Van még itt valaki?

Sziasztok! A kezdetektől olvasom az összes történetet és a fórumot. Eddig még nem volt bátorságom írni, de itt vagyok és tudom nem vagyok egyedül. Sok erőt adtatok nekem az évek alatt, hálás vagyok érte. Köszönöm 

Szia! Igen, én például itt vagyok. Sajnos mostanában nincs nagy élet a fórumon. Örülök, ha segített az oldal. 

Sziasztok! Hát én nagyon hosszú kihagyás után - magam se hiszem,  hosszú évek elteltek! az érzésem olyan, mintha tegnap lett volna  -  de ismét itt vagyok. 
Ami most annyira felkavart, hogy visszatértem, az Szilágyi Liliána ügye a sajtóban.
Tulajdonképpen ennek kapcsán szembesültem azzal, hogy csak hittem hét évvel ezelőtt, hogy én már milyen jól gyógyulok és egyedül is minden menni fog.
Ez az eset újra  felhozott mindent, érzéseket, helyzeteket, életem szereplőit, a bátorságot, és szembesített azzal, hogy nemhogy nem vagyok túl, hanem éppen visszaalkottam magamnak egy helyzetet, amiben gyerekkoromban is voltam.

A szüleim nagyon idősek már, kilencven felett vannak, és mindketten erősen demensek. Korábban is gondoztam őket, de most már annyira rossz az állapotuk, hogy hozzájuk kellett költözni, mert nem hagyhatók magukra. Idősotthonba nem hajlandóak menni (nem írják alá a papírt, illetve tombolnak, ha ez szóba kerül, így pedig egy otthon sem veszi fel őket), 24 órás ápolót pedig nem tudok megfizetni (más segítséget is próbáltunk, egyikük sem bírta két hétnél tovább még a heti néhány órát sem. Megértem őket...)
Úgyhogy most egy másik típusú, de ugyanúgy borzalmas helyzetben élünk együtt, ahol minden nap szembesülök a gyerekkori feszültségekkel, érzésekkel - most megfűszerezve azzal, hogy én vagyok az erősebb, és ők vannak kiszolgáltatva nekem...
Vajon hogy döntök? Vajon én is visszaélek? Vajon kilépek, és sorsukra hagyom őket? Minden nap, újra és újra szembesülök ezekkel a döntésekkel.
Lehetetlen helyzet az, amikor az ember a saját bántalmazóját gondozza, nem kívánom senkinek.  Magamnak sem kívántam. Mazochista lennék? Vagy csak őrzöm a "kedves nő" arcát a külvilág előtt? 
De miért kerültem én ebbe a helyzetbe? 
Talán  túlságosan erősnek éreztem magam, és úgy gondoltam, hogy megbirkózom ennek a helyzetnek az összes visszásságaival?  Fél éve lakom újra "gyerekként" (illetve gondozóként) velük, és  hihetetlen szembesülni azzal, hogy hiába vagyok 59 éves, ugyanazok a helyzetek jönnek elő, mint 9 évesen. Nap mint nap szembesülök azokkal a haragokkal, amelyekről úgy éreztem, már feldolgoztam. Dehogy!  
Nem értem igazából, miért alakul ez így - tudom, magam hoztam magamat ebbe a helyzetbe, nem bírtam nézni, hogy teljesen ellehetetlenüljenek.  Talán valami titkos reményben, hogy énrajtam ez már "nem fog".  Azt hittem, amikor ideköltöztem, hogy ez most már nagyon gyorsan meg fog oldódni, hiszen én már azt is merem vállalni, hogy szembenézek egy régi helyzettel, más válaszokat adva. De nem így lett.

Újra terápiába kell menjek, ez egyértelmű. Csak nem tudom, hová, már nagyon félek ismét felnyitni a régi, többszörösen így-úgy behegedt sebeket. Félek attól, hogy megint ömlenek majd az idősgondozási  jótanácsok, miközben azt, hogy ez így együtt milyen érzelemkombináció, milyen beteg traumás kötés, azt rajtatok kívül nem tudja senki sem.


 

Épp most érkeztem,kicsit felrázzuk a helyet!

Szia Nyugodt! Jaj de örülök, hogy hallok felőled!!! El sem tudod képzelni. Olyan sokszor eszembe jutsz, nem is gondolnád. 
Borzasztó lehet a helyzeted. Nem is tudom, hogy lehet ezt bírni. Valahogy arra kéne gondolnod, hogy ez az ember már nem is az az ember, hogy ő már máshova készül, és feltehetőleg nem is izgatják az evilági dolgok... 
Én is ezt próbálom a szüleimmel szemben szuggerálni magamnak. Hogy nem haragudhatok rájuk, mert már nem is önmaguk. Ők is nagyon idősek. Képzeld, pont ezen a héten léptem egy hatalmasat, elmondtam neki, hogy írtam anno egy könyvet a traumámról. Amióta megjelent a Bűn vagy bűnhődés, iszonyatosan nyomasztott ez a titok, mint ahogy annak idején nyomasztott az a másik. De nem mondtam neki, nem akartam feleslegesen fájdalmat okozni neki, nem volt értelme. Most azért mondtam meg neki, mert írtam egy regényt, és ez már saját néven fog megjelenni, de ott lesz zárjójelben Anoni Mara. Szóval nagyot lépek, és ehhez már színt kellett vallanom. Elképzeltem, hogyan fog reagálni, sírni fog, mérges lesz... Hát egyik sem. Kb két perc után már másról beszélt. 
Szóval nem tudom elképzelni sem, milyen lehet a bántalmazódat ápolni... És igen, ő a gyenge, de valahogy ebben a kontextusban, amikor előjön a gyerekkori trauma, én hihetetlen regressziót érzek, megint kisgyerek leszek belül, és gondolom ilyet érzel te is... 
Egy új terápia sokat segíthet. én is újra elmentem, ez most nagyon más, mint az előző, de rengeteget segít. 

De jó! Rázzuk fel! 

Igen, egyre mélyebb bugyrokba jutunk...
Nekem már nem megy a szuggerálás, hogy "ők most már egy másik ember, aki máshová készül és nem érdeklik az evilági dolgok", mert úgy érzem, nagyon is érdeklik. Azért vannak még itt. Az öregség csak állapot - nem felmentés.
Ahogy én látom, (és a szüleim előtt már volt négy tapasztalatom is demensápolásban)  a demencia nem csak úgy összevissza működik. Persze nem vagyok szakember, de én úgy érzem, a demencia őszintévé tesz - felerősíti a háttérérzéseket, és lebontja a tanult, szociális korlátokat. Lebontja a megjátszást. Megmutatja, hogy mélyen belül mi, ki lakik.
Úgyhogy nagyon fura, egyszerre vagyok a gyermek érzéseiben, feljönnek sorban, de most a felnőtt szemével látom. Eléggé szétszakító, de tanulságos.

Csak egy rendszeresen ismétlődő példa: apám, aki 92 éves, reggelente vidáman ébred. Dudorászik, táncikál (már amennyire egy 92 éves táncikálni tud  ). Jön utánam, mint egy kiskutya, mosolyog, mosolyt, figyelmet vadászik (ahogy tette egész életében a nők között, csak nem ilyen direkt módon). Miközben mondjuk mosogatom a reggeli edényeket, megáll mellettem, dudorászik (már ez is idegesít, ki tudja, miért), elkezdi bökdösni a karomat az ujjával, és közben azt mondja "udvarolni szeretnék"  "mert ma olyan jó kedvem van".
Egy idegen ápoló erre legyintene, mosolyogna, és azt mondaná, de helyes a bácsi.Egy pszichológus, aki nem ismeri a történetet, azt mondaná, csak kedveskedni akar, gyengédségre vágyik, és rosszul fejezi ki magát.
Bennem az egész gyerekkori érzés feljön. Gyűlölöm, hogy bökdös. Gyűlölöm, hogy azt mondja, "udvarolni szeretnék", hiszen én a lánya vagyok. Mert éppen mondhatná azt is, hogy örülök az életnek, szép a napocska, vagy ilyesmit. De nem. Bökdös, és udvarol, és piszkál. Ez megmaradt, még most sincs a helyén.
Ilyenkor elhúzódom, elkomorulok, befeszülök. Harag ébred. A gyerek összes érzése ott tombol bennem... feljön a kiszolgáltatottság, hogy elrúgnám magamtól jó messzire. GYerekként nem tudtam elrúgni. Most meg nem lehet, nem rúgom, mert felnőtt vagyok és nem rugdalok embereket. 
Elküldöm, hogy a feleségének udvaroljon (az anyámnak, aki még szintén él, és ő is demens) - érdekes módon, anyámnak sosem "udvarol", őt nem bökdösi.

A demencia őszintévé tesz. Direktté. De attól ő még nem másik ember....én legalábbis így érzem. Felelősségre ugyan nem tudom vonni már - de mélyen belül ott van benne az, aki csinálta, amit csinált, és akiben ez most is, ugyanúgy benne van. A szándék, az ott van és az öregségtől cseppet sem változott. Sajnos. 



 

Sziasztok! Már "rongyosra" olvastam a régi írásokat. Örülök nektek, jó érzés, hogy nem vagyok egyedül. (persze igazából borzalmas)! Mara új történetét már nem raksz ki, vagy valamit nem jól töltöttem fel? 

Sziasztok! Én is itt vagyok! Nekem is segített mindig ez a csoport, amit köszönök. Terápiára ugyanahhoz a pszichológushoz járok, máshoz nem is mennék. Volt kb 2-3 év kihagyás de úgy sokkal nehezebb az élet. 
A gyomorideg a félelem a múlt miatt, a lenyomatok a tapasztalatok belém ivódtak. Minden erőmmel azon vagyok jól legyek - jól vagyok és mégsem. Vannak ezek a fura megfoghatatlan érzések...
Örülök h itt vagytok!
Nyugodt nagyon nehéz lehet így most nem tudom mekkora lelki erő kell most neked!!!
Különleges sok erőt neked!
Mara mikor jelenik meg regényed?

De jó Jelen, hogy te is itt vagy! Nem tudok még pontos dátumot mondani, de talán a héten elindul a könyv promója, ami nagyon izgi. Merthogy úgy döntöttem, kilépek az árnyékból, elég volt a bujkálásból, az anonimitásból. Anyámnak már elárultam, bár nem teljesen fogta fel, hogy írtam egy regény már. 
Nagyon sokat léptem előre az elmúlt évek során. Az előrelépéshez először hátra kellett lépnem... Szóval volt egy jó nagy zuhanás, aztán új pszichológus, gyógyszer. Kicsit hasonló körülmények vezettek a zuhanáshoz, mint Nyugodtnál, azzal a különbséggel, hogy neki még ezerszer nehezebb. Anyám nagyon beteg lett, ápolásra szorult. Sajnáltam, és közben a harag, amit iránta éreztem nem akart csillapodni. Új pszichológushoz mentem, az előző ajánlotta. Egészen másfajta ez a terápia, és ami nagyon megnyugtató nekem, hogy nem törekszik lezárásra... Nekem ez így teljesen megfelel. 
Aztán fogta magát az unokatestvérem, aki abuzált, és meghalt. Megmint megzuhantam, mert iszonyatosan felkavarodtak az érzéseim. Egyrészt úgy éreztem, hogy valahol én átkoztam el. Másrészt örültem, és ezt az érzést nagyon szégyelltem. Úgyhogy akkor már pszichiáterhez is mentem. 
De most jól vagyok, és remélem, így is maradok... 
 

Mara emlékszem korábban írtad az unokatestvéred meghalt. Elhiszem, h mégis felkavaró volt. A régi pszichológusod miért ajánlott újat? Miben más? Mi beszélgetni szoktunk a pszichológussal. Ez a pszichotetápia? Ő az akiben teljesen megbízok akinek bármit el tudok el merek mondani. Néha azt érzem nem haladunk sehova, hogy magamvan kell helyretenni mindent hogy senki nem tud segíteni lelkileg csak önmagam. Bár ehhez mindenképp kell Ő! A könyvedet nagyon várom! Anyu sem fog fel semmit az egeszből hiába mondtam neki korábban többször. Mintha semmit se mondtam volna. Ez a TITOK. Nem beszélünk róla és ennyi. Nagy bátorság h mindenki előtt nyíltan felvállalod! Elismerésem! Mivel anyuékról - " apu" - van szó így nem merném mert oda lenne a csalàdi "béke". Sürün nem talalkozunk de ez van mégis. Illetve a munkàm miatt sem lehet... Pedig gyülölöm a titkokat. 

A régi pszichológusom Londonba ment, ezért lett vége az előző terápiámnak. Nagyon féltem újra pszichológushoz menni, féltem attól, hogy nem lesz olyan jó, mint az első. De egészen másmilyen, úgyhogy nem is kell hasonlítgassam őket. Az előző egy feltáró terápia volt, most már nincs mit feltárni. És ez a pszichológus már próbál kirángatni a múltból. Eleinte haragudtam érte, nem ehhez szoktam. És aztán elkezdtem érezni, hogy jót tesz ez nekem, hogy kicsit eltávolodom a történtektől. De ez nem azt jelenti, hogy nem mehetek vissza a múltba, de már nincs ez a reflexem, hogy minden okát ott keresem.
Mi is beszélgetünk, no meg ha van valami akkut probléma, azt kivesézzük. 
Az anyák menekülnek. Ez egy megküzdése stratégia, de én is haragszom érte. Mondtam anyámnak, hogy megjelent már egy könyvem. Ezt úgy értelmezte, hogy írtam ugyan egy könyvet, de nem adták ki... Mint aki nem akarja megérteni. 

Büszkén jelentem, hogy eljött a nap, amikor lerántom Anoni Maráról a leplet, kibújok az álnév árnyékából. 

www.facebook.com/joshuakonyvek/photos/a....108/4861609717232604

Drága Mara! 
Annyira büszke vagyok rád, hogy felvállaltad magad és kicsit úgy érzem, hogy helyettünk is teszed. 
Bár én is ilyen bátor lennék, de talán, majd eljön annak is az ideje. 

Nagyon várom a könyvet! Amint lehet megveszem! Nagyon örülök, hogy felmerted vállalni! Milyen érzés ez most neked? Olyan mintha vmi súlyt tettél volna le? Én igy tudom elképzelni.