11 évesen megerőszakoltak.Borzalmas ezt így leírva látni,de egész életemben nem beszéltem róla és nem tudom, hogyan lehetne végre esélyem normális életet élni, ha hallgatok erről.A részletek egyelőre még most bontakoznak ki az elmémben,de tudom, ha nem engedem,hogy fájjon,elmegy az idő,amit szép dolgokkal is eltölthetnék végre.

Konkrétumokról még nem vagyok képes írni,lassú gyógyulást tűztem ki magam elé célul,de tudom ,milyen félelmet,fájdalmat érezni.

Milyen érzés,mikor egy gyereket nőként használnak,hogy később mikor felnő,teljesen megzavarodva csak tapogasson vakon a világban,vajon milyen nőnek lenni.Hogy a fájdalmon,félelmen túl,úgyis lehet valaki nő, ha ennek a tiszta,szép oldalát látja.Akivel ezt csinálják,annak az ösztöneit veszik el.Nem tud egy férfit szeretni,mert nem tudja milyen ösztönösen bízni a másikban.Nem tudja elhinni,hogy valaki úgy is szerethet,hogy nem bánt minket.Összezavarodik a nőiségről,anyaságról alkotott kép,ami másnál teljesen természetesen működik.Ugyanakkor az ember állandó szeretethiánnyal küzd,csak nem tudja, ha mégis lenne mellette valaki,hogy tudná ezt orvosolni,hogyan tudná ezt a félelmet eloszlatni.

Ennek ellenére, úgy érzem,megtettem az első lépést,ahhoz,hogy rendbejöjjek.Bízom benne,ha később már részletesen le tudom írni,mi történt velem,nem lesz többé visszaút a rossz felé,csak előre, hogy egy régi rossz emlék se uralkodhasson rajtam és ,hogy én győzhessek végre.