Feldolgozás

Mi számít feldolgozásnak, honnan tudhatom, hogy feldolgoztam már a velem történteket?

Hú, nagyon jó, és nagyon nehéz kérdés... Azért is nehéz, mert szerintem ha az ember elkezd róla beszélni, mindig és mindig erről akar beszélni. Vagy csak én vagyok ezzel így? Amíg az abúzusról beszélek, úgy érzem, már feldolgoztam. Ahogy nem beszélhetek róla, megint úgy érzem, nyom a titok. Érdekes volt a sajtótájékoztatónkon Bozsik Yvette-et hallgatni, aki talán először beszélt nyíltan az őt ért bántalmazásról. Így zárta: köszönöm, hogy ennyi idegen előtt erről beszélhettem.
Szóval nem tudom. Szerintem csak olyat lehet mondani, hogy most már feldolgozottabb, mint volt. Hogy léptem előre. Hogy most már jobb.

Már csak azért is foglalkoztat, mert ha elvileg decemberben lezártam a terápiámat, de most ez az oldal teljesen felzaklatott, és rohannék vissza a volt pszichológusomhoz, ami viszont technikai képtelenség mert felszámolta a praxisát, akkor most mi van? Jelenleg el nem tudom képzelni, hogy egy vadidegennel kezdjek erről beszélni. Azt gondolom, a régi pszichológusomnak elmondanám hányadán állok most és kész. akár telefonon keresztül, ha más lehetőség nincs.Vagy ez rossz ötlet?

Nem tudom, hogy fel lehet-e dolgozni az ilyen traumákat. Én azt mondom, hogy lassan megtanulok együtt élni vele, mert amikor eddig azt hittem, hogy feldolgoztam, mindig történt valami, ami erre rácáfolt.
Az oldal engem is megrázott, s felkavart. Az én pszichológusom 250 km-re lakik tőlem, de bármikor felhívhatom. Erre eddig még nem került sor, de jó tudni, hogy ennyire mellettem van.

Mara! Rám inkább hullámokban tör az érzés, hogy erről akarok beszélni. Néha hónapok telnek el úgy, hogy nagyon jól elvagyok a kis életemmel, aztán egyszer csak, mint a megáradt folyó a gátakat, úgy akarja áttörni a csendet körülöttem az őszinteség.

Aniron írta: Nem tudom, hogy fel lehet-e dolgozni az ilyen traumákat. Én azt mondom, hogy lassan megtanulok együtt élni vele, mert amikor eddig azt hittem, hogy feldolgoztam, mindig történt valami, ami erre rácáfolt.

Így van. Azt hiszem, azért nem tudunk Ági kérdésére válaszolni, mert a feldolgozás nem jó szó. Feldolgozás és abúzus összeférhetetlen szavak. Viszont szerintem is meg lehet, sőt, meg kell tanulni együtt élni vele. Nem lehet pl. megszüntetni minden szorongást, viszont lehet relativizálni: ha tudod, honnan ered a szorongás, már látod, hogy nem racionális okai vannak, és az már nagy lépés előre.

Ági, szerintem felhívni egy pszichológust, és elmondani "hányadán állsz", nem nagyon visz előre. Az abúzuson hosszú ideig kell dolgozni. Átrágni újra és újra. Körüljárni mindenféle szempontból.

Sokszor van nekem is, hogy tudok "együtt élni" ezzel. Máskor meg ahogy nagyon jól leírtátok, szörnyen nyomaszt ez a titok, amit a pszichológusomon kívül senki nem tud, és mivel ő nincs mindig kéznél, és már egyre kevésbé lesz, csak kétségbeesetten keresgélek valakit akinek elmondhatnám. Volt, hogy a férjemnek majdnem elmondtam, aztán szabályosan rosszul lettem, hánytam a vécében. Aztán oda lett a pillanat.
Kicsit most is vívódok, hogy elmenjek-e az új nőhöz akit régi pszichológusom ajánlott? Mert voltam nála 2x de harmadjára mikor mentem a nekem adott időpontra, még két másik nő várakozott rá. Hát teljesen elvesztettem a még ki sem alakult bizalmamat, és hazarohantam. Azóta is semmi. Mást meg nem tudok aki az én kisvárosomban rendelne.

Anoni Mara írta: Hú, nagyon jó, és nagyon nehéz kérdés... Azért is nehéz, mert szerintem ha az ember elkezd róla beszélni, mindig és mindig erről akar beszélni. Vagy csak én vagyok ezzel így? Amíg az abúzusról beszélek, úgy érzem, már feldolgoztam. Ahogy nem beszélhetek róla, megint úgy érzem, nyom a titok. Érdekes volt a sajtótájékoztatónkon Bozsik Yvette-et hallgatni, aki talán először beszélt nyíltan az őt ért bántalmazásról. Így zárta: köszönöm, hogy ennyi idegen előtt erről beszélhettem.
Szóval nem tudom. Szerintem csak olyat lehet mondani, hogy most már feldolgozottabb, mint volt. Hogy léptem előre. Hogy most már jobb.

Én is így érzek Mara! Amikor erről beszélek "egészségesebbnek" érzem magam. És szerintem ebben is sokat segít az oldal. Olyanokkal beszélünk az abúzusról, és akkor, amikor nekünk megy a beszéd a témáról), akik mellett nem érezzük azt a kiszolgáltatottságot meg és ez gyógyító hatással lehet
KÖSZÖNET ÉRTE!

Angyalka, jól megfogalmaztad, hogy itt akkor beszélünk róla, amikor mi akarunk. Hányszor volt, hogy felkészültem, hogy fogok róla beszélni a pszichológusomnak, de sikerült más irányba terelni a beszélgetést. Otthon meg csak sírtam, és legszívesebben vissza rohantam volna, hogy amúgy ezt akartam mondani és nem azt.

Én is bárkinek tudok erről beszélni, ha valahogy szóba kerül és a velem, történtekről, bár talán az erőszakról jobban(ez kézenfoghatóbb volt)

Sziasztok. Egy könyvet olvasok a napokban kb hatodik alkalommal újra,s újra. Nem tudok aludni csak sírni... S olvasni. Mara könyve...
Köszönöm Mara ;-( köszönöm ???? ????

Jó könyv valóban. Először végig sírtam. Másodjára rájöttem, hogy alig emlékszem a könyv tartalmára, de akkor is sokat sírtam. Most táppénzen vagyok, és harmadjára olvasva, már más szemmel teszem ezt, találok benne újdonságot, és már nem sírok (talán csak egyszer)
És hogy vagy Seal?

Ági40 írta: Jó könyv valóban. Először végig sírtam. Másodjára rájöttem, hogy alig emlékszem a könyv tartalmára, de akkor is sokat sírtam. Most táppénzen vagyok, és harmadjára olvasva, már más szemmel teszem ezt, találok benne újdonságot, és már nem sírok (talán csak egyszer)
És hogy vagy Seal?

Ági, szerintem itt a válasz a 2014 júniusban feltett kérdésedre, hogy honnan lehet tudni, hogy valaki feldolgozta-e már a történetét... Ebből a két mondatodból jól látható a feldolgozási folyamat. "már más szemmel olvasom, találok benne újdonságot és már nem sírok"
A feldolgozás zajlik.
Szerintem sosem vagyunk "készen", "megjavítva", kipipálva, mint egy gép. Talán onnan lehet észrevenni (saját életemben így van), hogy javulunk, hogy az önsajnálat és az önbántás, a félelem és rettegés része enyhül, és egyfajta felnőtt megértéssel, ugyanakkor szeretettel viszonyulunk ahhoz a személyhez, akik akkor voltunk, és ahhoz is, akivé azóta lettünk. Nem könnyű. Nekem ebben mindannyian rengeteget segítetek. Többet, mint a terápia maga.
Az egész életünk egy folyamat - amit az abúzus maga is alakított, ezért foglalkozunk éppen azzal és éppen úgy, ahol éppen tartunk. Mindig újra rá lehet bukkanni életünk egy-egy apró részletében, hogy ez talán még mindig hat... de a tudatossá tevés, az egy hatalmas, fájdalmas, de katarzist okozó lépés.
Egy jó fogódzó saját magamnak: talán onnan lehet tudni, hogy a feldolgozás jól halad, hogy már nem keresem a jeleket, már nem kívülről várom a választ arra, hogy "igen, feldolgoztam, a második osztályba léphetek". Csak egyszerűen élem az életemet, s közben talán kevesebbet félek.
ti hogy vagytok ezzel?

Seal, nagyon jó, hogy itt vagy köztünk. Itt gyűjtjük össze az összes el nem sírt könnyeinket, s egymás könnyeiben is gyógyulunk.

Ezek szerint, nem vagyok egyedül a reakcióval. És köszönöm mindenkinek . Nem gondoltam volna hogy így fogadtok. Remélem nekem is menni fog. Meg akarom törni a csendet . Beszélni akarok gyógyulni.

Tényleg nyugodt, már kevésbé félek. Már csak szomorúságot, fájdalmat érzek. Az én drága pszichológusom rengeteget segített, hogy felül tudjak kerekedni a rettegésemen. Szembe merjek nézni ezzel az egésszel. Nem könnyű, mert szerintem még mindig nagy az ellenállás bennem. Persze nem tudatos, csak egy ideje fura dolgok esnek meg velem. Pl elromlik aznap az autó, mikor menni akarok, vagy hogy már gyógyszeres segítségre is szükségem van, most meg egész héten az ágyat nyomon. Ilyen beteg még sosem voltam. De megint veszélybe került a következő órám.

Sokáig gondolkodtam, hova is írjam...
De ez mindegy is...
Hetekig, sőt hónapokig ültem a langyos állóvízben mielőtt visszatértem közétek. Nyugalom volt körülöttem, nem voltam feszült, lassan, de biztosan haladtam a feldolgozás útján.
Aztán pár hete megváltozott minden. Nem hiszem, hogy köze van a történteknek a visszatérésemhez, vagyis nem a következménye, de talán nem véletlen ez sem.
Emlékbetörés, pánikroham, rémálmok... újból elindult bennem valami...
Tudjátok, évek teltek el úgy, hogy azt magyaráztam a pszichológusomnak (és másoknak is), hogy én sosem fogok már kapcsolatba lépni a családom azon részével, akiktől elválasztott az élet a trauma miatt. A terapeutám évekig mondogatta nekem a lehető legnagyobb nyugalommal és meggyőződessel, hogy ő viszont biztos benne, hogy egyszer megtörténik. Én pedig évekig nem hittem, azt gondoltam, téved.
Jelentem: én tévedtem.
Még a héten lesz egy találkozóm, 13 év után az első, csendes, bátor mégis bátortalan lépésem feléjük. Azok felé, akiktől gyerekként eltiltott a bántalmazóm...
Csak egy találkozó, csak egyetlen emberrel, nem is a bántalmazómmal... de ez egy találkozó, egy nagy pillanat valaki olyannal, aki gyerekkorom óta kétségek közt él, aki nem tudja, mi történt... Ő tudni szeretné én pedig tudatni.
Joga van tudni, mi történt a négy fal között, miért fordultam el a családomtól... nekem pedig jogom van beszélni róla!
Talán eljött a pillanat, hogy minden a helyére kerüljön!?!