Hogyan gyógyulhat sérült bizalmunk, önbizalmunk?

Május, azt hiszem, itt legtöbben jobban haragszunk a nőre, pl. anyánkra, mint az elkövetőre. De miért is van ez? Ebbe belegondoltál-e már? Az én anyám ugyanúgy nem állt mellettem, de nemcsak ebben a kérdésben, hanem másban sem. Most is hamarabb áll pl. a férjem pártjára, mint az enyémre. Gumi ezeket a nőket nevezi kápóknak. Tudod, mi a kápó eredeti jelentése? Kik voltak a kápók? Ez is pszichológia. A kápó azt gondolja, ő megúszhatja, ha együttműködik. Ezért van sok nő, aki, mivel nem tud kitörni, inkább beáll kápónak. De nem lesz ettől neki jobb valójában.

Értem én amúgy a rossz érzéseidet. Most nem tudom, melyik cikkbe olvastál bele, de ebben, amit ajánlottam (Ébredések című), Gumi is leírja, hogy nagyon fájdalmas érzés szembesülni a dolgokkal. Az ébredés soha nem könnyű.

Drága Hajnalkám!
Böngésztem az oldalon, és meg kell mondjam: Vannak fent jó dolgok, meg olyanok is amil nagyon nem tetszenek. Szerintem ugyanaz zavar mint ami Májust is zavarhatja: A durva általánosítás. Nem tetszik az indulat amivel minden férfit egy kalap alá vesz.
Megmondom ahogy van: Én nagyon sokáig egy kalap alá vettem minden férfit, gyűlöltem mindet. Aztán rá kellett jönnöm hogy csodálatos lelkek is vannak közöttük, nem kis számmal. Értem a gumiszoba célját, de ez nekem így nagyon drasztikus. a hangnem, a harag ami nagyon sok kommentből süt. (mégiscsak hallgatnom kellet volna rád, és az újabb írásokkal kezdeni) Biztosan nem ok nélkül dühösek, de egy kapcsolatban kettőn áll a vásár nem? És most mondhatjátok hogy könnyen beszélek: De ha egy kapcsolat szar, akkor igen is ki kell lépni belőle nem? És nem a sorsunkat siratni hogy semminek, cselédnek, hülyének néznek. Persze ezt könnyű mondani, mert sok múlik rajta hogy van-e hova menni, gyerek, önálló kereset, akármi van-e. Azon gondolkodok hogy mégis csak kell legyen valami abban a hagyományos női szerepre nevelésben: Mert ha nem teszik valami, sokan- közöttük én is - hajlamos vagyok befogni a számat. Pedig lehet hogy csak ezen múlik az egész: nem hallgatni! Mindannyian tudjuk hogy ez milyen nehéz igaz?

Felvetettél egy számomra érdekes, ugyanakkor fájó témát: A haragot nem az elkövetővel, hanem az anyával szemben. Azon gondolkodok, hogy ezt mennyibe befolyásolja az oldalon is felvetett hagyományos női szerep, és mennyiben az, hogy kitől tartunk kevésbé a szülők közül. Mert ugye "hagyományos" értelemeben a gyerekkel kapcsolatos dolgok az anyára tatoznak, így megvédenie is neki kellene. Ehhez képest sokan- meggyőződésem hogy több mint aki megpróbálja megóvni a bántalmazott gyereket - becsukják a szemüket, és nem vesznek tudomást róla mekkora a baj. Ebben vajon mennyire van benne a férfiak vélt "felsőbbrendűsége"? Mennyire nevelik belénk hogy fogadjuk el az ő döntéseiket, és ne szegüljünk szembe bármi is legyen az? A másik: Talán azért az anyára vetítjük ki ezt a haragot, mert ő az akitől nem tartunk annyira, hogy fizikailag, veréssel vagy hasonlóval torolja meg a "rossz' viselkedésünket?

Ez a "kápó" is érdekes kérdés. Vajon ők mennyi idő alatt, milyen körülmények között jutottak arra hogy jobb együttműködni? Nem szeretek senki felett ítélkezni, főleg a körülmények ismerete nélkül.

Nézzétek el nekem hogy ennyire bő lére eresztettem. Ma elemezgetős, filozofálós hangulatban vagyok.

Hajnalkám, még egyszer köszönöm az oldalt. Sok mindennel nem értek egyet, de szeretem ha van min agyalnom. most elláttál vele

De örülök, hogy ilyen bölcs gondolatokkal gazdagodik a fórum a szünet előtt! Szerintem nagyon fontos, hogy az ember ne általánosítson (és minden téren, nem csak férfi-gyűlöletben). Ha valaki a történtek hatására megutálja a férfiakat, mert annyira sok rossz tapasztalata van, az érthető. De akkor dolgozni kell rajta, hogy megértse, nem azért tették vele, amit tettek, mert férfiak, hanem azért, mert állatok.
Engem a kápó szó is zavar. Biztosan vannak olyan esetek, ahol ez az erős, borzalmas konnotációval bíró szó helytálló, de azért sokszor meg nem. Az én anyám hagyta, hogy megtörténjenek a dolgok, mert talán nem volt elég óvatos, nem akarta látni a látható dolgokat, de azért kikérem neki ezt a borzalmas titulust.

Érdekes, Amaoneth, amivel magyarázod, miért az anyánkra haragszunk. Én inkább azzal magyaráznám, hogy tőlük várjuk a legtöbbet, hiszen a gyerek mindenhatónak képzeli az anyját, nem? Az én anyám, mikor kicsi voltam, és már nem bírt a halálfélelmeimmel, a betegségektől való rettegéseimmel, akkor megígérte, hogy mi (a család) sosem leszünk rákosak. És akkor - alsós lehettem - ez elég volt nekem. Persze nyilván már ilyen kicsinek is tudtam, hogy ez egy abszurd ígéret, de jó volt egy ilyen mesébe menekülni. Azóta már tudom, hogy ez nagy butaság volt anyámtól. Már elmúltam 30 éves, mikor lett egy melanómája (szerencsére nyomtalanul kigyógyult belőle), és még akkor is szerettem volna fájdalmamban azt kiabálni: de hát mit ígértél?
Szóval "jogos" a kisgyerek elvárása, hogy megvédje az anyukája. De sajnos megvalósíthatatlan. Milyen jó lenne, ha mindenható lennék, és tényleg minden bajtól meg tudnám védeni a gyerekeimet... Persze ez meg túl nagy hatalmat adna az anyáknak, szóval lehet, hogy mégiscsak úgy jó, ahogy van.

Szintén érdekes a feminizmus kérdése, engem mindig izgatott a sok különféle értelmezés. A múltkor parázs vitám volt valakivel, aki fel volt háborodva, hogy egy sörözőben van a nőknek szép, "nőies" korsó, nem csak az a bumfordi hatalmas, szokványos. Szerintem ez szép gesztus. De a vitapartnerem ezt szexizmusnak titulálta. Én azt gondolom, hogy férfi és nő bírjon egyenlő jogokkal, ugyanakkor ne felejtsük el azt sem, hogy férfi és nő különböző. Ne csináljunk úgy, mintha egyformák lennének, hiszen nem azok.

Nem is tudom Mara. az én szemeben apám volt a "mindenható" aki mindig tudott mindent, akire hallgatni kellett. Akinek nem lehetett ellentmondani. Anyám volt akire lehetett haragudni, mert ő nem volt tökéletes, és nem is akarta annak mutatni magát. Ember volt, nem valami elérhetetlen, megkérdőjelezhetetlen fél-isten. Nagyon sokat gondolkodok rajta, hogy mi lett volna, ha akkor gyerekként el tudom mondani neki mi történt, mit tett velem a férje.

Kedves Amaoneth, írtam egy jó hosszú választ, de elfelejtettem, hogy a rendszer hamar kiléptet, így szépen el is veszett, amit írtam. Így most csak röviden:
igen, igazad van, elég drasztikus a hangneme az oldalnak, de a szerző nem azt állítja, hogy mindennel egyet kell érteni, hanem elgondolkodtatni akar. Az első írásokhoz képest ő maga is nagyon messzire jutott már. Az együttgondolkodás viszi őt is előre, ami jó. Itt is jó ez az együttgondolkodás. Éppen ez a szándéka, így nagyon örülne, ha látná, hogy mi itt ezen elmélkedünk.

A kápóság az nem azt jelenti, hogy minden nő kápó, aki nem ért egyet a feminizmussal. Az a kápó, aki privilegizált helyzetből bezzegel, és nincs benne semmi szolidaritás az áldozatok felé. Aki áldozathibáztató és még ki is oktatja pl. a bántalmazott nőket. Azaz tolja a hímsovinizmus, nőelnyomás szekerét.

Ami az anyákat illeti: nyilván nem minden anya kápó, és valószínűleg itt is az van a dolog mögött, hogy nehéz elhinni, hogy akit mi szeretünk, képes bántani a gyerekünket. Ráadásul ha az anya maga is bántalmazott, tán pont hogy nehezebben veszi észre, mert nem tudja, hol a határ. Mi is bizonytalanok vagyunk ebben néha, hogy mi is számít bántalmazásnak.

Sziasztok!

Olvastátok már Colin C. Tipping Sorsfordító megbocsátás c. könyvét? Nekem nagyon sokat segített. Pontosabban CSAK ez segített és napokon belül. Le lehet tölteni netről.

Én még nem olvastam. De lehet h írok egy könyvet a megbocsátásról én is.
Amúgy súlyos állapotok ritkán jönnek helyre azonnal. Freudnak, Jungnak sem sikerült ez cserébe sokat kaptunk tőlúk. Hiszen csak a sérült tud gyógyítani:)