Ilyen múlttal lehet az ember boldog?

Ha van valakinek olyan története, aminek jó a vége, kérem, ossza meg velem, velünk, akik kétség és remény között vergődünk, az egyszer fent, egyszer lent állapotában.

Igen, valószínűleg jót tenne. Csak egyfelől le kéne tudnom győzni a szégyent, egy dolog, hogy ide írok, névtelenül, arctalanul, a másik, hogy odaálljak egy ismeretlen elé, aki esetleg nem is értene meg.

Szerntem is lehetünk boldogok. Amióta pszichológushoz járok, teljesen megváltozott az életem. Megmentett. Elkezdtem a phd-t, munkahelyet váltottam, s másodállásban taníthattam is, amit imádtam. Ezt az életemet a közös munkánknak köszönhetem, s azt is hogy a jó pár rossz kapcsolatom után, ahol érzelmileg vagy testileg kihasználtak, egy olyan emberrel ismerkedtem meg, akit korábban észre sem vettem volna, ő számomra lehető legjobb. Amikor elhatároztuk, hogy szeretnénk együttélni, néhány hónap alatt sikerült az új városban munkát találnom, s fél éve együttélünk. Tudom, hogy ez nem sok idő, de korábban soha senkivel nem akartam együttélni, soha senkivel nem volt ilyen jó, pláne nem ennyi ideig.
Volt, aki szerint az elmúlt években megváltoztam, s nem a jó irányba, ő már nem az életem része. De nem bánom. Nem tudjuk, hogy meddig élünk, kinek mennyi van előtte, s mötötte. Lehet, hogy 90 éves koromig élek, de az is lehet, hogy következő nyáron meghalok. Azokkal szeretnék lenni, akik valóban engem szeretnek, s nem azt az alakítást, amit korábban nyújtottam. Szerintem sosem késő.
Amikor anyát pszichiáterhez küldték javasoltam neki, hogy mondja el az igazat. Ez egy nagy lehetőség , hogy a régi fekélyes sebeket kitisztítsák, s szépen összevarrják. Nem tette. Hajnalkám, szerintem a gyermekeid melletted állnának, s lehet, hogy közelebb is hozna Titeket.

Ez igen. Jó ilyet olvasni.

én azt hiszem, boldog vagyok...nincsen párkapcsolatom, ki tudja, mióta...ha lenne olyan férfi, aki tudná mellőzni a szexet, boldogan mennék bele..bár nagy színésszé váltam ezen a téren, de ez becsapás...talán egyszer valamikor meggyógyulok, s akkor én is örömömet lelem benne, de most még nem látom...viszont addig is elkezdtem felfelé ívelni az életemet...van egy gyönyörű, okos kisfiam, Akit a világon mindennél jobban szeretek...nem érdemelné meg, hogy besavanyodott, depis anyukája legyen...sok évvel ezelőtt elkezdtem örülni az apró dolgoknak... s ez talán közhelynek számíthat, de minden apró kicsiny dolog boldoggá tesz...egy jó szó, egy apró kavics, hogy éppen virágzik a karácsonyi kaktuszom, de a legnagyobb boldogságom minden, ami a kisfiammal történik...azt gondolom, ebből a sok apró örömből lehet a legjobban építkezni...nem küzdve, s harcolva várni valami nagyra...az messze van és elérhetetlen...az apróságok minden nap, minden pillanatban ott van köztünk

Szerintem soha nem leszek boldog. Szoktam boldog lenni, de csak pillanatokra, de soha nem tart évekig. Türelmetlen vagyok az életemmel, azt várom, hogy vége legyen!
Nem félek a haláltól. Színházasdit játszom. Van két felnőtt gyermekem, nincsenek adósságaim, egyedül élek, erős vagyok, kívülről úgy látszik irigylésre méltó életem van, de belül csak kérdőjelek vannak. Minek "kell" élni? Hogy halhatnék meg? Szinte naponta, vannak napok, amikor óránként képzelgek a halálról.
Kérdezem a lányomat, hogy neki vannak ilyen kérdései? Ő arról beszél, hogy imád élni és eszébe sem jut a halál. Nekem miért nem múlik már el? Pedig beolvastam anyámnak, coming out-ot rendeztem a családnak, próbálom integrálni a kisgyermekkori élményeket, amikre tkp. nem is emlékszem. Szóval úgy tekintem, hogy gyógyult vagyok, tehát kipipáltam a gyógyulás folyamatait (Judit Hermann: Trauma és gyógyulás), de boldog csak néha vagyok. Dühöt érzek. Anyámat fel tudnám lökni, és most úgy gondolom, hogy nem fogok sírni, ha nem lesz itt. Nehezen alkalmazkodom, de játszom a választott szerepeimet elég hitelesen. Pedig inkább lennék anarchista, forradalmár, szeretném a szabályokat folyamatosan megszegni. Belül tombolok, kívül jámbor vagyok. Élet ez így?

Nekem meg sorban tönkremennek a párkapcsolataim, mert hagyom magam lehúzni általuk, pedig nem akarom. Előbb-utóbb védekező pozícióban kötök ki, mert nincs normális önértékelésem. Az egyedüllét pedig nagyon depresszióssá tud tenni, folyton arra vágyom, hogy szeressenek. Én is sok mindent végigcsináltam már a gyógyulásom érdekében, de nem látom a végét. Hol fent, hol lent.

Try, nagyon értelek! Nekem sokáig segített a kompenzálás (látszólag minden ok az életemen), egy jó ideje az segít, hogy "megengedem" magamnak megélni a kicsi vagyok, gyenge vagyok, sérült vagyok érzést. MÉLYEN HISZEM, hogy ez is része a gyógyulási folyamatnak és ÉREZNI fogom, hogy hogyan tovább. Én örülök a rövid boldogságoknak is, bár eleinte ugyanúgy sokkos állapotba kerültem tőlük... Amit nehezen fogadtam el magamban...

Kedves Angyalka! Megörültem a válaszodnak , mert nem gondoltam, hogy ezt meg lehet érteni, hogy van , aki hasonlóan érez!
Kérlek, írd le a módszered kicsit részletesebben, az elejét, mert azt nem értettem. Ahol az okról írsz. A fiad története miatt értesz meg, vagy Veled is hasonló történt? Köszönöm a válaszod a reagálást, mert az többet jelentett, mint gondolnád , boldoggá tettél hosszú percekre, sőt jó érzés, hogy hogy érted miről írok !

Kedves Try! Velem is megtörtént 2,5 évesen és 40 elfojtása után "véletlenül" derültek ki a történtek... Egyszerűen nem értettem önmagamat, a selejtességérzésemet és sokáig annak tudtam be mindent, azt is, hogy anyukám nem szeret, hogy úgy születtem neki, hogy őt megerőszakolták. Ennek a ténynek a tudatában a terápiák és önsegítés mellett autodidakta módon történő önképzéssel és rengeteg tanfolyam, tréning és több főiskola elvégzésére éreztem "kényszeres" késztetést. Nem vizsgálódtam, nem értelmeztem magamat, újjáépülésemnek rendeltem alá mindent. Sikeres és boldog emberként éltem látszólag, ám belül semmi nem változott és ezt nem értettem addig, amíg úgy nem döntöttem, hogy megállok és nem előre menekülök, hanem szembenézek azzal ami van. A tünet az volt, hogy nehezen viselem a válást és szakemberként azt gondoltam, hogy a gyermekeimnek is ez a nehézsége... A komplex terápiasorozatban először egy családállításon az jött ki, hogy félek a szeretettől. Kinevettem a helyzetet, hiszen nem éreztem a félelmet. Ezt követte a Halott vagyok érzés. Rengetegszer éjjel is arra ébredtem és különböző élethelyzetekben is azt éltem meg, hogy érthetetlen módon filmszakadásom volt és arra tértem magamhoz, hogy a ravatalon fekszem vagy a koporsóban. Majd jött a rejtőzködő korszak, amikor hatalmas kendő és takaró alá bújtam ok nélkül baráti társaságban is valami érthetetlen szégyenérzet miatt. ELFOGADTAM, hogy fogalmam sincs miért vannak ezek az érzések, nem megérteni akartam ezeket, és egy idő után eltűntek. Felszámoltam a nőies ruhadarabjaimat, 3 milisre vágtam a hajamat, hogy hagyjanak végre békén a férfiak(folyamatosan ajánlatokat kaptam korábban dekoratív nő lévén). Nem jártam sikerrel, így is ragadtak rám. Letöröltem magam a közösségi oldalakról, nem jártam társaságba, csak pár barátommal tartottam a kapcsolatot, abbahagytam a "megmentem a világot" működésemet és vállaltam a "senki nem érdekel a gyerekeimen kívül" hozzáállást. És robbant a bomba! Legalábbis azt hittem. ÁM ÉN AZT ÉLTEM MEG, HOGY AZ ISTENI FUVALLAT MINDEN RÉSZLETET A HELYÉRE FÚJT BENNEM. Hála érte

Kedves Angyalka!
"ÁM ÉN AZT ÉLTEM MEG, HOGY AZ ISTENI FUVALLAT MINDEN RÉSZLETET A HELYÉRE FÚJT BENNEM. Hála érte " ezt az előző írásodból másoltam ide. Először is köszönöm a hosszú leírásodat, köszönöm, hogy írtál. De képzeld, sajnos ezt most nem sikerült megértenem ! Mi rakta akkor végül is benned helyre az emlékeket?
Akkor Meggyógyultál? Neked sikerült?
Légy szíves feltétlenül írj!

TRY! Inkább azt jelenti ez számomra, hogy önmagammal kapcsolatos értetlenségek megszűntek. FELISMERTEM, hogy ez az első lépés a gyógyulásom útján, és SZÁRBA SZÖKKENT A REMÉNY bennem, hogy RENDBEN VAGYOK, JÁR NEKEM A SZERETET, ÖNMAGAM SZÁMÁRA SZERETHETŐ VAGYOK! Amik velem történnek, azoknak oka van, NEM ÉN TEHETEK RÓLA! A gyógyulás FOLYAMAT, szerintem életünk végéig tart.

Angyalka írta: TRY! Inkább azt jelenti ez számomra, hogy önmagammal kapcsolatos értetlenségek megszűntek. FELISMERTEM, hogy ez az első lépés a gyógyulásom útján, és SZÁRBA SZÖKKENT A REMÉNY bennem, hogy RENDBEN VAGYOK, JÁR NEKEM A SZERETET, ÖNMAGAM SZÁMÁRA SZERETHETŐ VAGYOK! Amik velem történnek, azoknak oka van, NEM ÉN TEHETEK RÓLA! A gyógyulás FOLYAMAT, szerintem életünk végéig tart.

Ezt csak megerősíteni tudom.

Én is belül tombolok, k9vülről jámbor vagyok, és mikor nagyon feldűhitenek nagyon ritkán(amúgy kb a nagymamám, az anyikám és a volt párom képes erre) és feldűhitenek és végre tombolok egy 2 percet akkor én vagyok az idegbeteg meg a hisztis p.. mikor többek között pont ők tanítottak arra hogy fojtsak el minden érzést, de egy idő után nem megy

Rini, ne is hagyd, hogy bebeszéljék neked, hogy fojtsd el. Valószínűleg így is éppen elég ideig elfojtottad. Csak hát nem jó leragadni ezen a szinten szerintem. Én nem szeretnék. Jó lenne továbblépni. Még nem tudom, merre, de jó lenne...