Előtte-utána

Van emléketek az abúzus előttről? Milyen gyerekek voltatok a trauma előtt? Valahogy most ez foglalkoztat, mennyire volt bennem genetikailag vagy neveltetésileg a depresszióra való hajlam? Vajon nem lesz-e könnyebben abúzus áldozata az, aki eleve szorongó, aki folyamatosan arra vágyik, hogy foglalkozzanak vele, aki keresi a veszélyt, mert mindegy hogy mi, csak valami történjen?

Én emlékszem az abúzus előtti időkre, én már akkor nagyon szorongó kisgyerek voltam. Szinte ma is érzem a rettegést, amikor az oviba vittek, amikor otthagytak, emlékszem a szégyenérzetre is, mikor kérdezte anyám, aludtam-e az oviban, mindig mondtam, hogy igen, de sosem sikerült. Szóval valószínűleg erre az alapra pakolódott rá az abúzus, mert a halálfélelmek és a hipochondria már csak utána jött.

Én is szorongó voltam (meg vagyok is). Arra emlékszem, hogy az ujjamat szoptam sokáig, mondták, hogy már iskolába megyek, szokjak le róla. Emlékszem, hogy mikor nem látta senki alig vártam, hogy bekapjam a hüvelykujjam. A hajamat is folyton piszkáltam, ezt még most is csinálom, van mikor észre sem veszem, van mikor nem bírom abbahagyni ha észre veszem akkor sem.
A szülői szeretet, és gondoskodás mindig hiányzott, szerintem nálam ez a hiányérzet okozta, hogy belekapaszkodtam mindenbe ami egy kis törődést adott.
Most befejezem, mert ettől megint sírok. A héten minden nap sírtam, csak tegnap nem. Azt hiszem nem vagyok túl jól

Az interjú után nagyon készültem, hogy foglalkozunk az apámmal, de nem bírtam megtenni. Talán csalódást okoztam, hogy még mindig ott tartok, hogy az írás megy, de nem tudok beszélni dolgokról. Nem akarom, hogy azt higgye a pszichológus, hogy nem mondtam el neki valamit, mert ez nem így van, mert amit nem mondtam el eddig, arról még írni sem bírtam. Ami meg mégis kimarad, az idő hiányában nem került sorra.
Aztán, hogy mégsem beszéltem, a gyerekkori érzést hozta fel, hogy mikor beszélhettem volna nem tettem meg, ez bánt, és bűntudatom van, és semmi nem ad enyhülést.
Most szörnyen hiányzik.....bocs hogy ennyit írtam

Ági, ne gyötörd magad. Mindennek eljön a maga ideje. Ezeket a dolgokat nem lehet siettetni. Előbb-utóbb sikerülni fog. Megvan annak az oka, hogy miért nem tudunk mindent meglépni rögtön. Ha könnyíteni akarsz a lelkeden, mesélj neki erről a nehézségről, hogy szeretnél ezt terítékre rakni, de nem megy. Ez egy jó kis csel, mert ugye máris terítéken lesz. A pszichológus meg majd segíteni fog.

Köszönöm Mara!

Rám azt mondják a közeli rokonok, h nagyon aranyos, jó kislány voltam. Kb ennyit. Amikor legelőször a tévéfilmekben láttam olyat, h a szülők megölelik a gyereküket, akkor megkérdeztem anyámat, h ő miért nem szokott engem és erre azt mondta, h én már úgy születtem, h nem volt ilyen igényem. Szerintem ez baromság. Most is van, csak nem mindenkitől. Lehet, h neki nem volt ilyen igénye? Én sose láttam, h a szüleim megölelik egymást. Nem volt "divat" az érzelem fizikai megnyilvánulása a családban.
Magamra az abúzus előttről nem emlékszem, túl korán kezdődött. Alighanem korábban, mint eredetileg gondoltam.

Méghogy úgy születtél, hogy nem volt igényed az ölelésre
Ez mekkora baromság!!!!
Nem is tudom mit mondjak!

Ági40 írta: Méghogy úgy születtél, hogy nem volt igényed az ölelésre
Ez mekkora baromság!!!!
Nem is tudom mit mondjak!

Szerintem is.
Hiszen most is egyfolytában öleléshiányom van, csak épp nem akárkivel.

Nekem is mondták, hogy nem igényeltem, pedig nagyon is, csak már féltem azok után ami történt velem. Most is így van. Sokszor úgy teszek mintha nem fájna semmi, és nincs igényem semmire. Pedig de, csak nem tudom, vagy nem merem kimutatni, kimondani meg pláne nem.
Fárasztó ez

Nekem is vannak emlékeim arról, milyen gyerek is voltam a trauma előtt.
Mindig is bizonytalan, bizalmatlan és szorongó kislány voltam, mindenki jó gyereknek tartott, szófogadó voltam, úgy viselkedtem, ahogy elvárták tőlem. Soha nem csináltam semmi olyat, amit nem volt szabad és bármi is jutott eszembe, mindig megkérdeztem, mielőtt cselekedtem. Olyan egyszerű kérdésekben is engedélyt kértem, mint például, hogy bekapcsolhatom-e a tévét vagy szétpakolhatok-e a szobámban, ha megígérem, hogy este rendet rakok vagy kiszállhatok-e már a fürdőkádból vagy elkölthetem-e a zsebpénzem, és ha igen, mire.
Ha bizonytalan voltam és nem kaptam felnőtt megerősítést, leblokkoltam és „biztos ami biztos”-alapon inkább nem cselekedtem semmit.
Aztán ahogy elkezdődtek a bántalmazás évei, mivel senkivel nem osztottam meg, mi történik velem, így nem kaptam visszacsatolást, nem terelgetett senki, így inkább magamban tartottam az emlékeimet. Féltem, hogy ha beszélek, ha bárkinek is elmondom, rossz leszek és sajnos ezzel pontosan tisztában volt az apám is, aki bántott… aztán persze szépen belecsavarodtam ebbe a „jó gyerek”- szerepbe, mert egyedül egy gyerek mindezzel képtelen megküzdeni.
Aztán gyengének kezdtem látni magam, és összeomlottam, amikor rá kellett döbbennem, hogy nem vagyok szuperhős, és nem tudok egyedül túllépni a traumáimon.
Talán, ha nem lettem volna ennyire „jó gyerek”, ha nem szerettem volna mindig megfelelni mindenkinek, ha mertem volna önmagam lenni, ha lett volna bátorságom kimondani, ami fáj, szólni, kiáltani, segítséget kérni, és időnként nemet mondani, másképp alakultak volna a dolgok. De ez mind csak feltételezés.

Hope, de rég láttunk, de jó téged olvasni!

Szerintem ez a megfelelni vágyás valahogy a szeretetéhséggel van összefüggésben, nem gondolod?

Anoni Mara írta: Hope, de rég láttunk, de jó téged olvasni!

Szerintem ez a megfelelni vágyás valahogy a szeretetéhséggel van összefüggésben, nem gondolod?

Köszönöm, aranyos vagy!
Jó újra itt lenni köztetek!
Még sajnos nem volt időm végigolvasni az elmúlt időszak bejegyzéseit, de írtam egy pár gondolatot magamról, az utóbbi éveimről egy másik topicba.

Igen, egyetértek a meglátásoddal, hogy ez a megfelelni vágyás összefüggésben van a szeretetéhséggel. Valóban… még ma is minden erőmmel kapaszkodom a hozzám közel álló emberekbe.

De ha a bántalmazást követő időszakra gondolok, látok mögötte még valamit, ami viszont ijesztő számomra. Ez pedig a megtorlástól való félelem.
Volt egy olyan tévképzetem, hogy gyerekként azért kellett átélnem mindezt, mert minden igyekezetem ellenére nem tudtam elég jó lenni.
És ezután mindig, amikor azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó, nem tudom megtenni, amit elvárnak tőlem, bepánikoltam és azt éreztem, előröl fog kezdődni minden, a bántalmazás, az erőszak. És teljesen mindegy volt, hogy hol és milyen szituációban éreztem, hogy nem felelek meg, ha ez munkahelyi nehézség volt, akkor is. Azt éreztem, hogy a leges-legjobbnak kell lennem ahhoz, hogy ne érezzem magam veszélyben.

Szerintem ez egy védekező mechanizmus, amit idővel fel lehet oldani.

Ági40 írta: Szerintem ez egy védekező mechanizmus, amit idővel fel lehet oldani.

Én is biztos vagyok benne, hogy az. Dolgozom rajta, igyekszem megengedni magamnak, hogy időnként ne legyek tökéletes. És dolgozom azon is, hogy ne zúzzun darabokra, ha néha hibázok, mint mindenki más.

Nem tudom törolni