10 éves koromban kezdődött számomra az a rémálom, aminek hatása mind a mai napig elkísér... Családi nyaraláson voltunk...A szüleim és a két testvérem (öcsém és bátyám...). Mi gyerekek külön szobában voltunk...Ekkor kezdődött...Reggel mikor felébredtem, észrevettem hogy a pizsamám összes gombja ki van gombolva...nem értettem...hiszem világosan emlékeztem hogy begomboltam az összeset lefekvéskor..., ugyanez megismétlődött a következő reggelen is...Onnantól kezdve nyugtalanság fogott el...Mondtam anyunkak is, de ő rögtön mondta hogy rosszul emlékszem... 

A következő éjszaka megoldódott a rejtély... arra ébredtem hogy valaki szuszog az ágyam mellett...majd óvatosan gombolni kezdte a pizsamámat...ekkor megmozdultam...abbamaradt a gombolás egy időre...A félhomályban ekkor észrevettem hogy a bátyám az...Mikor már azt hitte hogy elaludtam, akkor folytatta...Most már a melleimet kezdte simogatni...Én teljesen ledermedtem...olyan mintha lebénultam volna...ekkor a pizsamanadrágomba nyúlt...és a nemi szervemet kezdte el simogatni...ekkor rászóltam hogy hagyja abba...Egy kis időre ezt meg is tette, de aztán újra kezdte...teljesen kétségbeestem, szerettem volna kiáltani, de nem tudtam...csak annyyit mondtam megint hogy menj el...És ez így folytatódott egész éjjel, emlékszem hogy rettegtem az elalvástól...Reggel nem mertem szólni anyunak, szégyelltem magam...nem értettem hogy miért történt mindez, nem tudtam hova tenni...Éjjel aztán megint kezdődött minden... 

Másnap hazamentünk..., reméltem hogy ott nem fog megtörténni...Ott is egy szobában aludtam a testvéreimmel...Éjszaka azonban megint a szuszogásra ébredtem fel, majd jött a simogatás...sírtam, rugdostam a kezét...Ilyenkor mindig abbahagyta, de hallottam hogy ott szuszog az ágyam mellett, nem ment el...várta hogy elaludjak újra...Megint kezdte simogatni a melleimet, aztán ment lejjebb...egyszer csak fájdalmat éreztem, "megujjazott"...Rettegtem... 

Másnap vártam az alkalmat hogy mikor mondhatom el anyunak, mert már féltem az éjszakáktól...Aztán elmondtam neki...Meghallgatott, aztán mondta hogy majd beszél apuval, ő majd elmagyarázza a bátyámnak hogy ilyent nem szabad csinálni...Megnyugodtam!!! Úgy éreztem hogy megoldottam a helyzetet... Éjjel azonban újra kezdődött minden, a simogatás, aztán a fájdalom érzése, a rettegés... 

Másnap elmondtam anyunak, de ő csak hallgatott, nem mondott semmit...Már nem éreztem magam biztonságban...Az ágyamat lefekvés előtt körbebarikádoztam székekkel, a széktámlákat összekötöttem madzagokkal, cikk-cakkban minden irányban, a székek köré szétszórtam az építőkockáimat, remélve hogyha a bátyám közelít éjjel, akkor majd rájuk lép, stb...és akkor nem jön oda hozzám...Gyerekfejjel úgy gondoltam hogy biztonságban vagyok megint, az épített akadályok megvédenek majd...(anyu látta az esti készülődésemet, de nem szólt semmit...). Éjszaka azonban újra megtörtént amitől annyira féltem, ott szuszogott megint, hiába szóltam rá...nem ment el, várta az alkalmat...Nem tudom hogy hányszor történt még meg, az időérzéket itt elvesztettem...Arra emlékszem hogy rettegtem az éjszakák előtt, építettem változatlanul a barikádokat, de nem történt változás... 

Egy idő után már nem bírtam tovább, sírva könyörögtem anyunak hogy valamit csináljon, mert nem akarok tovább ott aludni az ágyamban...Ekkor az ő szobájukba költöztetett át...Oda már nem jött át a bátyám....Az éjszakai bántálmazások itt véget értek... A nappali játékok során, fogócska, bújócska vagy nyaranta a vízben... azonban mindig kihasználta hogy megsimogasson, tapizzon azokon a helyeken.. 

Mindezeket akkor 10 évesen még nem is értettem igazán hogy mi történt, jó pár év kellett mire felfogtam hogy igazából mi is történt.....Nagyon zárkózott lettem, az összes fiút/férfit utáltam, nem érdekeltek. Ha tömegközlekedési eszközön, boltban, stb...ha csak véletlenül is hozzám értek, undor fogott el...Anyámat és a bátyámat szívből gyűlöltem 25 évesk koromig...Akkor megbocsájtottam nekik Isten segítségével, emberileg képtelen lennék rá mind a mai napig...(fizikailag-lelkileg teljesen kész voltam... a havi vérzésem nálam fordítva működött, 30 napig megvolt, aztán 5 napig nem...Teljesen legyengültem, súlyos vérszegénység, stb..Orvostól orvosig jártam, teletömtek gyógyszerekkel, de nem segített semmi...Ekkor jöttem rá 25évesen hogy mindez a lelki trauma következménye, így védekezett a szervezetem...Ekkor értettem meg hogy nem gyűlölhetek egy életen át, mert csak magamnak ártok vele...és ekkor meggyógyultam, a fizikai tünetek megszűntek...) 

Egy veszekedésünk alkalmával anyu hozzám vágta "hogy mi van az a bajod hogy annak idején nem mondtam el apádnak hogy mit csinált a bátyád veled...??" Nem akartam elhinni..., ledermedtem...nagyon nagyon fájt hogy rájöhettem majd 20 év után hogy anyám nem hitt nekem, nem nyújtott segítséget...nem szólt apunak, aki talán megfegyelmezhette volna a bátyámat...(bár ki tudja) és csak akkor tett valamit amikor sírva kértem hogy találjon ki valamit mert nem merek többet a bátyámmal egy szobában aludni...Csak annyit kérdeztem hogy "miért nem???". Erre a válasz az volt...hogy "különben is csak simogatott, nem???" Hát nem..., nem "csak" simogatott...meg egyébként is a "simogatás" is éppen elég lett volna...(aki átélte sajnos, az tudja hogy milyen érzés...) 

Ez a lelki fájdalom mind a mai napig bennem van...és ezek a mondtatok is beleégtek a lelkembe...A családban senki nem tudott róla akkor ezek szerint csak a bátyám és anyu...A bátyámmal soha nem mertem beszélni erről...Anyuval próbáltam néhányszor hogy miért nem állt mellettem és miért a bátyámat védte mindig de a " hát csak ő szeretett téged," ...és ehhez hasonló válaszok után feladtam... 

Az tény hogy a bizalmamat elvesztettem örökre feléjük...hisz olyan emberektől kaptam a "pofonokat" akiket a legjobban szerettem és akikben megbíztam... 

25 éves voltam, amikor először párkapcsolatom lett és engedtem hogy megcsókoljon egy fiú és végre nem éreztem undort...de a "testiséggel" így is 2 évet megvárattam, mert egyszerűen képtelen voltam rá...Ő nagyon megértő volt...nem így a 2.partnerem évek múlva, aki csak gúnyosan és flegmán annyit mondott hogy "10 évesen már elég nagy az ember hogy megvédje magát nem...?"....nem tudtam és nem is akartam már megmagyarázni hogy NEM, ez sajnos nem így van, nem ilyen egyszerű...azóta nem beszéltem róla senkinek...És nem vagyok hajlandó hibásnak érezni magam a történtekért, még akkor sem ha néhány ember ezt próbálta "belém beszélni..."