Ki hogyan "coming-out"-olt a családjában?

Én azonnal felhívtam anyukámat, amikor szembesültem a történtekkel. Fontosnak éreztem, hogy könnyítsek a lelkén... Azt mondta, hogy lehetetlennek tartja a történteket, hiszen abban az időszakban dutyiban ült a testvére. Amikor pontosítottam a napot kiderült, hogy egy héttel a velem történtek után próbált szökni az országból és határsértőként került rács mögé... Egy hónappal később ismét felhívtam anyukámat és elmondtam neki, hogy családállításon is beigazolódott, sőt az is, hogy mindkét lánytestvérénél, vagyis anyukámnál is bepróbálkozott. Ezt elismerte anyukám, ennek ellenére sem hitt nekem. És amikor a gyermekeimmel történtekről is jelzést adtam neki, akkor kitagadott... Én örülök, hogy tudok róla beszélni, és erős késztetésem is van rá. És készül a könyv is

Néhány hónappal azután, hogy elkezdtem pszichológushoz járni nagyon-nagyon szerettem volna a szüleimmel megosztani a történteket. Apának nem mertem elmondani, mert attól tartok, mint Kikri, apám megölné. Így úgy döntöttem, hogy anyának mondom el.
Emlékszem amikor egy szombati napon korábban felkeltem, s lementem a konyhába. Tudtam, hogy mindenki alszik még, de anya hamarosan felébred, s jön kávét főzni. Amikor belépett a konyhába nagyon rosszul nézett ki. Biztosra vettem, hogy sírt az éjjel. Megkérdeztem, hogy mi történt, s azt mondta, hogy azt álmodta, hogy megerőszakolt az egyik alkalmazottunk fia, amikor még kicsi voltam. Teljesen ledöbbentem. Anyának volt pár éve idegösszeroppanása, s láttam rajta, hogy teljesen kiborult. Az álmában nagyjából annyi idős voltam, mint amikorról az első emlékem van a történtekről, s az elkövető is annyi idős volt, mint az, aki annak idején megfosztott a gyerekkoromtól. Megöleltem anyát, s mondtam, hogy nyugodjon meg, rosszat álmodott.
Akkor elhatároztam, hogy nem mondom el neki. Nem tudják, hogy pszichológushoz járok, s ez eleinte nagyon nyomasztott, hiszen annyi mindenre rájöttem, s el akartam mondani, de mésgsem tettem. A pillanat elszállt.
Vajon anya észrevette, hogy valami rendben? Hogyhogy épp a tervezett vallomásom előtti éjszakán álmodott ilyent? Nem tudom, de úgy érzem, hogy képtelen lennék ezek után elmondani nekik.

Micsoda történet, Aniron! És mikor volt ez? Rég? Szerintem még eljöhet a pillanat, amikor elmondod neki.
Én is féltem, hogy apám megöli. De micsoda csalódás volt, hogy ez fel sem merült benne! Csak azt hajtogatta, minek feszegetni a múltat...

Mara, nem emlékszem pontosan. Nagyjából 2,5 éve lehetett. Amikor elkezdtem terápiára járni, nagyon rosszul voltam, s néhány hónapról csak halvány emlékeim vannak. Nem is tudom, h hogy nem tűnt fel senkinek, hogy mekkora bajban vagyok.
Igazad lehet, a pszichológusom is azt mondta, hogy lehet, h a szüleim nem úgy reagálnának, ahogy elképzeltem. Megeshet... de anya aznap reggel nagyon megijesztett, így visszavonulót fújtam.

Én leírom a történetemben, hogy körlevelet írtam a családomnak. (Testvéreim, sógoraim, és felnőtt gyerekeik) Életem regénye? címmel, hogy ez a kezdet. Akkor ugye elutasítottak egy kivétellel. Az az egy nagyon bűbájos volt, de aztán pont az vágott legjobban pofán. Szóval nem lehet benne megbízni. Azóta a válás miatt is lehetetlen anyagi helyzetbe kerültem, és felmerült részükről többször, hogy én vagyok a felelős a saját szar helyzetemért, mert bezzeg, ha őket megkérdezem, hogy mire költhetek, és mikor, stb., akkor most nem ebbe a helyzetbe kerülök. (Mint nem kívánt, problémás gyerek, ez az általános hozzám állásuk, pedig azt hiszem, mindent megtettem értük, amikor, és amit tudtam.) Amiatt, hogy ők bezzeg nem kerültek ilyen helyzetbe, és én tehetek róla, mostanában megint hozzájuk vágtam, hogy többen tudtak a néniről, aki visszaélt velem, azért vagyok most beteg, mire egy reakciót kaptam, mely szerint ha ez nekem nem fájt, közöm nincs az abúzus fogalmához. Annak ellenére mondták ezt, hogy akkoriban, mikor ez történt, (január?) megjelent egy cikk a Nők Lapjában a pedofíliáról, és ott voltak a fogalmak, és állítólag elolvasták. Persze, az már kellemetlen dolog, hogy aki szarban van anyagilag, lehet, hogy segíteni kéne testvérként, és nemcsak az öröksége rovására, ha megtehetik. Most attól vagyok jobban, hogy egy régi barátnőmmel megtaláltuk egymást, és segít felgöngyölíteni a hivatalos, és egyéb problémáimat is, és segít, ahogy tud. Ez erőt adott ahhoz, hogy ne törődjek a vér szerinti testvéreimmel. Azóta gyógyulok, és akkor esek vissza, ha véletlenül beszélek velük.

És, kedves Aniron, és Anoni Mara! Nekem is vannak álmaim: Valaki meg akar ölni, és sem a szüleim, sem a testvéreim nem védenek meg. Pár napja álmodtam! Azóta még inkább megerősödtem benne, hogy le kell őket ... jó messziről el kell őket kerülni.
Álom 2: Kb. 3 éves koromban álmomban anyu boszorkánnyá változott. Gondolhatjátok, hogy sikítozva ébredtem, és anyu fölém hajolt, hogy mi a baj, és képtelen voltam elmondani neki. Képzelhetitek, hogy egy kicsi gyerek hogy éli meg, hogy ilyen titka kell hogy legyen az imádott anyja felé. Mára már értem az álmot...

Sziasztok,
nem írtam még ki a történetemet, a honlapot a kezdete óta olvasom.
Majd 20 évig eszembe se jutott ami történt, egyáltalán nem. Aztán találtam a családi számítógépen pornóképeket és az hozta elő az egész rémséget. Nem rokon volt az elkövető, de családi jó ismerős. Nyelvet tanított. Nekem. 6-14 éves korom közt. A pokol úgy 10 éves kor körül indult, bár sehol sincs az itt olvasható történetekhez képest. Mégis. A nagynéném gyanakodott, rögtön az elején, egy vacsoránál szóvá is tette, de Mutter letorkolta, hogy "csak adjál ötleteket a gyereknek, hogy mivel úszhatja meg a németórákat". Így szorult belém a mondat és tartott vagy 5 évig mire eltűnt az életemből az a féreg.
Először baráti társaságban, zárt blogközösségben "coming out"-oltam: megrémítette őket, együttéreztek, de meg is undorodtak tőlem vagy csak a témával nem tudtak mit kezdeni, de távolságot okozott. Még a legjobb barátokkal is időlegesen, pedig közülük egy kivételével mind átéltek hasonlót vagy durvábbat. Furán hozott minket össze a sors. De ez egy másik téma. Feszített, mindenképp úgy éreztem tenni kell, mondani kell, segíteni másoknak vagy épp megvédeni őket. Valahogy nem tűnt úgy, hogy igazam lenne.
Aztán tavaly elmondtam Mutternak is. Hosszú évekig tépelődtem, hogy összeroppan majd a súlya alatt, pedig igazán nincs jó kapcsolatunk, sőt, a kezdetektől kimondottan rossz. Meg se rezdült a többdiplomás doktorasszony. Elsőre azt mondta, hogy csak azért találtam ki, gonoszságból, hogy valamivel piszkálhassam még. Aztán, hogy 30 év távlatából most már mi a francot kezdjen ezzel? Ha tényleg valami komoly lett volna, akkor azért biztosan elnyavalygom neki. Ha meg az volt és voltam olyan hülye, hogy nem szóltam, akkor arról ő nem tehet, magamra vessek. Azóta is gúnyolódik ezen. Teljesen lefagytam és elképedtem.
Hiába éreztem fontosnak és szükségesnek, nálam nagyon balul ütött ki az őszinteség (ami a mániám, tényleg, betegesen irtózom a hazugságtól is saját magammal szemben és mások esetében is)
Jó hogy van ez a honlap. ha 1 évbe is tellett mire ide mertem írni, 2 blog és megannyi anonim fórum bejegyzés után. Köszönöm.

Kedves Vadmira!
A neved nagyon szimpatikus, örülök, hogy köztünk vagy. Őszintén sajnálom, amiért anyukád így reagált. Van a környezetedben valaki, aki támogat? Nekem a legjobb barátnőm a támaszom, mindent tud rólam. Neked is van ilyen? Vagy a sok kudarc miatt már nem is szeretnél nyílni?

Kedves Rotebeete!
Köszönöm kedves szavaidat.
Van-e valaki aki támogat? Jó kérdés... nem nagyon szoktam hozzá a támogatottsághoz, mindig én támogatok másokat, a magamét jobb híjján megoldom valahogy. Amit sikerül. Jártam pszichókhoz is meg kineziológiára, mindenki a párkapcsolati zűrjeimet akarja megoldani, pedig nem ott van a baj ( jaa, mellékesen 21 év párkapcsolat után 1,5 éve a párom is megcsalt, innen a témájuk, addig nem kértem hivatalos segítséget). Támogatók: a két legjobb barátném ugyanezeken ment keresztül, velük megbeszéltük ki-ki a saját dolgát, de azért tiszteljük a másik fájdalmát és nem merülünk nagyon bele. Néhány ismerősöm tud erről felszínesen (legalábbis arról, hogy a témában van okom kampányolni), de nem, beszélni, kivesézni velük sem lehet. Még mindig hiszek abban, hogy erről valamilyen módon kell beszélni, hogy hallják "közelről" is az emberek.... de a módját nem találom, ráadásul feszt azt érzem, hogy az én problémám még ráadásul "kevés" is ehhez, mások testileg/lelkileg sokkal többet szenvedtek, akinek valóban családon belül, a négy fal között volt az elkövető. Pont a napokban mondtam, hogy feladom, nem tudok mit kezdeni ezzel a témával. Pedig igen, szeretnék nyílni, gyógyulás irányában. Nekem is megvan sok-sok jelenség, autoimmun betegség, amikről itt a többiek is írnak. Ezért is írtam ide. Majd még a falra kimásolom a történetet. Tulajdonképpen nem tudom milyen "varázsütésre" vártam, hogy elismerik az igazamat vagy hogy együttéreznek velem... (amúgy ez végigkíséri az életemet, tudattalanul is valamiféle együttérzésre, támogatottságra vágyom, noha olyan keménnyé és határozottá váltam a külvilág felé, hogy ez magától senkinek nem jut eszébe rólam ....
Örömmel látom, hogy van támogató barátnőd, jó tudni, hogy nem veszett ki még mindenkiből az elfogadás....

Nekem pont ma volt egy ujabb "beszelgetesem" anyammal aki eloadta hogy milyen halatlan bunko vagyok bezzeg o mi mindent meg nem tett ertem..En meg nem birtam tovabb,es elmeseltem neki milyen szuper anyuka is volt,utott vert gyerekkoromban,vegignezte ahogyan apam zaklat,nem torodott velem mikor ongyilkossagi kiserletet kovettem el ,es minden hazugnak elhordott mikor elmondtam az igazsagot..Termeszetesen most is ugyanazt kaptam mint 17 evesen..Hazudok,nem vagyok normalis,feltekeny vagyok a tesomra,elmebeteg vagyok,es hasonlok..A vegen mar uvoltottem,aztan rajottem nem eri meg..Sok sikert kivantam neki es a kedves csaladjanak,es megkertem hagyjon beken..Jo lenne egy pszichologussal beszelnem,mert felek,nem tudok jol kijonni ebbol
Apammal keptelen vagyok beszelni,meg a gondolatara is gyomorgorcsom van,hogy akar 2 szot beszeljek vele..Jo lenni elfelejteni az egeszet..Neha ugy fekszem le aludni,hogy eljatszom a gondolattal,reggel mar nem ebredek fol..Aztan eszembe jutnak a gyerekeim,es rettenetesen elszegyellem magamat..
Valaki adjon tanacsot,mert nem tudom mit csinaljak
Tudom hogy az anyam lelki terrorban tartott evtizedekig,de..Most azon izgulok,mi lesz ha szivrohamot kap mert leorditottam a fejet..

Delila írta: Nekem pont ma volt egy ujabb "beszelgetesem" anyammal aki eloadta hogy milyen halatlan bunko vagyok bezzeg o mi mindent meg nem tett ertem..En meg nem birtam tovabb,es elmeseltem neki milyen szuper anyuka is volt,utott vert gyerekkoromban,vegignezte ahogyan apam zaklat,nem torodott velem mikor ongyilkossagi kiserletet kovettem el ,es minden hazugnak elhordott mikor elmondtam az igazsagot..Termeszetesen most is ugyanazt kaptam mint 17 evesen..Hazudok,nem vagyok normalis,feltekeny vagyok a tesomra,elmebeteg vagyok,es hasonlok..A vegen mar uvoltottem,aztan rajottem nem eri meg..Sok sikert kivantam neki es a kedves csaladjanak,es megkertem hagyjon beken..Jo lenne egy pszichologussal beszelnem,mert felek,nem tudok jol kijonni ebbol
Apammal keptelen vagyok beszelni,meg a gondolatara is gyomorgorcsom van,hogy akar 2 szot beszeljek vele..Jo lenni elfelejteni az egeszet..Neha ugy fekszem le aludni,hogy eljatszom a gondolattal,reggel mar nem ebredek fol..Aztan eszembe jutnak a gyerekeim,es rettenetesen elszegyellem magamat..
Valaki adjon tanacsot,mert nem tudom mit csinaljak
Tudom hogy az anyam lelki terrorban tartott evtizedekig,de..Most azon izgulok,mi lesz ha szivrohamot kap mert leorditottam a fejet..

Delila, nagyon bátor voltál! És lehet, hogy most nem érzed ennek a beszélgetésnek a hatását, de hidd el, változnak a dolgok. A sarkadra álltál, kimondtad a kimondhatatlant, legyél büszke magadra!
Az biztos, hogy jó lenne, ha pszichológus támogatna ebben. Az rengeteget tud segíteni.
Szerintem megérte egy kicsit üvölteni is. Néha ki kell jönni a felgyülemlett dühnek.

Szia Mara
A legremisztobb az egeszben az,hogy alig van lelkiismeretfurdalasom..Ezelott napokig nem birtam aludni ha osszevesztunk anyammal,hiszen "rossz kislany" voltam..Aztan elobb utobb folhivtam..Most meg mintha egy hatalmas suly gordult volna le rolam,es ugy erzem megszabadultam valamitol..Nem tudok neki nevet adni ennek az erzesnek..De nagyon furcsan erzem most magamat..

Delila írta: Szia Mara
A legremisztobb az egeszben az,hogy alig van lelkiismeretfurdalasom..Ezelott napokig nem birtam aludni ha osszevesztunk anyammal,hiszen "rossz kislany" voltam..Aztan elobb utobb folhivtam..Most meg mintha egy hatalmas suly gordult volna le rolam,es ugy erzem megszabadultam valamitol..Nem tudok neki nevet adni ennek az erzesnek..De nagyon furcsan erzem most magamat..

Dehogy rémisztő! De persze értem, mire gondolsz, fura érzés ekkorát lépni!

Szia Delila, örülök, hogy könnyített a fájdalmadon a "beszélgetés", remélem még sok "jó" tapasztalatod lesz a terhek lepakkolásában.

olvasva a sorokat eszembe jutott a klasszikus "miért? miért? miért?": hogy lehet az, hogy a "tökéletes, önfeláldozó" anyák szemében "mi" vagyunk a hálátlanok, a hazugok, az elmebetegek (több, mint 30 éve hallgatom én is ezt Muttertól, ez a többi traumán túl, szintén rányomja a bélyeget az ember egész életére, ezek sem puszta "szavak), hogy hogyan érik el, hogy bűntudatunk van amiatt, hogy valami nekik nem tetszőt mondunk el nekik. Ja és a pszichológus "csak teleteszi a fejet hülyeséggel", meg úgyis "ki tudja mivel rá panaszkodsz ott és nem ismeri a másik oldalt" és különben is "kidobott pénz". Szóval sajnos jobb, ha nem kötöd az orrukra, ez saját tapasztalat - de ha a többi reakció ennyire általános.... (mi lehet ez, önvédelem, struccpolitika? hiába a másik problémája, ez épp annyira zavaró) Bp-en tudok pszichológust ajánlani, akihez jártam és aki van annyira korrekt, hogy nem vállal azután, hogy meghaladta a problémád a szakterületét és továbbküld inkább.

VADMira írta: Szia Delila, örülök, hogy könnyített a fájdalmadon a "beszélgetés", remélem még sok "jó" tapasztalatod lesz a terhek lepakkolásában.

olvasva a sorokat eszembe jutott a klasszikus "miért? miért? miért?": hogy lehet az, hogy a "tökéletes, önfeláldozó" anyák szemében "mi" vagyunk a hálátlanok, a hazugok, az elmebetegek (több, mint 30 éve hallgatom én is ezt Muttertól, ez a többi traumán túl, szintén rányomja a bélyeget az ember egész életére, ezek sem puszta "szavak), hogy hogyan érik el, hogy bűntudatunk van amiatt, hogy valami nekik nem tetszőt mondunk el nekik. Ja és a pszichológus "csak teleteszi a fejet hülyeséggel", meg úgyis "ki tudja mivel rá panaszkodsz ott és nem ismeri a másik oldalt" és különben is "kidobott pénz". Szóval sajnos jobb, ha nem kötöd az orrukra, ez saját tapasztalat - de ha a többi reakció ennyire általános.... (mi lehet ez, önvédelem, struccpolitika? hiába a másik problémája, ez épp annyira zavaró) Bp-en tudok pszichológust ajánlani, akihez jártam és aki van annyira korrekt, hogy nem vállal azután, hogy meghaladta a problémád a szakterületét és továbbküld inkább.

Szia VadMira
Koszonom szepen,nagyon kedves vagy,hogy felajanlottad a segitsegedet.
En most meseltem el anyamnak azt is hogy terapiara jartam a gyerekkori szexualis abuzus miatt..Termeszetesen a reakcio az volt hogy "oda jartal te ,miket beszelsz osszevissza ,nem vagy te normalis,elmebeteg kurva vagy az voltal vilag eletedben"..Erre mit lehet valaszolni?A hangsulyrol mar ne is beszeljunk,egyszeruen megsemmisit
A heten szinte mindennap csorgette a telefonomat..Nem veszem fol..Minek?Nincs semmi szuksegem arra hogy azt hallgassam mekkora szemet vagyok,es a "buneimet" amiket "elkovettem " 30 evvel ezelott..Azt akarja bebizonyitani maganak hogy en szellemileg instabil vagyok,es o a martir anyuka aki mindent eltur..
Nincs erre szuksegem..Csaladra lett volna szuksegem gyerekkent de nem kaptam meg..Sokszor elgondolkodom mi lett volna ha normalis csaladban novok fel..Mire lettem volna kepes,ha szereto tamogato szulok nevelnek fol..
Hulye kerdesek amire soha fogok valaszt kapni..Ahogyan arra sem,hogy miert nem kepes az anyam szembenezni az eletevel,es a hibaival