Üzenet a külvilágnak

Tételezzük fel, hogy nagyon bátrak vagyunk, és bármit ki merünk mondani. És tételezzük fel, hogy meg is hallgatnak... Szóval egy ilyen utopisztikus világban mit tartanátok fontosnak elmondani az abúzusról a kívülállóknak?

Mindent
Felemészt. Az abúzús egy mérgezett alma, ami egy ideig mérgez, elaltat, majd ahogy felébred az áldozat, elkezdi kihányni, sokszor megakadnak a darabok a torkán, és orvosságra van szüksége.
Ha bármely túlélő, vagy a még jelenben is áldozat megnyitja magát, vagy ilyesmit lát, hall egy ember, próbálja meg maximálisan átérezni az illető helyzetét. Ha képesnek érzi magát erre, bújjon bele egy képzeletbeli kényszerzubbonyba, ami nagyon szorítja, sétàljon így az emberek között, biztosan érezni fogja, hogy mindenki furcsàn néz rá. Aztán térjen vissza a valóságba és legalább tegye fel a kérdést, hogy hogy vagy most te, ő, az a gyerek. Mit tehetnék, hogy ettől a bénult, szorító állapottól megóvjam a környezetem.

Hú, hát ez nehéz kérdés. Azt hiszem, én sem tudnék egy bizonyos részt kiragadni az egészből.
Az elején kezdeném, ott, hogy igenis hinni kell annak, aki ilyenről beszél, és ott fejezném be, hogy minden esetben hatása van a jelenre, sosem múlik el nyomtalanul - pláne attól nem, hogy egyszerűen úgy teszünk, mintha nem is lett volna. Jó hosszú monológ lenne.
Sajnos, általában ha a hallgatóság hisz is nekünk, akkor sem képesek megérteni, hogy ez nem olyan, hogy egyszerűen csak nem gondolok rá és kész.
Ha már egyszer kibújt a szeg a zsákból – mert ugye sokan és sokáig letagadjuk még magunk előtt is – akkor nem tudsz nem gondolni rá. Mindig jön egy szituáció, ami robbantja a bombát. Ha jó úton jár az ember, akkor egyre kisebbeket szól ez a bomba, de az ereje nem egyik napról a másikra csökken, hanem csak fokozatosan és talán sosem múlik el teljesen.

Kiscsillag írta: Általánosan azt gondolom, hogy a gyógyulás legfőbb kulcsa, hogy a beteg meg akarjon gyógyulni, hogy mi magunk a tudatos felnőtt énünk segítségével váljunk képessé kilépni az áldozat szerepből. Az időtartam pedig a körülmények függvénye.

Ezzel a mondatoddal kicsit el vagyok akadva. Mert:
1. Miért ne akarna gyógyulni, hiszen beteg? Ki szeret beteg lenni?
2. Az egykori áldozat eggyé nőtt a betegségével, tehát jogos a félelme, hogy gyógyultan már nem is lesz saját maga - főleg, ha hosszú ideje él együtt a "betegséggel".
3. Mivel a két előző pont egymásnak ellent mond, elég-e ide az akarat?
4. Ha ilyen kijelentést teszünk, nem rakunk-e egy újabb nagy súlyt az áldozat vállára, őt téve felelőssé - nem a betegségért, hanem a nem-gyógyulásért?

Szóval én nem hiszek ebben az akarás dologban. Szerintem sajnos csak akkor jön a gyógyulás iránti vágy, amikor már elviselhetetlenek a tünetek, vagy ha az addig módszerek, amelyek az életben maradáshoz elegendőek voltak, már kevésnek bizonyulnak. És ilyenkor a muszáj visz a gyógyulás felé. Ez segít megtenni az első lépést. És az első lépés után jön a második, ami ellen szerintem - pont a 2. pont és a bűntudat, önamrcangolás miatt - rendesen küzd az ember. De szerencsére addigra már megindult a gyógyulás emelkedőjén.

Most értettem meg a gyógyulással kapcsolatos gondolatodat Mara,amiről a múltkor beszéltünk. Így már értem...hát ez szívás!!

karácsony írta: Most értettem meg a gyógyulással kapcsolatos gondolatodat Mara,amiről a múltkor beszéltünk. Így már értem...hát ez szívás!!

Igen, tudom, hogy nehéz ezt megérteni, még inkább nehéz elfogadni. Remélem, nem bántottam meg vele senkit, főleg Kiscsillagot nem, igazán nem ez volt a szándékom.
Mikor nekem először valaki erről beszélt, elmagyarázta a depresszió "pozitív hozadékait", ölni tudtam volna. Azóta megértettem.

Én akkor kezdtem magam mellett dönteni Kiscsillag, amikor tényleg elviselhetetlen állapotba kerültem. Akkor éreztem meg, hogy nem szeretem magam..vagy ennél kicsit komplikáltabb érzéseim is voltak... Te összességében hàny éve dolgozol magadon?

Újra elolvastam Kiscsillag történetét, nézd meg, ő is mikor ment szakemberhez... Amikor már tarthatatlan volt a helyzete. Még az a szerencse, hogy valamiért, talán az erős életösztön miatt, ezekben a kritikus pillanatokban észbe kapunk.

Anoni Mara írta: Újra elolvastam Kiscsillag történetét, nézd meg, ő is mikor ment szakemberhez... Amikor már tarthatatlan volt a helyzete. Még az a szerencse, hogy valamiért, talán az erős életösztön miatt, ezekben a kritikus pillanatokban észbe kapunk.

Hát megmondom őszintén,h én nem tudtam, h hova forduljak. Ezért tartom jó ötletnek a p.bázist,hofy egy ilyet csináljatok. Még mielőtt összeomlottam volna engem a barátaim segítettek, h kéne vki...menjek pszichiàterhez. Ők akkor még nem tudták a rosszulléteim okát.A háziorvost kértem, h segítsen pszichiáter ügyben,mert kezd az állapotom egyre rosszabb lenni,pánik,a vérnyomásom az eget verte,amin ő is meglepődött. De! Azt mondta, h nem tud pszichiáterhez küldeni,sanaxot tud felírni,ès egyébként keressek magándokit. Felírt vérnyomáscsökkentőt....A neten kerestem segítséget,amikor egyik nap utan
totàl szétestem

Ezekbe az eszmékbe és elméletekbe én is belekapaszkodtam, mert különben már kiugrottam volna az ablakon. Én sem szedek gyógyszert, összvissz egész életem során egy fél sanaxot kaptam be, mikor összeestem a pánikroham során, egyedül, éjszaka, huszonegy évesen kb. Akkor is egy háziorvosnál jártam, ő írta fel. Aztán olvastam a mellékhatásokat, és komolyan mondom, hogy rosszabbul lettem. Soha többet nem szedek be semmilyen szaros gyógyszert.
Tegnap tök kemény éjszakám volt, az órám is az volt, mert szembenéztem dolgokkal, és feljöttek azok az érzések, amiktől konkrétan elfordítottam a fejem, és én még azt hittem, hogy jobban vagyok. A nagy frászt. Éjszaka megint jöttek a rohamok. Hát nem tudom, hogy fogok ebből valaha is kitalálni. Nem mondom, hogy nem tudtam erősebb lenni a roham közben, de teljesen elkeseredtem most. Kicsit kiakadtam. Azért voltam jobban, mert csak a tünet enyhítésére koncentráltam, ami azzal járt, hogy a traumákkal és mély problémákkal nem foglalkoztam. Folyamatosan álmodok egy jó ideje, és ebből kifolyólag látszik, hogy zajlik bennem a meló valahol, és ahogy felszínre engedem ez lesz belőle. Annyira félek, hogy visszaesek, már kezdtem jól lenni.

Kiscsillag! Teljesen értelek, miről írsz. Nem "eszmékről, és elméletekről, hanem valóságról szólsz. Nekem is az segített, amiről írtál. Az új ember. Ügyesen fogalmaztál.

süni írta:

karácsony írta: Ezekbe az eszmékbe és elméletekbe én is belekapaszkodtam, mert különben már kiugrottam volna az ablakon. Én sem szedek gyógyszert, összvissz egész életem során egy fél sanaxot kaptam be, mikor összeestem a pánikroham során, egyedül, éjszaka, huszonegy évesen kb. Akkor is egy háziorvosnál jártam, ő írta fel. Aztán olvastam a mellékhatásokat, és komolyan mondom, hogy rosszabbul lettem. Soha többet nem szedek be semmilyen szaros gyógyszert.
Tegnap tök kemény éjszakám volt, az órám is az volt, mert szembenéztem dolgokkal, és feljöttek azok az érzések, amiktől konkrétan elfordítottam a fejem, és én még azt hittem, hogy jobban vagyok. A nagy frászt. Éjszaka megint jöttek a rohamok. Hát nem tudom, hogy fogok ebből valaha is kitalálni. Nem mondom, hogy nem tudtam erősebb lenni a roham közben, de teljesen elkeseredtem most. Kicsit kiakadtam. Azért voltam jobban, mert csak a tünet enyhítésére koncentráltam, ami azzal járt, hogy a traumákkal és mély problémákkal nem foglalkoztam. Folyamatosan álmodok egy jó ideje, és ebből kifolyólag látszik, hogy zajlik bennem a meló valahol, és ahogy felszínre engedem ez lesz belőle. Annyira félek, hogy visszaesek, már kezdtem jól lenni.

Karácsony, nekem azt mondta a pszichológusom, hogy ez nem visszaesés. Számtalanszor átéltem én is ugyanezt, és én is kudarcként éltem meg, azt hittem visszaestem. A pszichológusom szerint az történik ilyenkor, hogy elérkezel egy magasabb szintre, amikor az elméd, és a lelked már képes feldolgozni a múltnak ezt a sötét emlékét. Miután folyamatosan álmodsz, szerintem nem csak a tünetek enyhítésére koncentrálsz; tudatt alatt dolgozod fel a Veled történteket.
Higgyél nekem, sokkal erősebben fogsz kikerülni ez után az úgynevezett mélypontod után. Kívánom, hogy mihamarabb túl legyél rajta!

Köszönöm Süni...ezt még párszor el fogom olvasni, mert erőt ad. Meg el is sírtam magam rajta...tényleg kudarc, de főleg az éjszakai alvás a nehézség ilyenkor, reggel pedig magamra ölteni az álarcom és bemenni ilyen éjszaka után dolgozni. De voltam már ennél rosszabbul is így hiszek neked,nektek, hogy ezek ilyen körök. Legalább volt egy jó hónapom....

Én is azt üzenném, hogy nem kell bántani minket azzal, hogy túl sokat gondolunk rá és miért nem felejtjük el. Mert azért vagyunk szomorúak, mert sokat foglalkozunk vele. Az ember nem direkt gerjeszti magában a szomorúságot, hogy legyen a végén egy olyan divatosnak gondolt depressziója. Ha az amnézia lenne erre a megoldás, már biztos egy páran kértük volna a mesterséges előidézését.

süni írta:

karácsony írta: Ezekbe az eszmékbe és elméletekbe én is belekapaszkodtam, mert különben már kiugrottam volna az ablakon. Én sem szedek gyógyszert, összvissz egész életem során egy fél sanaxot kaptam be, mikor összeestem a pánikroham során, egyedül, éjszaka, huszonegy évesen kb. Akkor is egy háziorvosnál jártam, ő írta fel. Aztán olvastam a mellékhatásokat, és komolyan mondom, hogy rosszabbul lettem. Soha többet nem szedek be semmilyen szaros gyógyszert.
Tegnap tök kemény éjszakám volt, az órám is az volt, mert szembenéztem dolgokkal, és feljöttek azok az érzések, amiktől konkrétan elfordítottam a fejem, és én még azt hittem, hogy jobban vagyok. A nagy frászt. Éjszaka megint jöttek a rohamok. Hát nem tudom, hogy fogok ebből valaha is kitalálni. Nem mondom, hogy nem tudtam erősebb lenni a roham közben, de teljesen elkeseredtem most. Kicsit kiakadtam. Azért voltam jobban, mert csak a tünet enyhítésére koncentráltam, ami azzal járt, hogy a traumákkal és mély problémákkal nem foglalkoztam. Folyamatosan álmodok egy jó ideje, és ebből kifolyólag látszik, hogy zajlik bennem a meló valahol, és ahogy felszínre engedem ez lesz belőle. Annyira félek, hogy visszaesek, már kezdtem jól lenni.

Karácsony, nekem azt mondta a pszichológusom, hogy ez nem visszaesés. Számtalanszor átéltem én is ugyanezt, és én is kudarcként éltem meg, azt hittem visszaestem. A pszichológusom szerint az történik ilyenkor, hogy elérkezel egy magasabb szintre, amikor az elméd, és a lelked már képes feldolgozni a múltnak ezt a sötét emlékét. Miután folyamatosan álmodsz, szerintem nem csak a tünetek enyhítésére koncentrálsz; tudatt alatt dolgozod fel a Veled történteket.
Higgyél nekem, sokkal erősebben fogsz kikerülni ez után az úgynevezett mélypontod után. Kívánom, hogy mihamarabb túl legyél rajta!

Karácsony, ez valóban így van, néha muszáj lefelé menni, hogy utána felfelé mehessünk... Kitartás. Nehéz ez, mert annyi éven (évtizeden!) át küzdöttünk a rossz gondolatok / emlékek ellen, most meg engedni kell őket feljönni. Ez nagyon ijesztő tud lenni, tudom. Vigyázz magadra, és ne feledd, mi mindig itt vagyunk neked.

Ha az amnézia lenne erre a megoldás, már biztos egy páran kértük volna a mesterséges előidézését.

Nagy bajban lennénk azzal az amnéziával. Kitörölheted az emlékeket, de a történtek hasását nem. Aztán töprenghetnél, miért vagy ilyen... Persze értem, mire gondolsz. Csak arra akarok kilyukadni, hogy ha egy mesterséges amnéziával törölnéd a történteket, és még egy csodapálcával a következményeketis, akkor az már nem is te lennél. Ha a számítógépet kibelezed, új winchestert raksz bele (vagymi...), akkor hiába ugyanaz a doboz, és ugyanaz a képernyő, az már egy másik gép.
Úgyhogy nincs más hátra, mint előre: el kell fogadni a múltat, és elviselhetővé kell tenni a jelent, hogy boldog lehessen a jövő. De legalábbis boldogabb.

Mara
"Úgyhogy nincs más hátra, mint előre: el kell fogadni a múltat, és elviselhetővé kell tenni a jelent, hogy boldog lehessen a jövő. De legalábbis boldogabb."

Én is így gondolom.