképp jó, ha keresel egy pszichológust, akiben meg tudsz bízni, aki szimpatikus. És ide is mindig írhatsz - nekem az segített a legtöbbet, hogy láttam mások folyamatát, ahogy dolgozták fel, ahogy gyógyultak, ahol éppen tartanak
Egymás kezét is fogjuk, virtuálisan

Sokat gondolkodtam, hová is illik ez

Találtam egy nagyon jó cikket az abúzusos felnőtt létről - aki írta, igen ismerheti. Ide linkelem, szerintem gyógyító elolvasni, mert sok mindent megvilágít, amit tapasztalunk.
A cikkben említett könyv, a Trauma és gyógyulás (J. Herman) is remek.

tarsam.blog.hu/2015/03/16/gyerekkori_abu...se_a_parkapcsolatban

Sokat olvasok mostanság, kevesebbet írok. Hullámokban szokott rámtörni a grafománia

Köszönöm, Nyugodt, ez a cikk nagyon jó! Elküldöm a terapeutámnak is!

Sziasztok!
Még március végén írtam, hogy lesz egy találkozóm, egy nagyon fontos találkozóm.
Hogy egyértelmű legyen a helyzet, pár mondatban elmesélem az előzményeket...
Szüleim még 3 éves korom előtt elváltak, a gyámügy által megítélt láthatások alkalmával 12 éves koromig éltem rendszeres bántalmazásban. Apám az utolsó 3-4 évben rendszeresen megerőszakolt.
Nem igen beszéltem a velem történtekről, de jelek voltak. Senki sem segített, végül önerőből tagadtam meg a kapcsolattartást apámmal alig 12 évesen. Aznap apám eltiltott apai ágon az összes családtagomtól, nagyszülőktől, nagynénitől, unokatestvéreimtől, féltestvéremtől, akiket testvéreimként szerettem.
Azt mondta apám, találkozhatok velük, akkor és annyiszor, ahányszor hajlandó vagyok vele is.
Megtagadtam az apàmmal való kapcsolattartást, elfogadtam az üzletet. Ha ez az ára...
Eddigi életem több, mint felét, 13 évet éltem le azzal a fájdalommal, hogy mindenki azt hiszi, hogy utolsó féreg vagyok, amiért elfordultam a családomtól.
Sosem mondhattam el nekik az igazat.
13 évig szerettem volna belekiabàlni az arcukba, hogy az apám az oka, hogy bántott, hogy megerőszakolt és 12 évesen nem tehettem mást, ez volt az egyetlen esélyem menekülni, túlélni.
13 évig sírtam, őrjöngtem akárhányszor eszembe jutottak, hogy nem adhattam magyarázatot, nem búcsúzhattam el.
3 éve járok terápiába, sokat dolgoztam az emlékeimmel az elmúlt években, évekig mondogattam a pszichológusomnak, hogy én biztosan nem fogok találkozni soha többé senkivel sem azok közül, akiktől elfordultam. Aztán tessék, mégis megtörtént. Találkozóra hívtam apám második feleségét, akitől időközben elvált.
Tiszta vizet akartam önteni a pohárba, kimondani legalább egyszer a családban, hogy én ennek az egésznek az áldozata vagyok és nem egy utolsó senki, akinek mindenki tart.
Csak egyszer szerettem volna elmondani, egyetlen egyszer... az igazat, felemelni a hangomat és kimondani azt, amit gyerekként nem tudtam megtenni.
Órákon át beszélgettem apám volt feleségével, elmondtam, hogy apám zaklatott, fogdosott, együtt fürdésekre kényszerített, szexuálisan bántalmazott. Konkrétan azt, hogy megerőszakolt nem tudtam kimondani, magával a szó kimondásával (és leírásával is) nagy nehézségeim vannak, de rákérdezett és a reakcióm egyértelmű volt neki is.
És annyira zaklatott a helyzet, nagyon sokat dolgoztam rajta az elmúlt években, hogy ne tartsam magam hibásnak azért, mert én ki tudtam lépni, de ott kellett hagynom egy kislányt, akivel talán ugyenezek megtörténtek. Ezerszer elmagyaráztam már magamnak, hogy 12 évesen nem vállalhattam magamra annak a felelősségét, hogy megmentsek egy másik kislányt, hiszen még engem is meg kellett volna menteni, az se az én feladatom lett volna és így is nagyobb volt a feladat, mint amivel meg tudtam küzdeni.
De ott ülve apám volt feleségével szemben, el kellett mondanom neki valamit... hogy gyerekként láttam, ahogy az apámmal közös lányukat is fogdossa az apám... és nem tehettem semmit. Nem az én feladatom volt tenni ellene, hiszen látták felnőttek is, családtagok is...
Ott volt nyilván annak a kislánynak az anyja is, aki tehetett volna...
Hmm... igen, lányok... egy kicsit visszatettem a felelősséget oda, ahova való. Valahol az ő vállára is... mert tudnia kellett, hogy az apánk bánt minket. És tudta is. Ebben biztos vagyok!
És azalatt a pár óra alatt, amíg beszélgettünk, láttam, ahogy összeomlik a nő. Nem ez volt a célom, nem azért mentem, hogy bántsam, hanem azért, mert tartoztam ezzel önmagamnak. Azzal, hogy elmondjam mi történt 13 éve. És tudtam, hogy fájni fog neki, de nem tarthattam magamban a végtelenségig.
Valahol ő is tehetett róla, hogy ez a helyzet kialakuljon, mert eltűrte az erőszakot, mert sosem emelte fel a hangját apám ellen. És tudom, hogy nagyon sok mindent tudott és látott abból, ami velem történt.
Aznap valami nagyon megváltozott bennem, ahogy ott ültem vele szemben, újra megérintett az a félelem, fájdalom és szégyen, ami gyerekként a mindennapjaimat jelentette. És talán ez a tapasztalat kellett ahhoz, hogy rájöjjek valami nagyon fontosra.
Én 13 éve lélekben elköszöntem a családom azon felétől, minden akkori gyerek felnőtt, más utakon járunk. Mindannyian mást választottunk magunknak, nem ismerjük egymást. És bármennyire szeretném visszakapni az egykori gyerekeket, akik voltak az unokatesóim, féltesóm... sosem fogom, mert eltelt 13 év...
és most, hogy újból megérintett mindaz, ami az akkori világomat jelentette, azt hiszem, azt kell mondjam, már nem is szeretném visszakapni őket és furcsamód már nem is fáj úgy.
Valaminek egy nagyon határozott lezárása volt bennem ez a találkozó. Valamiféle feloldozás. Úgy érzem, visszakaptam a szabadságom, a hangom.

Hú, hát nem találok szavakat. Megdöbbentő a történet , de csodálatra méltó, bátor lépés amit magadért tettél. Gratulálok, és örülök, hogy jobban érzed magad. Virtuális ölelés neked!

Hope, elképesztő, amit írsz, a hideg futkosott a hátamon, amíg olvastalak. Nagyon bátor vagy, nagyon jól tetted, hogy kiálltál magadért, hogy elmondtad, ami annyi éven át nyomasztott.
Igazad van, annak a kislánynak az anyja is felelős, mint ahogy a mi anyáink is felelősek azért, hogy hagyták - még ha jóhiszeműen is - hogy megtörténjen az, ami senkivel nem történhetne meg.
Lett azóta valami fejlemény? Jó lenne, ha a többi rokon előtt is tisztázódnál, nem?

Köszönöm Mara!
Nyilván jó lenne, ha tisztázni tudnám magam a család többi tagja előtt is... de...
tudod nagyon furcsa dolog ez. A családom szemében biztos, hogy tisztázódnék, mégsem érzem azt, hogy tisztáznom kellene magam előttük. Csakis önmagam előtt kell, hogy tisztázódjak.
Nem érzem, hogy tartoznék nekik bármivel.
Tudták, hogy mi történik a zárt ajtók mögött. Ma már nem tartom kizártnak, hogy valamikor találkozom a többiekkel is, már felvettem a kapcsolatot apám húgával, kilátásba helyeztünk egy találkozót... de ez a találkozó nehezebb lesz,, már előre tudom, ő szorosabb kapcsolatban áll apámmal...
De csakis akkor megyek bele, amikor azt érzem, nekem fontos ez a találkozó.

Fejlemény amúgy nincs azóta, amikor találkoztunk, azt mondta, beszélni fog a lányával a következő héten, aztán visszajelez nekem. Ez volt 2 hónapja, azóta semmi hír...
Nehéz, mert valahol ez a lány a testvérem még akkor is ha csak félig, még akkor is ha 7 éves kora óta nem ismerem.
De nem ostorozhatom magam a végtelenségig azért, amiért egyedül nem tudtam megmenteni gyerekként egy kislányt, akinek ott volt az anyja.

Hope írta: Köszönöm Mara!
Nyilván jó lenne, ha tisztázni tudnám magam a család többi tagja előtt is... de...
tudod nagyon furcsa dolog ez. A családom szemében biztos, hogy tisztázódnék, mégsem érzem azt, hogy tisztáznom kellene magam előttük. Csakis önmagam előtt kell, hogy tisztázódjak.
Nem érzem, hogy tartoznék nekik bármivel.
Tudták, hogy mi történik a zárt ajtók mögött. Ma már nem tartom kizártnak, hogy valamikor találkozom a többiekkel is, már felvettem a kapcsolatot apám húgával, kilátásba helyeztünk egy találkozót... de ez a találkozó nehezebb lesz,, már előre tudom, ő szorosabb kapcsolatban áll apámmal...
De csakis akkor megyek bele, amikor azt érzem, nekem fontos ez a találkozó.

Fejlemény amúgy nincs azóta, amikor találkoztunk, azt mondta, beszélni fog a lányával a következő héten, aztán visszajelez nekem. Ez volt 2 hónapja, azóta semmi hír...
Nehéz, mert valahol ez a lány a testvérem még akkor is ha csak félig, még akkor is ha 7 éves kora óta nem ismerem.
De nem ostorozhatom magam a végtelenségig azért, amiért egyedül nem tudtam megmenteni gyerekként egy kislányt, akinek ott volt az anyja.

Nem, semmiképpen ne ostorozd magad! Világos, hogy nem vagy semmiért felelős. Érted voltak (lettek volna...) felelősök a felnöttek.
Nem tartozol a családnak semmivel. Csak úgy képzelem, hogy neked lenne jobb, ha tiszta vizet önthetnél a pohárba. Én az ilyenek után mindig úgy érzem, kicsit emeltebb fővel élhetek tovább.
A nagynéném nem tudja, mit tett velem a fia, anyám "megtiltotta", hogy elmondjam neki. Szerinte amúgy sem hinné el. Így a nagynéném csak annyit lát, hogy én megszüntettem a fiával minden kapcsolatot, nem vagyok hajlandó egy levegőt szívni vele. És zavar a gondolat, hogy ezért szemétnek gondol, olyan embernek, akinek a család mit sem jelent...