Elmondani az igazat

Törölted, de én látom a törölt hozzászólásokat. Más nem, nyugi.
Nem tudom, szerintem kell keresni egy olyan pszichológust, akiben megbízol, mert ez így nem fog működni. Azért, mert találkoztál egy tisztességtelennel, az nem jelenti azt, hogy a többi is az. A te pszichológusod a te érdekeidet kell nézze. Az én elkövetőm is él. És szerintem sokaknak él az elkövető, attól még nem ugrott rájuk egy pszichológus sem...

Az én fejemben ez motoszkál napok óta, már egy pár hónapja is felötlött bennem, hogy az unokatestvéremnek született gyereke, és ők jóban vannak az apámmal, és súlyként nehezedik rám, hogy ez a beteg, elmebeteg ember akár láthatja is a picit. És pont itt tartok, hogy meg kell kérdeznem a pszichológusomat, hogy mi lenne, ha elmondanám az apám testvérének, akivel szintén nem beszélek. Illetve már senkivel sem beszélek, mert kivontam magam a forgalomból.

Mindenesetre Május a nem beszélésből sokkal nagyobb baj tud lenni, mint a beszélésből. És ha valakinek segítségre van szüksége, akkor azt valahogy meg kell oldani. Még ha a magyar jogrendszer nem is mindenkit képes megvédeni, a te személyes nyitottságodban sokat segíthet egy olyan pszichológus, akiben megbízol, ráadásul, ha gyerekvédelemmel is foglalkoznak, akkor lehet, hogy sokkal okosabbak mindannyiunknál, és tudnak neked áthidaló tanácsot adni. Nem hiszem, hogy hirtelen rohanna bárki is a testvéred gyerekéhez, hiszen a pszichológusodnak nem érdeke, hogy a te állapotod rosszabbodjon esetleg.
De a titok az elszigetel.

Igen az ember a szégyentől fél sokszor. Van egy jó könyv, már ajánlottam itt egyszer, Brené Brown: Bátraké a boldogság. Ad egy kis erőt. És kitér az incesztus áldozatokra is.
Nem fognak megundorodni, bár én ilyesmit nem borítékolhatok, de azt igen, hogy általában gyorsan feledésbe merül, a gyorsan lépjünk tovább, és te se arra figyelj magatartást veszik fel általában az emberek. Ezen nem szabad megsértődni, még ha rosszul is esik...És még az is lehet, hogy sorstársra bukkansz a barátaid személyében, egyébként mindenkinek a családjában van fekete folt, legalábbis az én baráti köröm, ami a barátaim barátait is jelenti, kivétel nélkül cipelnek valamit. Erőszakot, bántalmazást stb. Csak a titok, a bezárkózás, a nem megnyílás elszigeteli egymástól az embereket, holott összetartoznak még ebben is. Hiszem, hogy emberek nem véletlenül kerülnek egymással kapcsolatban. Erről pedig a Mennyei prófécia könyv győzött meg ( nem vallásos könyv).

A csoport. Hát őszintén szólva fogalmam sincs, van egy telefonszámom, és egy napra megyek. (szerencsére ) Semmit sem tudok, de miután magamévá tettem azt a felismerésemet, hogy a traumám nem én vagyok, azóta lenyúztam magamról egy bőrt, és a testem bal oldalán könnyebbséget érzek. Tudom, hogy viccesen hangzik, de ezt érzem. Ezt a gondolatot pedig fogom tudni most gyakorolni élesben is.

A pszichológusnak rád kell koncentrálnia és nem a tesód gyerekére, Május. Maximum rávesz arra, hogy te tegyél intézkedést, de ő nem fog. Neki nem az a munkája most, hogy lehetséges veszélyforrásokat kutasson fel, hanem hogy neked segítsen.
Nekem is nehezemre esett ezt sokáig elhinni, de ez tényleg így van.

Május írta: Mara, itt válaszolok. Hát túlestem rajta. Nem sikerült túl jól, mert összevissza beszéltem, nem tudtam sorban mondani, csak zavarosan, de elmondtam valamennyit az igazságból. Most elég rosszul érzem magam, hogy nem is történt velem semmi, csak én fújom fel, és le fogok bukni. Mi van, ha tényleg csak játék volt, ha minden kislánnyal játszanak ilyeneket??? Mondjuk egész nap szorongtam, el se akartam menni, amikor meg hazaértem, azonnal elaludtam. Nem tudom, hogyan tovább, félek legközelebb odamenni a pszichológushoz, nagyon félek a következményektől. Meg újabb családi baj van, szerintem ez a büntetésem.

A frászkarikát a büntetésed! A büntetéshez bűn kell, ne felejtsd el! Nagyon örülök, hogy sikerült beszélned. Nyilvánvaló volt, hogy nem lesz könnyű menet, és hogy nem elég egy óra ahhoz, hogy mindent tisztázzatok. De elindítottad a követ, ami a szívedet nyomta, előbb-utóbb le fog esni.

Ha csak játék lett volna, ha nem történt volna semmi, akkor honnan jönnek az emlékek, a képek, az állandó félelmed, hogy le fogsz bukni? Mert ez a félelem tejesen szürreális, hidd el. Ennek a gyökere ott van a gyerekkorodban, és ezt kell megtalálnod a pszichológussal, mert nagyon nehéz lehet ezzel együttélni.

Szóval most fújj egy nagyot, örüljél, hogy kezdesz kimászni a csapdából, amit magadnak állítottál! Ügyes és bátor voltál!

Május írta: Nem tudom, van-e olyan köztetek, aki jól került ki ebből az egészből, hogy elmondta az igazságot, hittek neki, bocsánatot kértek és helyre állt a világ. Hogy az elkövető ellenében mellé álltak és nem az elkövető mellé. Én szinte hallom a családom hangját, hogy Jézusom, miket találtam már ki megint. Nem tudom, van-e igazság, vagy az igazság tényleg odaát van.... Komolyan kérdezem.

Május, nem az a lényeg, hogy más hogyan reagál, hanem az, hogy te mit gondolsz mindarról, ami történt. Persze sokkal könnyebb lenne, ha a család mögötted állna, persze. De annál sokkal fontosabb, hogy magadban tisztázd a dolgokat. Mikor mész legközelebb? Heti 1X jársz? Mert szerintem most kéne kérni egy órát korábbanra, hogy ne várj egy hetet. Nehéz lehet most. De akkor is, a legrosszabbon túl vagy!

Május írta: Hetente egyszer járok, de most az ő kérésére hamarabb megyek. Remélem, nem csapda.

Nem az a lényeg, hogy a család hogy reagál, hanem az, hogy te kiállsz magadért. Engem is kikiáltottak mindenfélének, én voltam az agyament, az áruló (főleg ez), de így utólag azt gondolom, hogy még segítettek is nekem ezzel. Végre éreztem, hogy jogos a mérgem, tudtam, hogy nekem van igazam, és ez hatalmas lépés volt a múlthoz képest. Persze nagyon nehéz volt akkor, borzasztó volt, hogy én vagyok a fekete bárány, de mégis a düh vitt előre. Igaz, azt nem tudom, hogy egy szoros ölelés a sok kiabálás helyett mennyit segített volna.
Aztán egy csomó dologban utólag kiderült, hogy igazam volt, pl. a gyereknevelésben, abban, hogy egyáltalán pszichológushoz fordultam a kisebbikkel, kiderült, hogy talán mégsem mind sarlatán, és van ennek az egésznek értelme. Persze bocsánatot senki nem kért, de az már túl sok lenne a jóból.

Mara! Írtad hogy a kislányoddal pszichológushoz mentél,ott kiderült hogy Anyukát az az Téged kell kezelni.
Erre hogy jött rá a pszichológus? Miből?
Te átadtad a gyerekednek a szorongást? vagy mégis mi?

Minelli írta: Mara! Írtad hogy a kislányoddal pszichológushoz mentél,ott kiderült hogy Anyukát az az Téged kell kezelni.
Erre hogy jött rá a pszichológus? Miből?
Te átadtad a gyerekednek a szorongást? vagy mégis mi?

Amikor gyereket viszel pszichológushoz, akkor az a protokoll, hogy először a szülőkkel találkozik a pszichológus. Aztán pár alkalommal megy a gyerek, aztán újabb találkozó következik a szülőkkel, a hogyan továbbról. Egyrészt a találkozásainknál nyilván látta, hogy szétszorongom magam, de nem hiszem, hogy rögtön tudta, hogy mi is a baj, meg hogy mekkora. Azt viszont látta, hogy rosszul kezelem a gyerek szorongásait, hogy nem vágták még el közöttünk a köldökzsinórt, hogy túlaggódom a dolgokat. A második találkozásnál beszélgettünk betegségekről, a férjem megemlítette, hogy hipochonder vagyok (hú, milyen dühös voltam rá!), és mivel látta, hogy a gyerek tök normális, arra a következtetésre jutott, hogy velem kell foglalkozni. Úgy indult, hogy ez egy konzultáció lesz a gyereknevelésről. Mivel azért fordultam elsősorban hozzá, mert a kislányom nem volt hajlandó az óvodában ottmaradni, vagy ha igen, akkor depressziós tüneteket produkált, az első ilyen konzultációs alkalommal megkérdezte, hogy nekem milyen életem volt ennyi idősen. És ezzel egy olyan lavinát indított meg, hogy már nem volt megállás. Egyre világosabbá vált, hogy egy konzultáció itt nem lesz elegendő, így aztán megállapodtunk abban, hogy hosszabb távra rendezkedünk be, és nem heti egy, hanem heti két alkalommal fogok járni.

És igen, átadtam a gyereknek a szorongást. Átvettem én is az övét, elkezdtem én is szorongani, aztán ő meg kapott az enyémből, és egy ördögi körbe kerültünk bele, ahol már tulképp nem számított, ki kezdte, átjártunk egymásba. A végén már képtelen voltam bevinni az óvodába. Ekkor fordultam segítségért. Nem is tudják a gyerekeim, mennyit köszönhetnek a pszichológusomnak. Gyökerestül változott meg minden.

Miért kérded?

Mara.azért kérdeztem..
.mert azt gondoltam hogy vannak egyértelmű jelei az abuzúsnak ami szakmai ,pszichológusi szemmel azonnal felismerhető
Tehát ilyen tünet nincs...
Továbbá azt sem tudtam,hogy van egy protokoll,ha visszük a gyereket,akkor először a szülőkkel kell beszélgetnie a pszichológusnak..nálunk ez is kimaradt..

Karácsony
Új vagyok még itt,remélem jó helyre írok.Nálunk a nevelőapám molesztált engem és a nővéremet.A testvéremnek van egy kislánya.
Az Anyukámnak beszéltünk róla,most felnőttkorunkba,azt mondta ő nem vette észre.....hát nem tudom.de nem is ez a lényeg.
az Anyám lelkére kötöttük,hogy soha, sehol,semmilyen szín alatt nem lehet a kislány egyedül vele.bár hozzáteszem,a tesóm nem hagyja náluk
a gyereket,soha!!!Tehát én azt gondolom,beszélj a családdal,vegyél erőt magadon!!Annak a gyermeknek lehet,hogy ezen múlik a felhőtlen, igaz gyerekkora!!
Jaa...és az elkövető nem tesz a gyógyulásáért semmit,ami azt jelenti,az aberációja nem szűnt meg létezni!Nincs Pardon....Ő BETEG!!!Ezt soha ne felejtsd el!!!
Ha nem teszel és esetleg megtörténne,soha nem bocsájtanád meg magadnak!

Sziasztok!
Én még egészen friss vagyok itt, a történetem is megjelenésre vár.
Azért gondoltam, hogy ebbe a topikba írok először, mert ez a kezdéshez pont tökéletes!
Én egy olyan családban nőttem fel, ahol az anyám részéről egy állandó 'el nem fogadást', irigységet kaptam. Dicséretet, bátorítást nem kaptam soha stb... Voltak depressziós szakaszaim is. Elkezdtem pszichológushoz járni, aztán váltottam és találtam egy nagyon jót. Neki mindig őszintén elmondtam, mennyire utálom az anyámat, hogy nem volt anya soha. Csak egy-másfél éven át azt nem mondtam el soha... Nem is jutottunk előre, jött egy kb év szünet a terápiában. És idén megtört a jég, elmondtam páromnak is és újra járni kezdtem a dokihoz. Amikor elmondtam neki, mi történt velem, valami fényt láttam a szemében, hogy helyre rakja velem kapcsolatban a dolgokat és végre el tudjuk kezdeni a tényleges terápiát. Azóta ezen a hangsúly minden találkozáson, kimondatta velem, hogy igenis abúzus ért engem is. Szerintem fontos az őszinte és feltétel nélküli bizalom a terapeutával kapcsolatban.

Május írta: Meg azon is aggódom, hogy normális-e az, hogy ha a pszichológussal jó a kapcsolatunk, akkor jól vagyok, ha meg valami zűr van a kapcsolatban, akkor meg rosszul.

Szerintem normális.
Hogy érted, hogy meghitt és intimebb a kapcsolatod vele? Tényleg, elküldted a fotót végül ? (bocsánat, hogy kíváncsiskodom)

Szép szakma ez az biztos. Bejutnak mindenhová, és óriási a felelősségük onnantól kezdve. De neked is. Nyilván nagy arculcsapás lenne elküldeni az érzéseidért.