Emlékek

Változtatni akkor tudunk ha felismerjük és elhisszük, hogy az egy mély lyuk a járdán, nem azonosítjuk másnak és nem bizakodunk abban, hogy rosszul látjuk.....

nyugodt írta: Kv, erről, amit írtál, ez a vers jutott eszembe, biztos láttátok már. Nagyon találó. Vajon hol tartunk? A szokásnál? Akkor már csak két fejezet van Remélem, még ebben az életemben sikerül eljutni az 5.-hez.... ja, és nehogy hibáztatásnak vegyétek! Az, ami gyerekkorunkban történ, nem a mi hibánk... változtatni csak azon tudunk, ami most történik, a lyukbaeséseken... talán. A terápia ebben segíthet. Nekem tetszett ez a vers.

Portia Nelson: Önéletrajz öt fejezetben

Nyugodt
... elsőre is alapból két dolog is beugrott a lyukról, az első az abúzus. Abból gyerekként kikerülni vagy elkerülni vagy csak csökkenteni a következő alkalom lehetőségét, hogy újra megtörténjen... pontosan tudjuk, hogy mennyire nem rajtunk múlt. Mert hogy nem mész a lyuk felé pl 7 évesen, amikor senkinek el se mondhattad, hogy ott mekkora lyuk van. Csak vittek mint a jószágokat a levágatásra és nem igen olvastam olyan történetet, hogy lenne köztünk több olyan is, aki megúszta volna.
A második, ami beugrott, az az abúzus következményei. Azon igen, lehet dolgozni, főleg segítséggel. És lehet visszaesni még évekkel később is, persze, újra kimászni is. Ahogy egy verset is mindig elölről kezdhetünk. A kérdés talán az, hogy lesz-e erőnk újra és újra kimászni, vagy feladjuk a huszonötödik visszaesésnél.
És most itt a verselemzést egyelőre abba is hagynám, mert annyi minden van még, amit csupán a magam élete miatt lyukként azonosíthatnék, hogy tízoldalas lenne a szövegem.

SZTI
Én már tudom, hogy mit csinálok (legalább az egyiket) most rosszul, és mégis. Csak állok és nézem magam kintről, h megint hülye vagyok és néha jobb lenne egyszerűen csak csendben maradni, persze, ha nem nőből lennék.
Hogy konkrét legyek: Módszeresen teszem tönkre az akaratom ellenére életem legfontosabb kapcsolatát (37 vagyok) és komolyan, a megcsalástól a rendszeres kiábrándítási kísérleteimig, hangulatingadozási megalomániákkal mindent megtettem, hogy elhagyjon, talán mert annyira elképzelhetetlen, hogy tényleg szeret. Pedig elképzelni se tudom nélküle az életet. Szerencse, hogy azért akadnak vidám napjaim is, és még nagyobb szerencse, hogy látja, hogy nem őt, hanem magamat nem szeretem annyira, hogy azzal okozzak magamnak fájdalmat, hogy elvegyem magamtól a legfontosabbat. És miközben írom ezeket, tudom, hogy holnap újra flörtölni fogok, ha úgy adódik, mert nem bírok leállni, aztán természetesen elmesélem neki majd este, amivel fájdalmat okozok neki és ezáltal magamnak. És mégis. Szóval... nem egyszerű az élet, de mégis érdemes küzdeni.

ui: versrészlet, már nem tudom miből:
"Szeretsz-e majd, mikor magam szeretni nem tudom?"

kv

A párkapcsolat nálam is rázós dolog, 15 évesen lett az első párkapcsolatom, minden tökéletes volt vele, egy évet várt hogy lefeküdjek vele, pedig 6 évvel volt idősebb nálam. Tűrte a hangulatingadozásaimat, bár az okát nem meséltem el neki. Többször szakítottam vele és újra összejöttünk, míg meg nem unta és össze nem jött mással. Majd egy évig egyedül voltam, találtam egy pasit, aki 13 évvel volt idősebb nálam, nem akartam normál kapcsolatot, azt gondoltam menni fog.Nyitott kapcsolatnak indult, érzelem nélkül, de hosszú távon nem ment, zavart, hogy van rajtam kívül más is de éveken keresztül tűrtem, és reménykedtem, hogy másként lesz . 2014 év végén végre kizártam az ágyamból. tavaly év elején megismertem egy srácot, aki elképesztően aranyos, rendes volt, de nem értékeltem és kidobtam...... most szeptemberben megkerestem, találkoztunk, és újra velem van. Folyamatosan azon agyalok, hogy esetleg nem gondolja már teljesen komolyan, ha nem veszi fel a telefont, nem hív vissza, vagy nem jön át, jár az agyam a lehetőségeken, hogy vajon miért...... Félek, hogy jobban ragaszkodom hozzá mint kéne és ezáltal esetleg elüldözöm......

kv írta:

nyugodt írta: Azon igen, lehet dolgozni, főleg segítséggel. És lehet visszaesni még évekkel később is, persze, újra kimászni is. Ahogy egy verset is mindig elölről kezdhetünk. A kérdés talán az, hogy lesz-e erőnk újra és újra kimászni, vagy feladjuk a huszonötödik visszaesésnél.
És most itt a verselemzést egyelőre abba is hagynám, mert annyi minden van még, amit csupán a magam élete miatt lyukként azonosíthatnék, hogy tízoldalas lenne a szövegem.

SZTI
Én már tudom, hogy mit csinálok (legalább az egyiket) most rosszul, és mégis. Csak állok és nézem magam kintről, h megint hülye vagyok és néha jobb lenne egyszerűen csak csendben maradni, persze, ha nem nőből lennék.
Hogy konkrét legyek: Módszeresen teszem tönkre az akaratom ellenére életem legfontosabb kapcsolatát (37 vagyok) és komolyan, a megcsalástól a rendszeres kiábrándítási kísérleteimig, hangulatingadozási megalomániákkal mindent megtettem, hogy elhagyjon, talán mert annyira elképzelhetetlen, hogy tényleg szeret. Pedig elképzelni se tudom nélküle az életet. Szerencse, hogy azért akadnak vidám napjaim is, és még nagyobb szerencse, hogy látja, hogy nem őt, hanem magamat nem szeretem annyira, hogy azzal okozzak magamnak fájdalmat, hogy elvegyem magamtól a legfontosabbat. És miközben írom ezeket, tudom, hogy holnap újra flörtölni fogok, ha úgy adódik, mert nem bírok leállni, aztán természetesen elmesélem neki majd este, amivel fájdalmat okozok neki és ezáltal magamnak. És mégis. Szóval... nem egyszerű az élet, de mégis érdemes küzdeni.

ui: versrészlet, már nem tudom miből:
"Szeretsz-e majd, mikor magam szeretni nem tudom?"

KV, köszönöm a megosztást!
NAgyon ismerős, amit írsz. De szerintem, ha már kívülről látható, ami történik, akkor előbb-utóbb eljön az a pillanat, hogy cselekedni is tudunk - ez az a pont, amikor még a szokások, a zsigeri mozgató erők működnek, amik gyerekkorban kialakultak.... De idővel ezek is kiéghetnek belőlünk... legalábbis én tapasztaltam már ilyet. Volt egy kapcsolatom, ahol az én szerepem a szexuális tárgyé volt (nem először az életemben, mint tudjuk ) Szerető voltam. Eleinte nagy reményekkel, hogy engem igazán szeretnek, és megtaláltam az igazit (ez az, amikor még nem is látom a lyukat az utcán). Utána már rájöttem, hogy valószínűleg nem szeretnek, de még valahol mindig reménykedtem, hogy most másként lesz, nem fognak kihasználni (már látom a lyukat, de beleesem). Utána már biztos voltam, hogy nem szeretnek, tudtam, hogy mindenki, aki önmagát szereti, kilépne ebből a saját értéktelenségemet erősítő kapcsolatból, és én is ki akartam lépni, de nem tudtam. Mondhatni, racionális akaratom ellenére, egyszerre tudattalnul és tudatosan, mégis újra meg újra visszavonzódtam a rossz beidegződéshez, hogy tárgy vagyok, lehetek. Tehetetlenül néztem kívülről, ahogy ez történik, s közben rosszallóan csóváltam a fejem - szörnyű volt, önmagamat folyamatosan megítélni. Éveken át, pszichológus segítsége mellett. Vannak időszakok, amik a racionális megértés, és a kognitív eszközök önmagukban nem elegendőek, mert tehetetlenek az érzelmi beragadásokkal szemben... Azt hittem, sosem lesz vége. Bár többször kiléptem, mégis újra és újra.... rémes érzés volt, úgy éreztem, nem vagyok önmagam ura, hogy valami más irányít (a démonok?). Szinte éreztem, ahogy én, szánt szándékkal pusztítom magam.
És akkor jött egy pont, amikor hirtelen, váratlanul, mintha megszűnt volna a kényszer, hogy a lyukba lépjek. A sok-sok fájdalomban perzselődés után egyszerre csak mintha hűs szellő jött volna. És már tudtam, hogy most nem fogok már belelépni ismét a lyukba, mert végre elégtek azok a kötelékek, amik belehúztak. Rettentő hosszú idő volt ez - de talán nem mindenkinél egyforma hosszú. Hogy mitől égtek el és mikor, és miért kellett ennek pont ennyi ideig tartania, azt nem tudom.
De szabadabbnak érzem magam...talán kiégett belőlem a trauma egy darabja, ezzel a vonzással együtt. Már nem kell ismételjek.
Fogalmam sincs, hogy működik ez az egész

Nyugodt, a pszichológussal beszéltetek ti is az ismétlési kényszerről?
Írt nekem egy emailt ezzel kapcsolatban, de azt azért mégse másolnám ide, de talán itt is a lényeg:

"Freud két írása jelenti a kiindulópontot. Egyik esszéje szerint a kellemetlen, vagyis a traumatikus élményekre való emlékezés az elfojtás hatására ismétlési kényszer formáját ölti magára, vagyis a beteg ismételten végigjátssza valamikori kellemetlen élményeit: "régi tapasztalásokat ismétel meg anélkül hogy emlékezne annak előképére". Az emlékezés eme pótléka, a múltnak mint érthetetlen és elfojtott tudattartalomnak álmok, tünetek formájában való visszatérése, vagyis acting out. Az elfojtott emlékek megismétléses felidézésének egyedül a beteg és az analitikus együttes munkája, az átdolgozás vethet véget. Ez az, ami "elősegítheti, hogy a szubjektum megszabaduljon az ismétlési mechanizmusoktól".

El kell mesélnem lányok... Valakivel meg kell osztanom.
Előre elnézést mindenkitől, lehet, hogy felkavaró leszek...
(Igyekszem kulturált formában, de töröljétek, ha nem maradhat a tartalom!)

Volt előszele, de nem figyeltem rá, pár napja megkeresett a bántalmazóm húga, szeretné felvenni velem a kapcsolatot, aztán az éjjel rémálmom volt.
Ma pedig hosszú évek után újból emlékbetörésem volt... meg pánikrohamom... jó kis este.
Végeztem a munkával, hazafelé indultam. Sűrűn sétálok sötétben, évek óta nem zavar, most is gyalogoltam haza, amikor bevillant egy emlékkép a semmiből.
Először csak egy érzés, ahogy a kádban ülök és húzom össze magam minél kisebbre, mert attól félek, valamihez hozzáérek a víz alatt. Nem tudtam, honnan jön az emlék, aztán elkapott, magával rántott és életre kelt. 10 év körüli lehettem, apámnál voltam. Az emlékképben a kádban ültem. Meleg volt a fürdőszobában, késő volt, odakint már javában sötét.
Sarokkád, benne sok víz és még több hab. Aztán megjelent apám, levetkőzött és beszállt mellém a vízbe.
Ösztönösen összerántottam a testem, erre szinte rámparancsolt, hogy nyújtsam ki a lábam a vízben, mert nem fogunk elférni.
Nem akartam, végül megtettem.
Itt képszakadás... nem tudom mi történt, talán nem is akarom boncolgatni. A következő kép, amire emlékszem, hogy ismét magzati pózba húztam a testem, a térdemet a mellkasom elé rántottam és próbáltam láthatatlanná zsugorodni, de apám meg egyre közelebb húzódott hozzám. Nem láttam semmit, eltakarta a hab, de éreztem. Éreztem a bőrét a combomon, a lábamon. Éreztem az undort és a sírógörcs szelét, de ő csak jött egyre közelebb, hogy hozzám tudja dörzsölni magát.
El akartam futni, ki akartam szállni, de közölte, hogy amíg nem fürdök meg, nem mehetek sehova.
Minden erőmmel azon voltam, hogy minél előbb túl legyek a fürdésen és szabaduljak.
A háta mögé mutatott a tusfürdőre és közölte, válasszak melyik kell.
Elkértem az egyiket, de nem adta, azt mondta, ő nem adja oda, szolgáljam ki magam.
Ahhoz, hogy elérjem, vagy át kellett másznom rajta vagy ki kellett kelnem a habok közül.
Tépelődtem, melyik rossz megoldást válasszam, végül inkább kikeltem a vízből és áthajoltam felette. Ott álltam meztelenül pár centire a fejétől, láttam, ahogy végigmért... és itt újabb filmszakadás...
nem tudom, mi történt aznap este, nem emlékszem, talán nem is akarok. Ha foglalkoznék vele, biztos kikristályosodna egyszer, de nem tudom,akarom-e tudni.
Egy valami viszont biztos: a testem emlékszik valamire, olyan fizikai fájdalmaim voltak (és még vannak most is), olyan alhasi fájdalmaim voltak, hogy le kellett ülnöm egy padon. Szédültem, izzadtam, elhomályosodott és eltávolodott minden, és még levegőt se kaptam.
Gondoltam, jobb az utcán, mint egyedül egy zárt lakásban.
Legalább látja valaki, ha készülök elpatkolni.
Most jobban vagyok, még ráz a hideg, és minden erő kiszaladt belőlem, de már megmaradok.

Jaj Hope, nagyon sajnálom... Rémes, hogy még ennyi idő után is tudnak újabb és újabb emlékek jönni. De én valahogy azt vallom, hogy ha elő akar jönni az az emlék, akkor jöjjön, mert így is ott feszül benned, Nem érdemes menekülni, sokat erősödtél, nézz szembe az ellenséggel... Csak segítség kell a feldolgozáshoz, és igen, jól tetted, hogy nem maradtál egyedül.
Nekem is jöttek tegnap emlékek, érések, teljesen váratlanul ért, alig bírtam dolgozni, de aztán szerencsére jobban lettem.
Vigyázz magadra, és nekünk bármikor írhatsz!

Anoni Mara írta: Jaj Hope, nagyon sajnálom... Rémes, hogy még ennyi idő után is tudnak újabb és újabb emlékek jönni. De én valahogy azt vallom, hogy ha elő akar jönni az az emlék, akkor jöjjön, mert így is ott feszül benned, Nem érdemes menekülni, sokat erősödtél, nézz szembe az ellenséggel... Csak segítség kell a feldolgozáshoz, és igen, jól tetted, hogy nem maradtál egyedül.
Nekem is jöttek tegnap emlékek, érések, teljesen váratlanul ért, alig bírtam dolgozni, de aztán szerencsére jobban lettem.
Vigyázz magadra, és nekünk bármikor írhatsz!

Köszönöm!
Valahogy most nem voltam felkészülve erre a tegnapira.
Ugyan a terápián többször jött fel kulcsfontosságú emlékkép, de így, amikor egyedül voltam, utoljára 4-5 éve villantak be dolgok. Akkoriban napi szinten előfordultak. De valahogy most ez volt a legdurvább. Ezt az emlékképet egyben kaptam, nem részleteiben, ahogy korábban. Soha nem jött vissza ennyire élesen semmi, így egyben… mindig csak részletek, képkockák voltak, amik lassan, hetek-hónapok alatt váltak teljessé. Időt adott az élet, hogy feldolgozzam. De most nem. Ide tette elém, alig pár perc leforgása alatt.
Megijesztett.
Igen, egyet tudok érteni teljesen. Ha akar, jöjjön az emlék, hiszen ott van, kínoz és talán még rosszabb, ha nem értjük a miérteket.
Nem menekülök az emlékektől, sosem futottam a feltörő képek elől. Nem küzdöttem ellene korábban sem, hagytam, hogy történjen. Felesleges küzdeni ellene, hiszen akkor is feljön az emlék, ha akar, csak azt az életerőnket veszítjük el a küzdelem alatt, amire szükségünk van a feldolgozáshoz, a továbblépéshez.
Nehéz megküzdeni ezekkel a képekkel, teljesen át tudom érezni, amit írsz. Nem is tudom, hogyan lehet munka közben megküzdeni ezekkel.
(Szerencsére engem megkímélt eddig az élet attól, hogy munka közben terheljen ilyenekkel. Talán okos ez a természet, tudja, hogy nem célszerű munka közben ilyen képekkel kísértenie, hiszen felelősségteljes munkát végzek, gyermekekkel dolgozom, a legkisebbekkel. Ott nem fér bele, hogy rosszul legyek.)
Vigyázz magadra Te is! Kitartás!

Jaj kedves Hope, az emlékek betörése valóban ilyesztőek, nem lehet rájuk felkészülni. Nagyon sajnálom ami veled történt, rémes, és fájdalmas ez.
Nagyon jó, hogy írsz ide. Szerintem ez is segít. Gyógyulást kívánok!