Miért nem tudunk bízni a terapeutákban?

Látom, sok embernek ez itt nagy probléma most, azért nyitom a témát.

El tudom képzelni, hogy amikor az ember azt tapasztalja, hogy nem lehet senkiben megbízni, még a szülőben sem, akkor hogyan bízhat meg valaki egy idegen emberben, aki most éppen a terapeuta? Enélkül viszont nincsen gyógyulás..

Hogy is van ez?

Lehet, hogy tudat alatt arra számítunk, hogy ő majd megvéd az emlékeinkben lévő élményektől, aztán végül nem ez történik, és ezt valahol tudjuk is, ezért félünk, hogy nem ért meg, megszégyenít, cserben hagy, megbánt.
Én legelső alkalommal bizalommal mentem, mert olyan állapotban voltam, hogy a szakadék széléről húzott vissza. Nekem egy mentsvárat jelentett a személye, ettől függetlenül az első megnyilvánulások után totál bezárkóztam. És ez nem is biztos, hogy a terapeuta személyének szólt, hiába ő ült ott.

Engem zavarba hoz az intimitás.
És nálam ez a szó más jelent, mint egy hétköznapi ember számára. Nem tudom elviselni, hogy vigasztaljanak, segítsenek, együttérezzenek velem. Nem akarom, hogy bárki sírni lásson. És félek magamtól. Mert nagyon tudok ragaszkodni, és ha valakit közel engedek magamhoz, nem tudom elengedni. Én ezért nem merek bízni. Mert fájna.
Kislányként is annak örültem a legjobban, ha kaptam az óvónőktől meg a dadustól egy kis simit, ölelést. Engem így ismernek a faluban is, hogy én mindig olyan kis szeretnivaló voltam. Sosem tolakodtam, sosem követelőztem, nem hisztiztem, nem rosszalkodtam, hanem "tökéletes" gyerek voltam. Hát persze. Mert tudtam, hogy ha jó vagyok, megdicsérnek vagy megsimogatnak.
Emellett meg a kis vécébén fiúknak mutogattam magamat, tüskékkel kínoztam a csigákat, elvertem a kutyámat, és felhasogattam a kezemet, és néztem, hogy sebes vagyok meg vérzek. Gyíkokat fogtam, és letéptem a farkukat. És gonoszkodtam a kisebbekkel, HA nem látta senki persze. Emlékszem, milyen kis ravasz, manipulatív ribanc voltam. Ennyit arról, hogy egy gyerek ártatlan pici korában.... Mármint más gyerekeket annak látom, de önmagamat nem. Talán a megélés miatt, mert mindig úgy éreztem magam, mintha már felnőtt lettem volna.
Talán férfi terapot kellene kipróbáljak.

Na ez nekem is van. Ezt nagyon jól megfogalmaztad Rotebeete, nem tudom elengedni, ha közel engedem magamhoz. Nem tudom kezelni magát a hiány állapotát. Már párszor gondolkoztam, hogy nyitok egy ilyen topicot, mert totál analfabéta vagyok hozzá...hátha valaki jó ebben.

Én megbízok a pszichológusomban, teljesen. Tegeződünk, az élő környezetünk is ugyanaz, de pl utcán, játszótéren nem beszélnénk magunkról, vagyis arról, hogy mi újság velem. Ő azt hiszem nagyon sokat segít nekem, már tökre várom a holnapot, hogy mehessek hozzá.

Pedig szerintem a pszichológusba kellene bízni. De igen rám is teljesen jellemző, hogy soha senkibe nem bízok, még a barátnőimet is olykor megkérdőjelezem, ha mondok valami olyat ami másra nem tartozik, akkor mindig mellé teszem, hogy de tudod ezt ne mondd el másnak. Már tudják akik szeretnek, hogy ilyen vagyok, ezzel együtt szeretnek. Na a férfiak az már más dolog. Nem bíztam egybe sem. Soha sem. Mindig megkérdőjeleztem mindent. Persze biztosan nehéz ezt elviselni, de többnyire mindig én léptem ki a kapcsolatból. Na a mostani szerelmemben azonbvan vakon megbíztam. Mint egy idióta. Mindent elmondtam neki a múltamról". Hazudott átvert 1 hónapja meg lett valami nő neki, akinek mindent elmondott a múltamról, mert beszéltem a nővel. Természetesen ezt letagadtam, hogy semmi nem történt a múltamba, hisz nem is lehetnék az aki vagyok, ha az történt volna. Őt is engem is galárd módon átvert hazudott. Közösen a nővel majd jól megszívatjuk, csak még kell egy kis idő. Szóval nagyon nagyon szarul vagyok egyébként, mert hogy én szerelmes vagyok, és fel sem fogom ésszel még, hogy mit tett "EZ" velem... Ja és mind eközben nekem jönnek elő a gyerekkori emlékeim, hogy anyuék hogyan bántak velem, apu mit tett, hogy hazugságban éltem folyamatosan az életemet, akikben bíztam ( szülők) rohadtul átvertek.

jelen írta: Pedig szerintem a pszichológusba kellene bízni.

Tudjátok, hogy a pszichoterápia feltétlen híve vagyok. De azért ehhez a kérdéshez "miért nem tudunk bízni a terapeutánkban" hozzá tartozik az is, hogy nem minden terapeuta jó, ahogy más szakmáknál, itt is rendesen ki lehet fogni egy rossz pszichológust. Nem gondolom, hogy vakon kéne bízni valakiben, csak azért, mert kiírta az ajtajára, hogy pszichológus. Van, hogy bízni kell a megérzésünkben, hogy na, ennek aztán semmit nem mondok el, mert jobban járunk, ha menekülőre fogjuk... A legnehezebb az, ha már kialaklul az őrült kötődés (ld másik topik), és már akkor sem megyünk el, ha tudjuk, hogy nem vagyunk jó kezekben. Vagy már nem is látjuk...
Szóval Jelen, annyiban módosítanám a mondatodat, hogy a jó pszichológusban meg kell bízni. De szerintem ez leginkább a pszichológus feladata, hogy ezt a bizalmi légkört kialakítsa. Nem megy úgy, hogy egy-kettő-három megbízom. Ha jön a bizalom, akkor jó. Ha nem jön, akkor beszélni kell róla, meg kell próbálni közösen kibogozni, mi okozza a bizalmatlanságot. De alapvetően ezt a szakembernek kell megoldania, hiszen pontosan tudja, hogy egy olyan ember ül vele szemben, akinek egykoron nagyon megrendült a bizalma az emberekben...

Én eleve nem adok nekik alkalmat, hogy bízhassak bennük. Tudom, nem kéne, de ahogy olvasom a ti tapasztalataitokat, csak megerősödik bennem az, hogy nem megyek terápiára. (Nem mintha ki tudnám fizetni )

rotebeete írta: Engem zavarba hoz az intimitás.
És nálam ez a szó más jelent, mint egy hétköznapi ember számára. Nem tudom elviselni, hogy vigasztaljanak, segítsenek, együttérezzenek velem. Nem akarom, hogy bárki sírni lásson. És félek magamtól. Mert nagyon tudok ragaszkodni, és ha valakit közel engedek magamhoz, nem tudom elengedni. Én ezért nem merek bízni. Mert fájna.
Kislányként is annak örültem a legjobban, ha kaptam az óvónőktől meg a dadustól egy kis simit, ölelést. Engem így ismernek a faluban is, hogy én mindig olyan kis szeretnivaló voltam. Sosem tolakodtam, sosem követelőztem, nem hisztiztem, nem rosszalkodtam, hanem "tökéletes" gyerek voltam. Hát persze. Mert tudtam, hogy ha jó vagyok, megdicsérnek vagy megsimogatnak.
Emellett meg a kis vécébén fiúknak mutogattam magamat, tüskékkel kínoztam a csigákat, elvertem a kutyámat, és felhasogattam a kezemet, és néztem, hogy sebes vagyok meg vérzek. Gyíkokat fogtam, és letéptem a farkukat. És gonoszkodtam a kisebbekkel, HA nem látta senki persze. Emlékszem, milyen kis ravasz, manipulatív ribanc voltam. Ennyit arról, hogy egy gyerek ártatlan pici korában.... Mármint más gyerekeket annak látom, de önmagamat nem. Talán a megélés miatt, mert mindig úgy éreztem magam, mintha már felnőtt lettem volna.
Talán férfi terapot kellene kipróbáljak.

Rotebeete, a magamutogatás, kínzás az abúzus miatt volt, amiről nem te tehetsz. Értsd meg magad, fogadd el, hogy amiatt volt..

Anoni Mara írta:

jelen írta: Pedig szerintem a pszichológusba kellene bízni.

Tudjátok, hogy a pszichoterápia feltétlen híve vagyok. De azért ehhez a kérdéshez "miért nem tudunk bízni a terapeutánkban" hozzá tartozik az is, hogy nem minden terapeuta jó, ahogy más szakmáknál, itt is rendesen ki lehet fogni egy rossz pszichológust. Nem gondolom, hogy vakon kéne bízni valakiben, csak azért, mert kiírta az ajtajára, hogy pszichológus. Van, hogy bízni kell a megérzésünkben, hogy na, ennek aztán semmit nem mondok el, mert jobban járunk, ha menekülőre fogjuk... A legnehezebb az, ha már kialaklul az őrült kötődés (ld másik topik), és már akkor sem megyünk el, ha tudjuk, hogy nem vagyunk jó kezekben. Vagy már nem is látjuk...
Szóval Jelen, annyiban módosítanám a mondatodat, hogy a jó pszichológusban meg kell bízni. De szerintem ez leginkább a pszichológus feladata, hogy ezt a bizalmi légkört kialakítsa. Nem megy úgy, hogy egy-kettő-három megbízom. Ha jön a bizalom, akkor jó. Ha nem jön, akkor beszélni kell róla, meg kell próbálni közösen kibogozni, mi okozza a bizalmatlanságot. De alapvetően ezt a szakembernek kell megoldania, hiszen pontosan tudja, hogy egy olyan ember ül vele szemben, akinek egykoron nagyon megrendült a bizalma az emberekben...

Teljesen egyetértek Marával a terapeutákkal, terápiával kapcsolatosan. Csak azzal egészíteném ki, hogy talán az a baj, hogy a terapeuta felé érzett feltétlen bizalom lehet, hogy megakadályozhat abban, hogy objektíven lássam esetleg, ha hibázik, és mindjárt magamat hibáztatom esetleg. Ezt elkerülendő, ha az embernek több barátja, bizalmas kapcsolata van, az segíthet. Bár tudom, hogy kevés ember érti ezeket a dolgokat, ezért nehéz olyan barátot találni. Ez a fórum is itt egyfajta kapcsolat, ahol ki lehet beszélni ezeket.

Sziasztok!
Rájöttem, h miért nem értem, h miért nem pakoltok ki a pszichológusnak. Azért mert én már akkor mentem el, amikor már ki akartam pakolni. És akkor azzal is kezdtem egyből.

Igazatok van, csak azért írtam mert aki most van egy éve pszichológusom benne megbízok elejétől fogva, de tényleg nem lehet mindbe. A többibe nem bíztam, nem is használt, abba is hagytam mindig. Május ne szégyeld magad, szégyelje az akinek kell. Vagyis kellene!!!!! Az összes rohadék pasinak. Bocsánat, de ez most úgy kijött belőlem. Ma is voltam terápián, jó volt, sokat segít, tökre várom a következőt, csak mindig aggódom, hogy véletlen mi van ha nem tudok elmenni valami közbe jön stb. A "szerelmem" egy jellemtelen, gerinctelen akárki, tökre félreismertem, bár mindig volt bennem valami ami nem hagyott nyugodni. Ráadásul nagyon átvágott és kiadta a titkaimat is. Eddig sem bíztam soha senkibe, na ezután nem tudom lesz e még ilyen. Neki az elejétől kezdve elmondtam mindent, annyira bíztam benne, soha de soha életemben nem beszéltem senkinek ezekről, neki meg igen. De még a bosszú ezután jön, elsőnek rajta állok bosszút, mert hazudott nekem. Ma azt mondta a pszichológus, h szerinte nemsoká eljutok odáig, h beszéljek, lealázzam az "apámat" hogy tönkre tette az életemet. Majd négyszemközt, már tökre el is képzeltem, hogy lesz.....

Május írta:

"kv" post=5950]Sziasztok!
Rájöttem, h miért nem értem, h miért nem pakoltok ki a pszichológusnak. Azért mert én már akkor mentem el, amikor már ki akartam pakolni. És akkor azzal is kezdtem egyből.

Én nagyon szeretnék kipakolni, de annyira szégyenlem magam!!!!!

Gondolj bele, ha nem így, hanem másképp bántottak volna, mondjuk meglőnek, vagy meglopnak, elgázolnak, akkor is szégyellnéd? Pont a pszichológus az egyik, aki arról próbál majd meggyőzni, h nem a te hibád, nem neked kell magad szégyellni.

Én amivel nagyon nehezen küzdök meg az a szeretet hiány. Megőrjít az, ha egyedül kell lennem. Hiányzik a szerelmem, az, amit én gondoltam róla, amilyennek én láttam, ez a kényszeres érzelmi függés tőle megőrjít. Pedig tudom ésszel, hogy egy nagy nulla.

jelen írta: Igazatok van, csak azért írtam mert aki most van egy éve pszichológusom benne megbízok elejétől fogva, de tényleg nem lehet mindbe. A többibe nem bíztam, nem is használt, abba is hagytam mindig. Május ne szégyeld magad, szégyelje az akinek kell. Vagyis kellene!!!!! Az összes rohadék pasinak. Bocsánat, de ez most úgy kijött belőlem. Ma is voltam terápián, jó volt, sokat segít, tökre várom a következőt, csak mindig aggódom, hogy véletlen mi van ha nem tudok elmenni valami közbe jön stb. A "szerelmem" egy jellemtelen, gerinctelen akárki, tökre félreismertem, bár mindig volt bennem valami ami nem hagyott nyugodni. Ráadásul nagyon átvágott és kiadta a titkaimat is. Eddig sem bíztam soha senkibe, na ezután nem tudom lesz e még ilyen. Neki az elejétől kezdve elmondtam mindent, annyira bíztam benne, soha de soha életemben nem beszéltem senkinek ezekről, neki meg igen. De még a bosszú ezután jön, elsőnek rajta állok bosszút, mert hazudott nekem. Ma azt mondta a pszichológus, h szerinte nemsoká eljutok odáig, h beszéljek, lealázzam az "apámat" hogy tönkre tette az életemet. Majd négyszemközt, már tökre el is képzeltem, hogy lesz.....

Jelen, úgy látom, jól sikerült a terápiás ülés, örülök neki, hogy úgy tűnik, jobb kedved van, meg mintha kitisztult volna a kép a kapcsolataidat illetően..?