Kicsit szégyenkezve írok ide. Mert engem ugyan molesztáltak is, meg is erőszakoltak kisgyerekként is, később is, de nem tudom, hogyan is mondjam... mintha én provokáltam volna ki. Na, nem úgy, hogy bármiféle csábító-Lolitás dolgot csináltam volna, hanem annyira, de annyira sóvárogtam a szeretet után, hogy a lőtéri tarka kutyának is bármit megtettem vagy megengedtem volna, ha cserébe egy kicsit odafigyel rám, kedves velem, vagy akár csak nem bánt...

Mindezt persze az iker voltom számlájára írom. Ikertestvérem születés után pár órával meghalt, én meg magamra maradtam. A szokásos mese: alkoholista apa (mi csak részegesnek hívtuk, de fizetésnapkor mindig az útszélről kellett összeszedni, szó szerint, hullarészegen, de üres zsebbel és a sósborszeszt is dugni kellett előle, mert megitta), saját nyomorúságába és a családot valahogy eltartani próbáló igyekezetébe belerokkant anya, "jóságos" nagybácsi, aki őszi kabátot vett nekem, de akit viszont rajtakapott a nagyi (az ő anyja), amikor épp... na, értitek... - és engem zavart haza, gyalog, egyedül a szomszéd faluba, mert őrá szüksége volt, rám meg nem.

Szóval valahogy mindig félrecsúsztak a dolgok. Éhes szemmel, messziről néztem a boldogokat, akiknek szabad volt akár rossz jegyet is vinni haza, mégis kaptak ebédet, akiket mindjárt orvoshoz vittek, ha betegek voltak, nem csak akkor, ha már felülni sem tudtak a láztól és a gyengeségtől, akiknek szemüveget vettek, ha nem látták a táblát és akiknek betömették a rossz fogait. Nem kellett a fájdalomtól vinnyogva maguknak kitörni-kirángatni az apa harapófogójával, ha már eldagadt a fejük tőle és már nem bírták. Amúgy frigid vagyok, persze, sosem volt orgazmusom (természetesen sose maszturbáltam, a gondolat is undorít egy kicsit, hogy magamon matassak), de nem a szexuális gyönyör hiányzik. Hanem az az érzés, hogy valaki akkor is megfogja a kezem, ha hibázom a munkahelyen vagy elrontom az ebédet.... Hogy valaki esetleg rám mosolyog vagy megölel csak úgy és nem kell mindjárt elébe térdelni és lehúzni a cipzárját.

De nem tudom, hogyan kell olyan embernek lenni, akit emberszámba vesznek a többiek. Én már csak lábtörlő-üzemmódban tudok létezni. És valahogy rám volt írva például, hogy én majdhogynem megköszönöm azt is, ha a tanár órák után ott marasztal, mikor nincs füzetem, amibe a házi feladatot írhatnám, hogy csináljam meg ott helyben a táblán, de aztán úgy véli, hogy meg tudjuk ezt másképp is oldani, mert én ügyes kislány vagyok... És nekem valahogy olyan mindegy, mit kell tenni, ilyenkor, vagy egyáltalán, de valahogy sose tudom azt tenni, amiért szeretet, elfogadás, nem-bántás járna... És olyan egyedül vagyok. Ma is, annyi év után. Pedig már van szemüvegem. És füzeteim...