Én mondjuk - ellentétben a legtöbb íróval - férfi vagyok, akiről senki nem gondolta volna, sőt, a családomban mai napig senki nem gondolja, hogy mi történt. Így visszatekintve az életem normálisan zajlott a nemi érés szempontjából, addig a nyárig, amíg a nagyszüleimnél a két jóval idősebb lány unokatestvérem egy "bungallót", vagyis rejtekhelyet nem épített.

A nagyszüleim rajongtak értük, így hát elnéztek olyan mondatokat, amik így visszatekintve rémületesen betegek és teljesen megengedhetetlenek, hogy pl. az idősebb unokatestvérek velem meg a bátyámmal arról viccelődtek, hogy majd melyikünk melyiküket fogja elvenni.

Az egyik nyáron aztán a kisebbik unokatestvérem behívott a rejtekhelyre, és kényszerített arra, hogy simogassam és nyúlkáljak bele a nemi szervébe. Effektíve egy akkor még valószínűleg szűz rokonomat ujjaztam meg. Ezen kívül előadta, hogy "ha már nekem jó volt", akkor látni akarja ő is a szeméremtájékomat, ami azért nagyon beteg, mert még teljesen a pubertáskor előtt voltam, 6-7 éves kb., tehát ez inkább pedofília volt már.

Semmi sem történt, a családi összejövetelek is folytatódtak, ő illetve ők továbbra is a szélesebb értelemben vett család kedvencei maradtak.

Ami igazán vérfagyasztó gondolat bennem, ami kissé hátráltatja azt, hogy a családom elé tárjam a dolgot, hogy szerintem a másik unokatestvér részéről a bátyám is érintett lehetett a dologban. Neki azóta is komoly problémái vannak a nemiséggel, és bár az életben nagyon sokra vitte, de a magánéletben kevésbé, szinte semennyire sem sikeres. Meg aztán lisztet borítani 15 év távlatából, mindenfajta bizonyíték meg egyebek nélkül egy hiperracionális családban semmi értelme sincs. A nagyszüleim már teljesen demensek, a két unokatestvérem pedig megházasodott és gyerekük is van (egyikük, pont aki engem bántott, ő még együtt van a férjével, a másik meg most vált el).

Bizonyos értelemben tartok attól, hogy nem vennék komolyan, amit mondok. Sőt, biztos vagyok benne, hogy minimum kétkedéssel fogadnák. Meg hát bosszúvágy sincs bennem.

Szerintem azzal is lehet valami baj, aki kamaszkorában a gyerekkorú unokatestvéreivel így bánik.

Ahogyan én gondolom, egy gyerek nem is tudja, hogy hol van a határ testi közeledésben, pláne, ha a családja sem tudja; utána viszont a következményeket viselheti jó sokáig. Én például kb. 15 évig. Egy nagyszerű nő mellett meséltem először erről a történetről, mintha valaki mással történt volna meg, ám azóta másképp nézek a dologra. Szembenéztem vele, és a párom ehhez lelki erőt is ad. Több barátomnak is mondtam már azóta, és néha (most is) úgy vagyok vele, hogy a világba szeretném kiáltani, mivel úgy érzem, hogy NEM NEKEM kell ezt az egészet szégyellnem. Hanem az elkövetőnek és annak a körnek, ami ezt nem közvetlenül, de joviális szemhunyásával akceptálta azokat a mondatokat, azokat a helyzeteket, azokat a közös játékokat, amik nem játékok az egyik félnek.

Az egyik barátom azt mondta, mikor elmeséltem neki ezt a történetet, hogy ha velem ilyen történhetett, akkor bárkivel.