kaptatok már jó tippet elengedésre?...

Sziasztok!

Vagytok itt sokan, akiknek nagy terápiás tapasztalata van. Kaptatok már pszichotótl jó tippet valami jelképes elengedésre? Mint pl a Született feleségekben, ahogy Gabriell a vetélés után elengedi a lufit, ami a babát jelképezi...
Értitek, mire gondolok? (sikerült a történetemet megírnom..)

Lufit. Hát ezt nem te hiszed egyedül, h működne, nekem anyám jött ezzel, hogy menjünk ki egy erdőbe és engedjünk el lufikat. És majd ettől elmúlnak a gondjaim. Ekkor azt gondoltam, hogy megőrült. Komolyan hitt benne.
De próbáld ki, vagy találj ki vmit, amivel elengedheted. Szerintem az alkotásba bele lehet engedni, de én pl.vágynék egy meninblackes villanós kütyüre, ami mindent stornóz.
Azt lehet esetleg megtanulni terápián, hogy hogy élj együtt a traumáddal. Testtudat szinten nem kaptam még hasznos tanácsot.

Sziasztok, szerintem az ilyen lufis dolgokban az a lényeg, h mennyire hiszel benne. Attól hat. Talán.

Ipi, üdv a fedélzeten! Örülök, hogy itt vagy! (Bár jobb lene, ha nem kéne...)
Nagyon jó a topik! Én nem hiszek az elengedésben. Én a megtartásban hiszek.
Május pszichológusával értek egyet, aki a beszéd erejében hisz. Nekem a lufi az elfojtást jelképezi.
De persze nem vagyunk egyformák. Én évtizedekig elfojtottam mindent magamban. Aztán jött a terápia, és én is azt hittem, hogy na, most már akkor napirendre kell térni afölött, ami történt. Aztán megértettem, hogy nem így van, nincs ilyen "kötelezettségem". Mióta szabadon engedtem a gondolataimat, mióta tudom, hogy lehet gondolnom a történtekre, jogom van hozzá, a múltam az enyém, bármennyire is fáj, mióta látom azt is, hogy nem halok ebbe már bele, azóta érzem magam szabadnak. Azóta tudom helyükön kezelni a szorongásokat (már amikor...), azóta tudom, hogy mikor miért pánikolok be, azóta tudom, hogy miért vagyok olyan, amilyen, és azóta tudok megbocsájtó lenni magammal szemben.
Ha elengedném mindezt egy lufiban, már ha létezik ilyen elengedés, akkor jól megmaradnának nekem itt a földön a tünetek, és nem tudnám mihez kapcsolni őket. Úgy sokkal nehezebb lenne. Mit gondolsz erről?

Május most számoltam, én is pont ennyi ideje járok. Az én pszichológusom azt mondja, hogy a terápiás kapcsolat maga hoz egyfajta gyógyulást. Már maga az, hogy benne tudok maradni, és kapcsolatot alakítok, ráadásul bizalmasat. Ezzel engem nagyon megnyugtatott, hátha segít neked is.
Én már beengedtem a titkaimba, és mióta megtörténtek ezek a lépések, azóta sokkal bátrabban beszélek is a problémáimról. Pl.: feljövök ide, és itt is megnyilvánulok. Mi művészetterápiáztunk is, mikor nem tudtam megnyílni. Ezek a nem épp apró dolgok, de hatékony eszközök segíthetnek. A szabadidőmben lekötött, hogy képileg, gondolom szimbolikusan kidolgoztam magamból dolgokat, aztán elvittem és megmutattam, és akkor beszéltünk róla. Egy próbát lehet, megér, ha még nem csináltátok. Sokkal gazdagabbá tette a terápiát számomra, én a verseimet is oda szoktam adni, ha olyan. Ezek sem tiszta, konkrét esetleírások, hanem csak ahhoz közelítenek. Volt, amin én is meglepődtem.

Ja és a gyógyulás, nem azért, mert betegek vagyunk, mint ahogy azt hiszem, te írtad egy másik topicban, hogy nem érzed magad annak. Én sem. De ez olyan, mint egy seb. Ha lehorzsolod valamelyik testrészed, attól még nem vagy beteg, csak másként néz ki az a terület, és te sem tudsz rá szépen nézni. Viszont megnyugszol, hogy ha látod, hogy elkezdett összehúzódni. A heg pedig mindig emlékeztet majd rá, de már nem fogunk ennyit foglalkozni vele. Én próbálom a terápiás időmből a maximumot kihozni, mert ki akarok keveredni ezekből a folyton ismétlődő állapotokból. Azt is bántam, hogy egy éve alig bírtam beszélni bármit is, azzal is a saját időm ment, aztán rájöttem, hogy totál hozzátartozott mindenhez az is. De az nagyon kínszenvedős volt, nem csak nekem szerintem.

Köszönöm a válaszokat. És igen...vagyis nem. Én sem arra gondoltam, hogy a lufival elszáll az egész...
Megkönnyebbülésre vágyok... Én felírtam a történetemet ide és számtalanszor elmondtam már. A hetekben jutottunk a pszichommal ehhez a témához és azóta teljesen padlón vagyok. Tanulnom kéne de nem tudok koncentrálni. Elkezdtem megint marhára bagózni pedig már 6 (!) éve nem cigizek és a gyerekek miatt is gáz... És mondom, mondom és nem változik semmi...múlnia kéne de nem múlik. A súlya mindig rajtam van és nem enged pedig már százszor és könnyeden elmodtam és százszor és ezerszer megsirattam és minden volt... és nem enged.
Most férjemmel megint forduló ponton vagyunk. Elolvasta egyik este a történetet, amit ide felírtam. És bár neki is többször elmeséltem már, nagyon megdöbbent. Azt mondta, így leírva... még ő sosem rakta így össze a dolgokat. Valahogy most állt össze a kép, hogy miért nem bírom, ha simogat, ha éjszaka próbál hozzám bújni, de már az egy ágyban alvás is megszűnt.
Még sosem kaptam ennyi együttérzés senkitől e téren. Anyukámtól sem, akinek a hetekben mondtam el. Olyan nagyon dühös és annyira velem van... csak nem tuuudooom, hogyan jöjjek ki.... és tudom, hogy munka nélkül nincs eredmény, de most épp azt gondolom, jobb nem nyitogatni ezt a hülye ládát..., akkor legalább a napi dolgaimat képes vagyok vinni.

Ja, most épp a sírgyalázáson gondolkozunk... vagy hogy egyszerűen levelet írunk neki és kiragasztjuk a sírjára... nem tudom, valami kéne, hogy segítsen ???

Ipi, másképp jön a könnyebbedés, mint ahogy számítasz rá. Én legalábbis azt hittem, majd attól lesz könnyebb, ha elfelejtem, ha elfelejtem az egész rohadt múltat, a rengeteg rettegést és szorongást. Vagy hogy már nem akarok soha többé beszélni róla. Ehhez képest nagy megdöbbenéssel tapasztaltam, hogy ahelyett, hogy már másról bezsélnék a terápián, igazából csak erről akartam. Újra és újra. És aztán rájöttem, hogy jogom van hozzá. És érdekes módon ez hozta meg a könnyebbedést. Remélem, neked is így lesz majd. De sok idő kell hozzá, nagyon sok. És akárcsak Süni, én is néha szükségét érzem egy-két terápiás órának időnként. Csakhogy a pszichológusom már nincs Magyarországon, máshoz meg nincs kedvem / erőm.

Sosem fog teljesen elmúlni. Ez is fontos, hogy tudd, ne legyenek illúzióid. Persze nem lehet tudni, hogy a múltunk nélkül milyenek lettünk volna, lehet, hogy nem kell mindent annak a számlájára írni, de hát ez senki nem tudja már meg. Én ma du pl. olyan szép kis pánikrohamot produkáltam, hogy csak na. Kitaláltam egy jó kis betegséget, teljesen kiborultam. De leküzdöttem az orvosfóbiát, beugrottam a kocsiba, és már ott is voltam a szemészeten. (Éppen szemrákom volt. ) Közben összetalálkoztam egy trafipax-szal, a másik mániám, hogy "rajtakapnak", még ha hússzal megyek is, akkor is meg vagyok róla győződve, hogy mindjárt letartóztatnak. SZóval mire elértem az SZTK-ba, már olyan állapotban voltam, hogy alig bírtam járni, remegtem, rázott a hideg.... De azért általában már jól vagyok.

Jajj! És ugye minden rendben a szemeddel?
Tudom, miről beszélsz pszichováltás ügyben... Engem más témában hozott össze a sors egy fantasztikus nővel, aki anélkül hogy elmondtam volna, tudta, hogy mi bajom. Nagyon szeretem a mai napig, de nem tudunk terápiás kapcsolatba lenni praktikusan és úgy hiányzik mindig és sokszor úgy felhívnám, vagy írnék neki. Olyan hülyeség, mintha arra számítanék, hogy ő is így szeret engem... na mindegy, nem szoktam zaklatni. És én is éreztem, hogy kéne dolgoznom a dolgon, de nem volt erőm újra kezdeni valakivel. Aztán megint más téma miatt (nagyobbik lányom) kerültem a mostani pszichomhoz, akivel most újra itt tartunk. Hát úgy látszik, minden út ide vezet
Különben ez a lebukás mánia is ideköthető?? Én is folyton attól félek, hogy a gyerekeim anya nélkül nőnek majd fel, mert egyszer csak engem bevarrnak, pedig olyan nagyon becsületes vagyok és azon parázok, hogy valami tévedésből lecsuknak és senki ki nem tud hozni majd... azért szerintem is vicces, na és ezt nem szoktam elmondani senkinek, mert akkor attól félnék, hogy a Lipótra visznek...bár az már nincs, ha jól tudom....eeeh na mindegy ez tetszik és találó, zsebre is teszem

szar ez az egész, de valódi jó pillanatok, mikor valahogy ki tud törni a nevetés és mosolyog az ember a hülyeségeken, racionális hülyeségeken.
Az én nagymamám nagy mondása: " Kislányom, az élet olyan nehéz, hogy csak részegen vagy röhögve lehet elviselni, de a pia drága..."

Május írta:

Anoni Mara írta: I Én ma du pl. olyan szép kis pánikrohamot produkáltam, hogy csak na. Kitaláltam egy jó kis betegséget, teljesen kiborultam. De leküzdöttem az orvosfóbiát, beugrottam a kocsiba, és már ott is voltam a szemészeten. (Éppen szemrákom volt. ) Közben összetalálkoztam egy trafipax-szal, a másik mániám, hogy "rajtakapnak", még ha hússzal megyek is, akkor is meg vagyok róla győződve, hogy mindjárt letartóztatnak. SZóval mire elértem az SZTK-ba, már olyan állapotban voltam, hogy alig bírtam járni, remegtem, rázott a hideg.... De azért általában már jól vagyok.

Ipi, Mara ne vessetek meg, de itt a rengeteg tragédia közben én felderültem, amit írtatok. Elképzeltem, ahogy valaki otthon a férjével a sírgyalázós terveit szövögeti... Meg annyira értem a "rajtakapós" parát is, mert én is folyton börtönbe készülök... Ha olvasok valami bűnről, rögtön gondolom, hogy na, akkor most visznek a börtönbe, nekem annyi...

Május, semmi gond, most már én is röhögök magamon, borzalmasan tudok ilyenkor viselkedni... És hiába mondtam a szemésznek, hogy nézze már meg, milyen rendes kis rák van ott a szememben, mondta, hogy csak egy kicsit gyulladt. És már előre tudtam, hogy hiába nyugtat meg, nem fogok, meg aztán ott van a trafipax is, az egy pár hétre ilyenkor lefoglal

szóval, Május, örülök, hogy felderültél, és így én is elnevettem magam

Hát én is kuncogtam egy jót...
A hipochondriámra én most savanyú káposztát eszem minden egyes nap. Ez az összes betegség (rák, cukorbetegség, gyomorproblémák,depi stb.) ellen véd. Mondjuk a trafipax és a börtön ellen nem túl hatásos.

Május írta:

karácsony írta: Hát én is kuncogtam egy jót...
A hipochondriámra én most savanyú káposztát eszem minden egyes nap. Ez az összes betegség (rák, cukorbetegség, gyomorproblémák,depi stb.) ellen véd. Mondjuk a trafipax és a börtön ellen nem túl hatásos.

Bocsánat, de én úgy örülök, hogy ti is féltek a lebukástól, meg a rajtakapástól! Nem annak örülök persze, hogy rossz nektek, hanem hogy nem vagyok vele egyedül!!! Nekem hipochondriám nincs, viszont tényleg rengeteget vagyok beteg. De orvoshoz menni rettegek, mert attól félek, hogy lebukok, valamit észrevesznek rajtam, és már haza sem engednek, hanem bezárnak egy kórházba. És mivel önként sosem maradnék ott, erőszakkal lefognak, és olyat tesznek velem, amit nem akarok. De a börtöntől még jobban félek - hogy csináltam valamit, ami bűn, amiért börtön jár, és ezt majd az orvos meglátja rajtam, és visznek is a böribe, lehetőleg örökre.... Így aztán a legelképesztőbb helyzetekben és mondatoktól totál bepánikolok és rám jön a menekülési kényszerem - hát én ezt nem tudom elengedni

Én nagyon sokat rettegek a "lebukástól". Attól is, hogy valami véletlen folytán akaratlanul elkövetek valamit. Pl elgázolok valakit. Elképesztően együtt tudok érezni azokkal, akik egy filmben, regényben hoznak egy végzetes, rossz döntést, és annyira átérzem, ahogy utána egész életükben ezért bűnhődnek... Ezek azok az életérzések, amelyeket a kívülálló nem tud megérteni. Ez az, amit nem nagyon lehet elmagyarázni. Nem úgy van jelen az abúzus az életünkben, hogy nap mint nap eszünkbe jut, hanem ilyen szemét, alattomos módon. Mennyi idő lenne elmagyarázni valakinek a trafipax és az abúzus összefüggését? ??? Ti rögtön megértettétek.
És ezért gondolom azt, hogy nem kell a múltat elengedni, sőt, tudatosítani kell magunkban, mi történt. Mert különben itt állnék ezzel a páni félelemmel, és nem tudnám hova tenni. Így legalább értem.

Nekem is van rengeteg félelmem. Az egyik a skizofrénia, de ezt a gondolatot egy beszűkült tudatállapotban generálom magamban. Mióta a pszichológusom elmagyarázta az összefüggéseket, azóta nagyobb a békesség bennem. Jó tudni, hogy mi miért van, már csak le kéne győzni...