Nem is tudom, hol kezdjem. Nehéz úgy leírni azt a sok fájdalmat, hogy közben ne kalandozzak el. Szerintem én a világ legszomorúbb kisgyerekei közé tartoztam, akik a kilencvenes években születtek. Ezt most gondolom így, akkoriban szentül hittem, hogy én tökéletes gyerek vagyok, akit mindenki irigyel. Irigyeltek, mert szófogadó voltam, okos, türelmes, intelligens, és csinos. Szép kislány voltam, bűbájos. És soha senkinek nem tudtam elmesélni, hogy mik történnek otthon.

Nem is akartam, nem is tartottam fontosnak. Visszagondolva, szerintem egy gyerek a saját játékidejét élvezi, és nem rágódik és töpreng olyanokon, hogy mi miért történik. Persze féltem, de rátanultam, mikor kell jobban figyelni, és rákészülni a rossz dolgokra. Apukám végtelenül boldogtalan ember lehet, mert gyerekkoromból én semmi másra nem emlékszem, csak hogy minden hazaérése alkalmával jól elvert minket kishúgommal. Anyu meg elnézte, elfordította a fejét, ha éppen otthon volt. Megtanultam, hogy apának mindig igaza van, amit apa csinál, az mindig helyes, és amit én gondolok és bárki más gondol, az mind rossz. És én ezt szentül védtem, nem azért mert kényszerítették, hanem mert elhittem.

Nagyon szégyellem magam miatta, de én örültem, ha apa bújik hozzám. Vessetek meg érte, de én borzasztóan rettegtem minden egyes fakanáltól, légycsapótól, partvisnyéltől, és én ettől félelmetesebbet akkoriban nem tudtam elképzelni. Amikor fürdés után versenyeztünk húgommal, ki ér be apához az ágyba meztelenül, azt élveztem. Siettem a fürdéssel, és még vizesen rohantunk át a konyhán, az ebédlőn be apához. Finom meleg volt a teste, hozzám bújt, simogatott, csókolgatott. Gyakran vele együtt mentünk fürdeni, mi mosdattuk őt... Talán egy kicsit izgalmasnak is éreztem az elején, hisz ott viháncoltunk, fröcsköltük egymást, és apa lemosdatott minket... Benyúlt a lábunk közé, és nekem ez volt az intimitás, a szeretet. Aztán idővel már kevésbé szerettem vele fürdeni, még arra is emlékszem, hogy úgy próbáltam állni, hogy még véletlenül se érjek a péniszéhez... Féltem, hogy provokálásnak veszi. Ez addig ment, míg meg nem jött az első menstruációm. Gondolom, anya mondta el neki, utána nem hívott fürdeni többet, de a mai napig bejönne kopogás nélkül a szobámba, és nem lenne zavarban, ha félmeztelenül állnék előtte... Beteges.

Nem mondom, hogy nem éreztem néha furcsának, de nekem húgommal kellett versengenem, és nem gondolkodtam ezen. Kishúgom ráadásul cserfes, hangos kislány volt mindig, én meg inkább a csendes, visszahúzódó. És egy idő után éreztem, hogy apa engem kevésbé szeret, mert nem vagyok olyan hivalkodó, így én próbáltam mindent megtenni, hogy apa engem jobban szeressen... A kedvében akartam járni. Mert tudtam, ha bosszúságot okozok, ha nem viselkedem jól, jól kikapok. De nélkülözve lenni is rossz volt...

Én így nőttem fel. Egyik pillanatban a fejemet a falba verte, a másikban odalent simogatott. A műhelyben újságokat mutogatott nekem, férfi meg női nemiszervekről, és nevetgélnem kellett vele. Ez volt a mi titkunk, nem mondhattam el anyának. Ettől különlegesnek éreztem magam, mert húgom lepcses volt, az mindent kikotyogott, és mindent elmesélt fűnek-fának már három évesen is, én viszont nem jártattam a számat. Így lettem apa "szófogadó" kislánya.

Szörnyű dolog, ami velem történt, mert nekem egy megbízható ember sem volt a környezetemben, akinek elmondhattam volna. Azt mindenki tudta, hogy vertek minket otthon. Egy osztálytársam se akart sose hazajönni velem, vendéget se hívhattam meg sose. Öt évesen egyszer elszöktem kishúgommal. És a legijesztőbb az, hogy színtisztán emlékszem, mennyire kiborultam, és féltettem a kistesómat, és ezért szöktem meg vele. Sosem fogom elfelejteni, amikor első osztályban az órán hideg és meleg dolgokat kellett felsorolni. Hideg: jég, hűtő, stb. Meleg: kályha, radiátor, kabát, stb... Én is jelentkeztem, és elmondtam, hogy apukám is forró, amikor mellém bújik. A tanárnő nagyon zavarban volt, és utána annyit mondott csak, hogy írjuk akkor azt, hogy a test is meleg.

Kilenc évesen is nagyon feldühödtem, akkor egy késsel mentem lefeküdni, hogyha apa be merne jönni, én megölöm. Elszántság volt bennem, erő nyilván nem lett volna... De azt a dühöt a mai napig nem tudom elfelejteni. Nagyon sajnálom a régi önmagam, hogy ilyen döntéseken kellett átmennem. De aztán ezek valahogy elmúltak, elfojtottam őket, és minden ment ugyanúgy. Kamaszként se lázadoztam, bár egyszer szüleim majdnem elváltak, és apám engem hibáztatott, hogy ennek én leszek az oka... Nem fogtam még akkoriban fel, hogy egy válás nem a halált jelenti, de én így képzeltem el, ezért öngyilkosságot akartam elkövetni, mert tudtam, én vagyok a "harmadik" kettőjük között. Kórházba kerültem, anyám akkor megijedt, de felépültem. Örülök, hogy akkoriban ezt megtettem, mert a gyerekkórházban egy szakember felnyitotta a szemem, hogy nem minden a család, és én magamnak is legyek fontos. Ekkor döntöttem el, hogy járni fogok terápiára, és belőlem is segítő lesz.

Beletelt még pár évbe, mire el tudtam költözni otthonról, és sajnos nem az vett rá, mert szüleim embertelenül bántak velem, hanem mert egy srác megerőszakolt. És ez olyan nagy teher lett hirtelen, amivel otthon nem tudtam volna megbirkózni. Volt mögöttem már pár év pszichoterápia 21 évesen, és véget akartam venni annak, hogy én mindig áldozat legyek. Felnőttem, még ha most nem is érzem ezt.

Szüleim is áldozatok lehettek, de nem tudom mi a fájdalmasabb. Hogy apánk ezeket megtette velünk, vagy hogy anyánk szemet hunyt felette. Nemrégiben amikor otthon jártam, anyám azt mondta, teljes szívéből utál, és soha nem menjek mégegyszer haza. Féltékeny, rám, a lányára. Konkurencia vagyok számára, és nem a kislánya... és ez szomorít el a legjobban...

Már külföldön élek, és egyelőre nem is szeretnék hazamenni. Itt új életet kezdhetek, bár egyelőre nem zökkenőmentes... Járok terápiára, és elkezdtem feldolgozni a múltban történteket, aminek kellemetlen mellékhatásai is vannak. Hasfájás, székelési gondok sok fájdalommal. Ti is kérjetek segítséget, ne maradjatok egyedül ezekkel a borzalmakkal! Nekem egy barátnőm sokat segít, nélküle nem is tudom, hol lennék. Hálás vagyok, amiért mindig ott van a szükségben, és ennél szerencsésebb nem is lehetnék, hisz már az ÉN kezemben van az életem és a sorsom.