A gyerekem is áldozat?

Hát igen, a hülye magazinok is tehetnek erről, a cikkek többnyire arról szólnak, hogy a nők hogyan legyenek szexik és kívánatosak, és hogyan elégítsék ki a férfiak igényeit. pff...kivagyok ezektől a cikkektől.
Csernusnak van egy durva nyilatkozata valahol, hogy ma már ott tartunk a tinik le..ják a fiúkat a wc-ben, és ez a trendi. Teljesen ledöbbentem.

Érdeklődéssel olvasom a hozzászólásaitokat, mert bennem is elég erős szorongás van a gyerekeim miatt. Az én párkapcsolataim mind rémesek voltak, sokáig nem is volt senki, s most, aki van, az se vállal - lehet, hogy ezt "levették" valahogy? Hogy a párkapcsolat túl nehéz (nekem)?
Egyiküknek sincs partnere - a fiaim persze nem osztanak meg velem sokat ebből, de állandó, vagy szerelemre okot adó, az biztos nincs, leginkább itthon ülnek, vagy nagy ritkán a barátaikkal mennek el...pedig már 26 és 23 évesek.
A lányom 16 lesz, ő pedig a szintén "nem trendi" külseje miatt aggódik, és hiába próbálok laza lenni a kérdésben, csak bennem van a pánik, hogy az egész valahogyan belőlem fakadhat - de miért? Sose tiltottam őket semmitől.
Mara írta, hogy vannak "lépései", ahogy ő megosztotta a történetét a gyerekével - érdekelnének, bár egyelőre visszarettenek még ettől, de szokom a gondolatot.

Akkor elmesélem nektek, hogyan alakult a történetem a lányaimmal. Mikor megírtam a könyvet, úgy képzeltem, hogy soha egy szót sem mondok nekik az egészről, nem akartam őket terhelni ezzel. Meg aztán nem tudtam, hogyan reagálnának, meg tudnának-e érteni, elítélnének-e stb, ismeritek ezeket a dilemmákat. Aztán aláírtam a szerződést a könyvről, az egész olyan volt, mint egy mese, egy héttel a kézirat leadása után már hívott is a kiadó, hogy ki fogják adni. És bevallom, volt bennem sok büszkeség, végül is nem mindennap történik ilyen az emberrel. Egyre több szó esett a férjem és közöttem a könyvről, érezték a gyerekek, hogy valamiből kimaradnak. És úgy éreztem, nem foszthatom meg ettől a hírtől a nagylányomat, aki nagy könyvőrült. Úgyhogy elmondtam neki, hogy írtam egy könyvet, pszichológiai témájú, tulképp a terápiám története - ő tudta, hogy jártam pszichológushoz, a kicsi nem. Nagyon édes volt, azt mondta: mama, tudtam, hogy jársz pszichológushoz, na de hogy ez terápia volt?! Szóval úgy éreztem, ezzel azért igazat mondtam, ha nem is a teljes igazságot. Azt is megbeszéltük, hogy olyan dolgok vannak benne, amiről neki nem kell tudnia, majd ha nagy lesz, és akarja, akkor elolvassa. Tudta, hogy ért egy trauma, azt nem, hogy mi. A kicsinek akkor még nem mondtam semmit - a nagy 14 volt, amikor a könyv megjelent, a kicsi csak 10. Később aztán neki is elmondtam a könyvet, neki azt mondtam, a gyereknevelésről szól, és ez sem volt hazugság. Az egészben az volt a legnehezebb, hogy meg kellett velük értetnem, a nagyszülőknek miért nem beszélhetnek erről a könyvről... Ti. a szüleim a mai napig nem tudják, hogy megírtam.

Azt hittem, ennyiben maradunk, de az élet úgy hozta, hogy nem így lett. Nagylányom olvasott egy könyvet, Egy különc srác feljegyzései címmel. Imádta, és ahogy az nálunk lenni szokott, ha szeret egy könyvet, mindig elolvastatja velem. Elolvastam. Egy furi fiúról szól, aki mindig nagyon furcsán viselkedik, beilleszkedési problémái vannak stb. A könyv utolsó lapjain derül ki - bocsánat a spoilerezésért - hogy kicsi gyerekkorában a nagynénje abuzálta. Majdnem elájultam, mikor a könyv végére értem, mennyi volt az esélye annak, hogy pont a nagylányom ad a kezembe egy ilyen könyvet. Utána mindenáron meg akarta velem beszélni. Szerintem létezik-e, hogy egy ilyen trauma ilyen meghatározó, létezik-e, hogy a fiú ettől vált ilyenné? Csak úgy kapkodtam levegő után, hogy most mit is válaszoljak. Próbáltam kitérni a válasz elől, de ő nem tágított. Úgyhogy mondtam, igen, szerintem létezik. És akkor jött a java: honnan tudod? Egyszerűen nem tudtam, mi a helyes, hazudni, igazat mondani, így ez utóbbit választottam, megmondtam neki, hogy onnan tudom, mert az én történetem is egy ilyen történet.
Láttam, hogy megrázta, de azt is láttam, hogy sejtett valamit. A könyvet egész biztos nem olvasta, viszont lehet, hogy látott róla kritikát, nem tudom. De az is lehet, hogy egyszerűen ráérzett, mi lehetett a mama traumája.
Egy évvel rá elindult a Beszélj róla oldal. Nem akartam újabb titkot a nyakamba venni, úgyhogy tudták, készül az oldal, és azt sem titkoltam, miről szól. A kicsivel is átbeszéltem, már amennyire egy ekkora gyerekkel ilyenről lehet beszélni. A nagy bele-bele olvasgatott a történetekbe is, elég idősnek éreztem ehhez, szerintem nem árt, ha egy kamasz tisztában van azzal, hogy ilyenek megtörténnek. És egyszer csak rémes érzésem támadt: minden 3. történetben az apa az elkövető... Teljesen bepánikoltam, nehogy már azt higgye, hogy a nagyapja az elkövető... Így aztán megmondtam neki, ki volt az. Lehet, hogy ezt már nem kellett volna, lehet, hogy ez már sok volt, hiszen ő is találkozott vele. De nem akartam, hogy elkezdjen különféle családtagokat gyanúsítgatni.

Hát így történt nálunk. És nem bánom, kicsit sem. Azóta úgy érzem, nem nyomja már a vállam ez a súly, egy csomó dolgomat, félelmemet a helyén tudják kezelni. Valahogy őszintébb azóta a kapcsolatunk. Persze hosszú út volt ez, amit itt összefoglaltam, majd' két év. De megérte. Nem érzem úgy, hogy rájuk raktam volna a terhemet, nem azért lett könnyebb, mert közösen visszük, hanem inkább úgy, hogy sikerült leraknom valahol útközben. Azt hiszem, büszkék rám, és ez nagyon jó érzés.

Jó volt ezt olvasni Mara, hogy ilyen bátor vagy. Ügyesen oldottad meg szerintem. Jó lehet a teher egy részét lerakni.
Már sok erőt merítettem tőled a könyved által, meg az oldal által is itt mindenkitől. Sokszor jövök ide olvasgatni, bár írni és válaszolni nem mindig van erőm. Egyszerűen nincs kedvem emlékezni.

nyugodt írta: Érdeklődéssel olvasom a hozzászólásaitokat, mert bennem is elég erős szorongás van a gyerekeim miatt. Az én párkapcsolataim mind rémesek voltak, sokáig nem is volt senki, s most, aki van, az se vállal - lehet, hogy ezt "levették" valahogy? Hogy a párkapcsolat túl nehéz (nekem)?
Egyiküknek sincs partnere - a fiaim persze nem osztanak meg velem sokat ebből, de állandó, vagy szerelemre okot adó, az biztos nincs, leginkább itthon ülnek, vagy nagy ritkán a barátaikkal mennek el...pedig már 26 és 23 évesek.
A lányom 16 lesz, ő pedig a szintén "nem trendi" külseje miatt aggódik, és hiába próbálok laza lenni a kérdésben, csak bennem van a pánik, hogy az egész valahogyan belőlem fakadhat - de miért? Sose tiltottam őket semmitől.
Mara írta, hogy vannak "lépései", ahogy ő megosztotta a történetét a gyerekével - érdekelnének, bár egyelőre visszarettenek még ettől, de szokom a gondolatot.

Hát nem tudom, az én fiamnak se volt még egyetlen valódi kapcsolata sem, pedig már elmúlt 24 éves. Valahogy nem jön össze neki sem.

Köszi, Mara, hogy megosztottad velünk. Szerintem is jó volt ez így. Sokkal rosszabb lett volna, ha úgy tudják meg, mint az én lányom. Amúgy most eszembe jutott, amire még soha nem gondoltam, hogy megbeszéljem a lányommal, hogy ő hogy viselte, amikor megtudta a nagyanyjától.
A fiamnak viszont nem meséltem el, csak annyit mondtam, amikor elkezdtem a blogot írni, hogy a nagybátyám abuzált, és most erről írok egy blogot, ha úgy érzi, szeretné elolvasni, szóljon, megadom a linket, és beszélünk róla. Azóta még nem szólt. Lehet, hogy nem jól teszem, de nem akarom ráerőltetni.
A lányommal viszont elég sokat beszéltünk erről (mármint a blogról, mert ő el akarta olvasni).

Én is azt hiszem, hogy a lányaid büszkék lehetnek rád.

Ági40 írta: Jó volt ezt olvasni Mara, hogy ilyen bátor vagy. Ügyesen oldottad meg szerintem. Jó lehet a teher egy részét lerakni.
Már sok erőt merítettem tőled a könyved által, meg az oldal által is itt mindenkitől. Sokszor jövök ide olvasgatni, bár írni és válaszolni nem mindig van erőm. Egyszerűen nincs kedvem emlékezni.

Igen, ez teljesen érthető. Most egy ideig én se voltam, a férjem is szabadságon van, gondoltam, most nem akarok ezzel foglalkozni. De hiányoztatok.

Hú Mara, nem semmi story. És hogy pont egy ilyen könyvet vett a kezébe a lányod, ez már lehet, hogy tényleg nem csak a sors véletlenszerűsége. Teljesen átéreztem a szitut, egy gyerek kérdései elől nehéz kitérni.
Érdemes volt ezért a könyvért ennyit küzdened, jó hogy nem adtad fel!

Nagyon köszönöm, Mara, a történetedet! Valóban példaértékű.
Előbb-utóbb majd én is megosztom a gyerekeimmel, ami történt, de mivel a nagyszüleik még élnek, épp elég kínos nekem úgy találkozni velük, hogy most már több mindenre emlékszem, nem akarom ennek kitenni a gyerekeimet is. Bár kétségtelen tény, hogy egyikük sem rajong különösebben a nagyszülőkért, hacsak tehetik, kerülik a velük való találkozást.
A gyerekek talán ösztönösen megérzik, ha valahol titkok vannak.
Gyűjtöm az erőt, és várom én is az univerzum segítségét egy-egy könyvvel... talán épp a tiéd lesz az, Mara, köszönet, hogy megírtad. Úttörőkre mindenhol szükség van.

Nyugodt, esetleg pont azért kéne elmondani a gyerekeidnek, mert még élnek a nagyszüleik... Nem tudom, én mit tennék a helyedben, és megértelek, hogy nehéz beszélni nekik róla. De nemcsak a szüleidre kéne gondolni, hanem végre magadra is. Mekkorák a gyerekek? Már nagyok, nem?

Persze, már nagyok. Három van: a legnagyobb 26 éves, a középső 23, és a "kicsi" 16. De mégis, milyen lenne már ha úgy néznének a nagyapjukra-nagyanyjukra, mint veszélyforrásra, akik bántották az anyjukat, ezt még én nem tudom elrendezni a lelkemben. Talán, ha majd már több mindenre emlékszem. Még nagyon felkavartak ezek az emlékképek engem is, ki tudja, meddig kell még dolgoznom rajtuk.
Azt írod, végre törődjek magammal, de hogyan? Vádoljak? Nem nagyon látom, mi lenne a teendő, és visszarettent, amit itt sokan írnak, hogy öt-hét év pszichoterápia... pénzem sincs ehhez elég.

Ha esetleg valakinek kicsi gyerek van, ezt nagyon tudom ajánlani, egyszerű, és egyértelmű, nagyon tetszik! (Angolul van, de úgyis akkora gyereknek való, aki még nem tud olvasni) Kicsit lassan tölt be, de aztán teljesen jól működik. Kicsi gyerekem lenne, kinyomtatnám színesben és be is spiráloztatnám. Nem kell rá túl nagy hangsúlyt fektetni, ijesztgetni, de ez legyen ott a fejében.

underwearrule.org/Source/Book_en.pdf

nyugodt írta: Persze, már nagyok. Három van: a legnagyobb 26 éves, a középső 23, és a "kicsi" 16. De mégis, milyen lenne már ha úgy néznének a nagyapjukra-nagyanyjukra, mint veszélyforrásra, akik bántották az anyjukat, ezt még én nem tudom elrendezni a lelkemben. Talán, ha majd már több mindenre emlékszem. Még nagyon felkavartak ezek az emlékképek engem is, ki tudja, meddig kell még dolgoznom rajtuk.
Azt írod, végre törődjek magammal, de hogyan? Vádoljak? Nem nagyon látom, mi lenne a teendő, és visszarettent, amit itt sokan írnak, hogy öt-hét év pszichoterápia... pénzem sincs ehhez elég.

Én pl. a törődj magaddal tanácsot úgy értem, hogy ne vádold magad, hanem engedd meg magadnak, hogy azt érezd, ami igazán a szíved mélyéből jön. Ha harag, akkor az, ha gyűlölet, akkor az, ha önsajnálat, akkor az. Hidd el magadnak, hogy nem a te hibád, és engedd, hogy az érzéseid feltörjenek, és ha sírni kell, sírj, ha üvölteni szeretnél, tedd azt, ha úgy érzed, ütni akarsz, üss. Persze nem mondom, hogy bárhol és bármikor, az ütésnél se úgy gondolom, hogy mást üss, hanem hogy ha feltörnek az érzéseid, keress egy olyan helyet, ahol senki nem zavar, és hagyd, hogy kijöjjenek. Ütni pedig valami kitömött párnát lehet, vagy bokszzsákot, lehet kapni házi használatra is.
Másfelől pedig nem kell, hogy mindig mások rendelkezésére állj. Legyen magadra saját időd, amikor a kedvenc elfoglaltságodat folytatod, esetleg beülsz egy kád habfürdős vagy fürdősós vízbe, vagy elmész úszni, futni, zenét hallgatsz, olvasol, nem tudom. Engedd meg magadnak, hogy jól érezd magad.
Szóval én ilyenekre gondolok.