Miért nem tudunk bízni a terapeutákban?

Május írta:

"kv" post=5950]Sziasztok!
Rájöttem, h miért nem értem, h miért nem pakoltok ki a pszichológusnak. Azért mert én már akkor mentem el, amikor már ki akartam pakolni. És akkor azzal is kezdtem egyből.

Én nagyon szeretnék kipakolni, de annyira szégyenlem magam!!!!!

Én is baromira szégyellem, a régi terapeutámnak, aki elment szülni, és a mostaninak is csak több, mint 1 év után "pakoltam ki"...de így sem tudok a szemébe nézni a szégyentől, megsemmisülök, folyton az jár a fejemben, mikor az undorító részleteket elmondom, hogy mit fog rólam gondolni, és milyen mocskosnak talál. De már az is egy apró előrelépés, hogy több, mint 1 év után ki tudtam pakolni, mert a régi terapeutáimnak ez sem ment. Azért volt 7-8...Nem a bizalom, hanem a szégyen miatt. Bízni bízom benne, mármint, hogy nem fogja elmondani senkinek, persze szupervízió biztosan van, nem mondom, hogy néha nem aggaszt a gondolat, és a szégyen, hogy a többi pszichológus is lehet, hogy tudja.

Úgy látom, sokaknak nagyon nehéz az, hogy elhiggyétek, nem nektek kell szégyellni magatokat, hanem annak, aki elkövette ellenetek az abúzust..

Május írta:

"kv" post=5950]Sziasztok!
Rájöttem, h miért nem értem, h miért nem pakoltok ki a pszichológusnak. Azért mert én már akkor mentem el, amikor már ki akartam pakolni. És akkor azzal is kezdtem egyből.

Én nagyon szeretnék kipakolni, de annyira szégyenlem magam!!!!!

Gondolj bele, ha nem így, hanem másképp bántottak volna, mondjuk meglőnek, vagy meglopnak, elgázolnak, akkor is szégyellnéd? Pont a pszichológus az egyik, aki arról próbál majd meggyőzni, h nem a te hibád, nem neked kell magad szégyellni.[/quote]

Igazad van. Néha azt gondolom, jobb lett volna, ha meglőnek vagy elgázolnak, mert az kívülről is IGAZINAK LÁTSZIK! Mindig kétségeim vannak, hogy ami velem történt, az tényleg bántás-e. És kipakolnám az egész mocskot, de nem tudom kimondani a testrészek a nevét, a szavakat, amiket hallottam közben, a cselekvéseket, amiket csináltak velem. Úgy érzem, belém van ragadva, és ha kimondom, akkor kívül is még ragadósabb meg gusztustalanabb leszek. Ebben tudtok segíteni, tanácsot adni? Meg még az is, hogy amikor kicsit beszélek róla, utána napokig ömlenek rám az emlékek, a legváratlanabb pillanatokban.

Nekem is vannak szavak, testrészek, tettek, és olyan részletek is, amiket soha a büdös életben nem fogok tudni elmondani, kimondani, ebben biztos vagyok (pl. mikor elárult a testem... ), azt nem bírnám elviselni, megsemmisülnék. De ha valamit nem tudok kimondani, akkor vagy utalok rá, vagy valami kevésbé undorító és fájó szinonímát használok, amiből a terapeuta kikövetkezteti.

Május írta:

Alicia09 írta: Úgy látom, sokaknak nagyon nehéz az, hogy elhiggyétek, nem nektek kell szégyellni magatokat, hanem annak, aki elkövette ellenetek az abúzust..

"
Én elhiszem, hogy nem nekem kellene szégyellni magam, de mégis szégyenlem. Még magam előtt is, belülről "széttrancsíroznak" a képek. Akik csinálták, nem szégyenlik magukat, nem is tudják talán, mit csináltak velem.

Május, attól, hogy ők nem szégyellik, attól még nem kell helyettük neked szégyellni magadat.. Tudom, hogy ez így egyszerűen hangzik, de .. ???

Sunny írta: Nekem is vannak szavak, testrészek, tettek, és olyan részletek is, amiket soha a büdös életben nem fogok tudni elmondani, kimondani, ebben biztos vagyok (pl. mikor elárult a testem... ), azt nem bírnám elviselni, megsemmisülnék. De ha valamit nem tudok kimondani, akkor vagy utalok rá, vagy valami kevésbé undorító és fájó szinonímát használok, amiből a terapeuta kikövetkezteti.

Sunny, a testünk úgy van megalkotva, hogy reagál az őt ért ingerekre. Elárul? Elárul. Nem gondoltál arra, hogy megbocsásd a testednek, hogy csak reagált, mert olyan az a testrész, hogy reagál, ha úgy ingerlik?

Május és többiek nekem segített a pszichológusom nevén nevezni a dolgokat. Ha látja, hogy akadozol szerintem besegít, meg akkor már együtt használjátok a "közösen"kimondott szavakat. De a lényeg szerintem, hogy ebben a nehéz folyamatban mindig annyit ugorj, amennyit elbìrsz, ne tegyél erőszakot magadon, hanem kérj segítséget, támogatást, jelezd hogy ez nehéz. Én mindig ezt mondom és ez egy olyan szó, amit már nem kell magyaráznom. Kell, hogy egy nyelvet beszéljetek terápia közben, ez is kialakul és két emberen múlik.

Nem tudom... a testünk nem elárult, az csak simán úgy működik, ahogy arra teremtve lett. Ha megcsikálnak arra reagálsz, nevetsz, ha elvágod magad az fáj, vérzik, ha forró dologhoz érsz, az éget, ha megszúrnak az fáj, ha megütnek az fáj, ha simogatnak az jólesik, ha izgatnak, annak meg jó esetben jó érzés a vége, sőt orgazmus. Rossz esetben is. De ez nem elárulás, ez működés, és a rossz személy csak kihasználta ezt a tudást. Ő bántott, kihasznált, nem te akartad, és tökmindegy, h mennyire nem tiltakoztál, mert gyerek voltál és a gyerek mindig engedelmes a felnőttnek, ha nem valami elvetemült kis csirkefogó.

Tegnap jobb kedvem volt, ma nagyon nagyon mélyen lent vagyok. Mondtam, hogy ez folyamatosan váltakozik. Ma vitte el az összes cuccát a jellemtelen alkoholista. Nagyon nagyon bántott, olyanokat mondott, amiknek tuti semmi alapja nincs, de mégis elgondolkodok rajta, hogy vajon igaz???? Mindenbe hazudott nekem. Hol az igazság? Én ezt miért nem vettem észre? 3-4 hónapja lakott itt, szerencsére "hamar" rájöttem, de minek ez???? Miért aláz még most is? Ráadásul tényleg tökre szarul érzem magam emiatt. De ebből hogyan jövök ki???? Tavaly május óta ismerem, magához édesgetett, elhittem neki mindent. Sajnáltatja magát egyik pillanatban a másikban meg azt látom rajta leszar mindent, boldogság az arcán, öröm, bánat. Én meg már hányok ettől az egésztől, szó szerint. Az összes rohadék pasitól. Van vagy lesz olyan az életemben, aki normális férfi???? Vagy tényleg én nem vagyok az???Már magam sem tudom.

jelen írta: Tegnap jobb kedvem volt, ma nagyon nagyon mélyen lent vagyok. Mondtam, hogy ez folyamatosan váltakozik. Ma vitte el az összes cuccát a jellemtelen alkoholista. Nagyon nagyon bántott, olyanokat mondott, amiknek tuti semmi alapja nincs, de mégis elgondolkodok rajta, hogy vajon igaz???? Mindenbe hazudott nekem. Hol az igazság? Én ezt miért nem vettem észre? 3-4 hónapja lakott itt, szerencsére "hamar" rájöttem, de minek ez???? Miért aláz még most is? Ráadásul tényleg tökre szarul érzem magam emiatt. De ebből hogyan jövök ki???? Tavaly május óta ismerem, magához édesgetett, elhittem neki mindent. Sajnáltatja magát egyik pillanatban a másikban meg azt látom rajta leszar mindent, boldogság az arcán, öröm, bánat. Én meg már hányok ettől az egésztől, szó szerint. Az összes rohadék pasitól. Van vagy lesz olyan az életemben, aki normális férfi???? Vagy tényleg én nem vagyok az???Már magam sem tudom.

Nagyon megértelek, Jelen. Én is küszködtem az alkoholistákkal eleget, akik azért jellemtelenek, mert úgy tudnak inni lelkifurdalás nélkül, hogy mindig a környezetüket hibáztatják mindenért, hogy ne kelljen saját magukban a hibát keresni.. Erre használnak minket, az olyan nőket, akik könnyen elhiszik magukról, hogy csupa hibából vannak. Ezért aztán kíméletlenül jól megostoroznak szavakkal, van, hogy néhány pofonnal is. Úgyhogy ne sajnáld! Ezek így működnek! Nekem három ilyen volt az életemben! Addig, amíg nincs elég önbizalmunk, ezeket a "szemeteket" vonzzuk be, legalábbis én is így voltam vele..

Amit itt összefoglaltam, könyvekből olvastam, terapeutáktól tanultam, megtapasztaltam..

Most van először, hogy a jelenlegi barátom nem ilyen. Mert gyógyulok..

Hajrá Neked is!!

Május írta:
Jaj, ez nagyon tetszik nekem! Mindig gyötröm magam, hogy hogy mondjam, pedig gyakorolni szoktam gondolatban. Csak ha kimondom hangosan, akkor onnantól kezdve igaz lesz minden. Azon is szenvedek, hogy olyan lassan haladok, és olyan sokszor elakadok.

Hát ezért írtam, hogy ne tegyél magadon erőszakot, ami jön, azt akár egy papírra is kiírhatod. Nekem mindig azt mondta/ja a pszichológusom, hogy jobb kint, mint bent. Nekem kb. egy éve volt, hogy emlékáradatom volt, nem tudtam kezelni, akkor még nem mertem smst sem írni a pszichológusomnak, így kiírtam egy lapra, egy A4es oldal megtelt, egymás alá soroltam, a legapróbb dolgokat is, illetve azok sem voltak apróságok, csak ha a fejemben mérlegelem, akkor enyhébb a többihez képest. Én is hitetlenül tekintettem rájuk, mint egy álom, vagy mint egy illúzió. Aztán ennek nem szabad hinni. Tökéletesen megértem ezt az érzésed. Nekem voltak tanúim, és amiket saját magamban is kételkedve fogadtam, hogy hogy emlékszem erre?, azt pl. megkérdeztem anyukámtól, és alátámasztotta.
Az egyik ilyen volt, - és azért ez is elég kemény volt, hogy meg mertem kérdezni - hogy apám átvitt a nudista strandon keresztül, és nemiszerv képkockák ugrottak be, hogy lógtak az arcomba, meg hogy veszekszik vele utána anyukám, hogy hogy mert ilyet csinálni. Az undor, ami jött, az tagadhatatlanul erős tudott lenni, vagy a fusztráló érzés. Ezek alátámasztják, hogy nem emlékszel rosszul, ha más nem.

Ha kimondod hangosan, akkor nem csak, hogy igaz lesz minden, hanem el tudtok vele kezdeni dolgozni, és elmondhatod, hogy saját magadban kételkedsz, hogy ez mint nem igaz, olyan mintha valaki mással történt volna. Akkor el fogsz kezdeni szembenézni az emlékekkel, a jelenkori érzéseiddel párhuzamba állítani stb. De azért írtam, hogy ne tegyél magadon erőszakot, hanem kérj segítséget és jelezd, hogy mik az érzéseid. Amit ide is leírtál, ezt is nyugodtan elmondhatod, hogy ezért nem akarsz az emlékeidről beszélni. stb.

Május írta:
Karácsony, NAGYON köszönöm! Nekem megnyugtató, hogy azt írtad, ne tegyek magamon erőszakot, mert pont ezt érzem, hogy azzal, hogy beszélek az emlékeimről, fokozatosan széttaposom az eddigi életemet. Mert nagyon sok dolog nem volt olyan szép, ahogy én szeretnék rá emlékezni. És csak lassan megy az emlékezés, különben összerogynék a súlya alatt.
Sajnos a szüleimtől nem tudok, nem merek kérdezni, mert nem szeretnek beszélni a gyerekkoromról, nem szeretnek mesélni róla.

Ezt is ismerem. Én anno azt mondtam, hogy jó volt a gyerekkorom, csak az apám időnként molesztált és vert. De szerintem anyukámhoz fűződő érzéseim miatt, hogy hozzá kötődtem, ő szeretett nagyon, ezért érzem, hogy nekem jó gyerekkorom volt. És én is dilemmáztam ezen, hogy akkor nekem mégsem volt idilli gyerekkorom, egy érzés valahol eltört, fokozatosan szembenéztem vele. Ma ott tartok, hogy ezt én már nem mérlegelem. Ezen a téren, abszolút előre szeretnék tekinteni. Nem érdekel, valahogy bevettem a leszarom tablettámat.

Úgy tűnik, régebbi téma, de azért szeretnék hozzászólni.
Egyetértek azokkal, akik szerint léteznek jó szakemberek. Emellett abban is hiszek, hogy érdemes jól megválogatni, kivel osztjuk meg múltunk legbizalmasabb részleteit. Mivel mi választhatjuk meg a szakembert, nem árt feltérképezni, milyen ember, mielőtt feltétlen bizalmat szavazunk neki.
Másik kritikus pont a kiszolgáltatott helyzet, hiszen ilyenkor a legnehezebb lépés megnyílni egy idegen ember előtt, mivel úgy érezzük, senkiben sem bízhatunk. Akkor a legkönnyebb megtenni, amikor már szinte belülről kiabálnak a szerveink, hogy nem bírják tovább a fájdalmat, szenvedést, és ha nem teszünk ellene semmit, megőrülünk. Érdemes lelkileg készen állni rá és elkötelezni magunkat a gyógyulás mellett. Mindenáron.
Legelőször egy tüneményes szakemberhez volt szerencsém. Habár csak pár alkalommal találkoztunk (max.4), rengeteget adott az életemhez. Nemcsak szakmailag, emberileg is elismerésre méltó volt: kedves, mosolygós, türelmes, diszkrét, empatikus, megbízható, szeretetteljes. Introvertáltságom ellenére olyan közvetlenül beszélgettem vele már az első alkalommal, mintha a testvérem vagy a legjobb barátnőm lett volna. Abszolút nem esett nehezére gyorsan kialakítani a bizalmi légkört és bátorítani, támogatni, ha szükséges volt. Mindig számíthattam rám. Amikor egyszer zavartságom és félelmeim miatt kételkedni kezdtem benne, akkor is sikerült megnyugtatnia. Az első idegen volt, akinek személyes tárgyakat mutattam a múltamból és oda is adtam neki megőrzésre. Nagyon sajnáltam, hogy megszakadt a vele való kapcsolattartásom.
Utána jó darabig űr tátongott bennem. Nem is találtam a helyem. Két lehetőséget is elutasítottam, mert nem éreztem a személyes szimpátiát egyik szakember iránt se vagy azt, hogy komolyan vettek volna. Majdnem másfél évbe telt, míg a csalódások után képes voltam újra rászánni magam egy újabb szakember felkutatására.
Ismert személyiség volt, gyakran szerepelt a médiában. Habár én választottam, később kiderült, hogy a külvilág felé mutatott pozitív álcája megtévesztett. Sokáig tartott, míg elfogadtam, hogy el kell engednem. Nehéz volt szembesülni a csalódással, hogy mindenáron végig akartam csinálni, de vele nem lehetséges.
Elég hatékony módszerekkel sikerült a bizalmamba férkőznie. Az első alkalom során sokkterápiát alkalmazott. Hatásos volt, mert felnyitotta a szemem. Viszont nem tetszett a stílus, ahogy tálalta. Eleinte kedves és figyelmes volt velem, jegyzetelt, odafigyelt rám. Majd kb. fél év után elmaradoztak ezek a jelek, és elkezdtem bizalmatlanságot érezni vele kapcsolatban. Nem jelezte, hogy nem haladok megfelelőképpen a gyógyulást illetően, inkább kezdett türelmetlenné és közömbössé válni. Úgy éreztem, nem korrekt, hogy elfogadja a pénzt, de közben nem foglalkozik velem megfelelően. A tanácsait se tudtam megfogadni, mert annyira ellentétes volt a gondolkodásunk és az értékrendünk. Akkor háborodtam fel a legjobban, amikor kiderült, hogy magánéletében egy olyan embert bújtat, aki menekül az igazságszolgáltatás elől. Mindezeket még tetézte azzal a kijelentésével, hogy én nélküle nem leszek képes semmire, és ha nem járok hozzá, akkor vissza fogok zuhanni az eredeti állapotomba.
Majdnem egy év eltelt, mire rájöttem, hogy nem tesz jót nekem, ha a továbbiakban is járok hozzá. Kiszolgáltatottságom miatt az elejétől kezdve vakon megbíztam benne, és nem akartam elhinni, hogy visszaélt a naivitásommal. A pénz és a saját maga sikere jobban érdekelte, mint a gyógyulásom. Abban igaza volt, hogy végig kell csinálni azt, amibe belekezdtünk. Abban viszont nagyot tévedett, hogy nélküle nem fogok boldogulni. Csalódtam benne, mert jobb embernek gondoltam. Örülök, hogy megszakítottam vele a kapcsolattartást! Értékelem, hogy megmutatta, lehet más szemszögből is látni a dolgokat. Ennyit tanultam meg tőle.
Ezután a fájdalmas csalódás után elhatároztam, hogy amikor újra belevágok, kicsit el fogok beszélgetni azzal a szakemberrel, aki szimpatikussá válik, hogy megismerjük egymást & eldönthessem, vajon egyezik-e a gondolkodásmódunk és az értékrendünk. Számomra ez a tanácsadás miatt nagyon jelentős. Soha nem tudnék olyan szakemberhez járni, aki nem jó ember és ez megfordítva is igaz. Most már erre van szükségem ahhoz, hogy újra bízni tudjak egy szakemberben.

"Ezután a fájdalmas csalódás után elhatároztam, hogy amikor újra belevágok, kicsit el fogok beszélgetni azzal a szakemberrel, aki szimpatikussá válik, hogy megismerjük egymást & eldönthessem, vajon egyezik-e a gondolkodásmódunk és az értékrendünk. Számomra ez a tanácsadás miatt nagyon jelentős. Soha nem tudnék olyan szakemberhez járni, aki nem jó ember és ez megfordítva is igaz. Most már erre van szükségem ahhoz, hogy újra bízni tudjak egy szakemberben. " idézet az előző bejegyzésből (majd megtalálom a helyes módját az idézetezésnek)

Énnekem alapvetően fontos a bizalom kialakulásában, hogy ne csak könyvből ismerje a problémákat a terapeuta, hanem mint ember valamin már átmenjen, legyen valamilyen saját élménye egyrészt a szenvedésből, másrészt a kigyógyulásból...

Amit most leírok, az talán éppen az ellen-oldala a bizalom a terapeuta iránt témának, de talán az "érem két oldala" elv alapján ennek is jó itt szerepelnie.

A terapeutához való viszony témájában nekem is van egy nagyon erős saját élményem. kb. 25 évvel ezelőtt, amikor válási megrázkódtatásban voltam, a sors elém hozott egy pszichoterapeutát. Mivel erősen kapcsolatfüggő voltam, hamar kialakult bennem egy erős kötődés ehhez a szakemberhez, aki nagyon sok mindenben hasonlított hozzám magánemberként, sőt a beszélgetések legelején kiderült, hogy kapcsolatrendszerünk egy - egy eleme összefonódik egy közös ismerősben... (erről most nem mondanék többet).
Ráadásul AKARTAM is valami hasonlót magamnak a világhoz-istenhez-emberhez való mentalitásából...
//A mai napig kapcsolatban vagyunk, most már egy másfajta viszonyban, dolgoztunk együtt kreatív kiégés-prevencióban a munkatársaival, amiben én voltam a kreatív rész...// Tehát mindenképpen egy támogató-alkotó-együttműködő kapcsolatról van szó!!
Mégis talán a legnehezebb vajúdási folyamat volt leválni a terapeutámról, és megtalálni önmagamat a világban, istenben, emberben.

Tehát a bizalom adása számomra azt is jelenti, olyan szakemberrel szeretnék dolgozni, aki figyel arra a momentumra, hogy én én maradhassak, a megoldások az én megoldásaim legyenek, a feldolgozás az én ritmusomban és mélységemben történhessen, és hogy nyitottan kommunikáljon arról is, ha valami neki sok, ha valamit ő nem tud követni, stb. stb. - mert épp az az egyik baja a bennem élő abuzált gyereknek, hogy elhitte, a másik, a "nagyobb", a felnőttebb, az tudja, jól tudja, jobban tudja, mint én.
Ada