Sziasztok, férjként írok Nektek. Nagyon sok történetet olvastam el itt, végül arra jutottam, hogy érdemes lehet megosztani néhány gondolatot egy kicsit más aspektusból is. Tisztában vagyok vele, hogy ezen a fórumon nagyon nagy többségben olyan nők állnak, akiket férfiak bántottak és tudnotok kell, hogy a legnagyobb tisztelettel vagyok a női nem iránt. Ezen felül azzal is tisztában vagyok, hogy olyan sorokat is olvashattok majd, ami elsőre ellenkezést vált majd ki Bennetek, de felvállalom, hogy férfi szemmel közelítek a témához.

Mindezzel együtt belátom, hogy valószínűleg soha nem került volna rá sor, hogy ide kerüljek, ha minden rendben lenne itthon. Segíteni szeretnék a történetünk megosztásával.

Feleségem, akivel több, mint 10 éve vagyunk házasok abúzus áldozata volt gyermekkorában. Nagyapja évekig folyamatosan molesztálta. Sajnos sok minden a múlt ködébe vész, ellentmondó információk láttak napvilágot arról, hogy szólt-e a szüleinek, ha szólt, akkor mikor szólt, amikor tényleg szólt, akkor hogyan reagálták le a szülei.Sajnos sok mindenre nem emlékszik, szülei egymásnak ellentmondó információkkal szolgáltak. Természetesen ez már csak a történet második fele, menjünk szép sorban.

Feleségemet, Annát zárkózott, magába forduló nőként ismertem meg, darkos fekete göncökben járt, feketére festette a körmét és a haját is, mindig lesütötte a szemét, visszahúzódó volt, de áradt belőle valami visszafogott vadság. Talán pont ez a kettősség fogott meg benne. Megismerkedésünk után hónapokkal, mikor komolyra fordult a kapcsolatunk, egyszer csak közölte velem, hogy neki sötét titkai vannak az életében és csak akkor járjunk, ha el tudom fogadni, hogy erről soha senkinek nem beszél. El lehet képzelni, hogy mit éreztem 20 évesen. Itt egy lány, tetszik, komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat és titkokat rejteget előttem és rejtegetni is fog. Börtönben volt, rosszat csinált, adoptálva volt? El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az. Egészséges, szeretetteljes, óvó családban nőttem fel, azon szerencsések között vagyok, akit nem bántottak a családtagok.

Úgy alakult, hogy Annával maradtam. Mostani fejemmel azt mondom, hogy az életem ekkor került olyan nemkívánatos vágányra, ami meghatározta későbbi felnőtt életemet. Onnantól kezdve már a kapcsolatunkra is rávetült az az árnyék, ami Annán teljes addigi életében jelen volt.

Nagyon szerettem őt, egy percig sem gondoltam, hogy emiatt véget kellene vetnem a kapcsolatnak, azonban én pont ellenkezőképpen működöm. Minél nagyobb a baj, annál nagyobb a megbeszélés igénye. Anna azonban eltökélten bezárkózott volt, ha szóba hoztam a kérdést, nemhogy nem válaszolt, de agresszív lett és támadó. Megkötöttem életem első alkuját, elfogadtam (azaz dehogy), hogy Anna erről nem fog nekem beszélni.

Az első problémák hamar megmutatkoztak és a kommunikáció, valamint a szexuális életünk felől tűntek fel. Anna a kezdeti pár alkalmas fellángolás után visszahúzódó lett. A problémáinkat nem tudtuk megbeszélni, mert kerülte az alkalmas helyzeteket.

Természetesen egy évtized távlatából ezeket a dolgokat könnyebb értelmezni, akkor ez gubancos volt, nem derült igazán ki, hogy mi a baj. Ezt utólag annak tudom be, hogy valószínűleg ő is kívánta a szexuális együttlétet, szeretett is engem, de arra számított, hogy velem majd más lesz, velem majd megoldódik minden problémája. Azonban ez gyermeki álomnak bizonyult. Ha egy férfi kíván egy nőt, akkor az együtt jár olyan fizikai jelekkel, ami egy olyan nőnél, akit huzamosabb ideig szexuálisan bántalmaztak feltételezem csupa szörnyű és undorító jelenség. Anna szörnyű titkot rejtegetett és rejteget a mai napig is. Lelke legmélyén undorodik mindentől, ami a férfi vágyaiból adódik. Ami számomra szerelmünk kicsúcsosodása és koronája, az számára egy szükséges rossz, amin túl kell esni. Szeretném hangsúlyozni, hogy a férfi és női nem közötti szexuális vonzalom ideális esetben kölcsönös.

Már akkor csapdában voltam, de ezt csak évekkel később raktam össze. Amikor meg akartam hódítani, előkészületeket tettem, mint mindenki más tenné: füstölő, hangulatos fény, romantikus zene, bor, a tiszta lelkiismeretű, szerelmes férfi csábítás megannyi kelléke, ami normális esetben segít ellazulni, felkelti a vágyat, része az előjátéknak. Könnyű, finom és ártatlan részletek kerültek szembe egy 3 tonnás sziklával, amit Anna a lelkében cipelt. Ma már tudom: az ő gyermekkorában már lezajlottak bizonyos előkészületek, amiből tudta, hogy mi fog következni. Én bármit tehettem, neki nem azok a beidegződések aktiválódtak, amiknek kellett volna. Esélytelen volt, hogy együtt csavarodjunk fel arra a spirálra, ami végül a kölcsönös testi és lelki kielégüléshez vezet.

Szexuális együttléteink egyre sivárabbak lettek, Anna egyre inaktívabb volt, én pedig egyre kedvetlenebb és türelmetlenebb. Gyanakvó lettem, de mivel párszor éreztem azt is, hogy neki jó, berzenkedve bár, de belenyugodtam, hogy „ez van”. Csak hosszú évekkel később derült ki, hogy ez egy újabb zsákutca, Anna félrevezetett. Erről később.

Életünk a szokásosnak mondható mederben zajlott pár kivétellel, karrier, sok (részéről nagyon sok) munka, kölcsönös szeretet és megbecsülés megvolt, valamint sántikáló szexuális élet és az intimitás szinte teljes hiánya. Alapvetően jól megvoltunk, azonban ha őszinték akarunk lenni egyikünk sem volt igazán boldog. Én tudom miért: nagyon hiányzott az intimitás és a felszabadult szex, őt pedig nyomasztották a saját dolgai és nyilván látta rajtam, hogy valami nem stimmel.

Itt következhetne egy kis szociálpszichológia: ki mit tesz meg a saját énje védelmében? Ki milyen homlokzatot épít fel a társas kapcsolatokban? Akit érdekel egy kapcsolat normális felépülése, annak ajánlom Eliot Smith – Diane Mackie: Szociálpszichológia könyvének negyedik és tizenegyedik fejezetét. Az egyik a selfről (én magam), a második a szeretetről és szerelemről, intimitásról szól. Rettentő érdekes és mentes minden amerikai „útmutató” jellegtől. Színtiszta tudomány.

Annával összeházasodtunk, született két gyerekünk és éltük az életünket, azonban a titkok nem maradhatnak örökké titokban. A sok ki nem mondott sérelem, ebből fakadó félreértések halma és a kölcsönös csalódások miatt megroppant a házasságunk. Történt ez úgy, hogy soha de soha nem beszéltünk igazán a dolgokról, az alapokról, én végig tiszteletben tartottam a kérését, ő pedig szerintem megúszásra játszott. Nagyon rossz ez az irány! Mindenkit arra buzdítok, hogy beszéljen, mondja ki, mi bántja, tartson önvizsgálatot, ne csak a másikat hibáztassa!

Mi először pár éve jutottunk el odáig, hogy vége. Elköltöztem. Arra vágytam, hogy szeressenek, intimitásra, közelségre, érintésre, sóhajtásra, önfeledt szexre. Anna pedig arra, hogy vegyem ki jobban a részem a teendőkből, figyeljek jobban a gyerekeinkre. Utólagosan visszatekintve nagyon érdekes szembesülni az akkori önmagammal: felvállalom, hogy én is hibáztam. Mivel Anna a gyereknevelést, az otthoni teendőket, a munkát mind-mind közénk emelte, elkövettem azokat a hibákat, amiket nem kellett volna. Kapcsolatunk status-quoja úgy alakult, hogy mindenki elkezdte megvonni azokat a dolgokat a másiktól, amikre a másik a legjobban vágyott. Tudat alatt. Anna nyilván az intimitást, én pedig az otthoni munkamegosztásból való nagyobb részesedést. Vicces lenne azon lamentálni, hogy melyik volt előbb, a tyúk, vagy a tojás. Ezt mindketten máshogy látjuk. Én a magam nevében tudok nyilatkozni. Addigra már tele volt a hócipőm mindennel és nem volt kedvem részt venni tovább ebben a színjátékban.

Elköltöztem tehát, de nagyon rövid időre. Egyedül nehéz volt, mindezek mellett ragaszkodtam mindahhoz, amit együtt elértünk, és a gyerekek is hiányoztak, legjobban azonban az feszített, hogy BESZÉLNI akartam végre. Hazamentem, ekkor már nem kerülhettük el a beszélgetést. Napokig csak beszéltünk, mocskos titkok és sok harag, csalódás került napvilágra, képzeljétek el, hogy mi történik akkor, ha egy szennyes vödröt nem ürítesz évekig, hanem egyszerre borítod rá a másikra. Akkor tudtam meg, részletesen, hogy mi történt Annával gyermekkorában, hogy a nagyapja folyton molesztálta, hogy a szülei és többi családtagjai megkérdőjelezhető módon kezelték (nem kezelték) a kérdést, mert ők is rettegtek az öregtől, hogy egyedül volt a fájdalmával, senkinek nem mert beszélni a történtekről (még a testvérével és az unokatestvéreivel sem, pedig vélhetően ők is áldozatok), hogy mikor én jöttem, sejtette, hogy „mi kellhet” egy férfinak az ágyban, ezért megjátszotta, hogy neki is jó, miközben sokszor undorodott az egésztől. Hogy minél jobban próbálkoztam, kapálóztam, nyitogattam, annál inkább elfordult tőlem, évek alatt meggyőzte magát, hogy rám sem számíthat, egyedül hagyta magát, miközben én végig ott voltam. A magára maradottság, ami a gyerekkorát jellemezte, a hiedelem, a koncepció megteremtette a maga valóságát, nem voltam elég erős ahhoz, hogy mindenre fittyet hányva jól csináljam a dolgaimat. Nehéz úgy jó párnak lenni, hogy nincs visszacsatolás, hogy senki sem szól, hogy ez így nem jó, ez nekem nem tetszik. hangsúlyozom, elkövettem én is hibákat, nem is akarom felmenteni magam. A sértődés, a fricska, hogy visszavágjak (ha te így-akkor én úgy!) szinte része lett akkorra a kapcsolatunknak. Kialakult egyfajta sajátos se veled, se nélküled jellegű együttélés.

Beszélgetéseink a mai napig is tartanak. Anna belátta, hogy nem mindenről én tehetek, hanem vastagon része van ebben az egészben (őszintén szólva csodálkozom is rajta, hogy mennyire nehezen vállal felelősséget bármiért is, az az érzésem néha, hogy egy életre felmentette magát mindennemű erkölcsi dilemmában). Elment csoportterápiára és egyéni terápiára is, ami kitérőkkel a mai napig is tart. A terápia kezdetben őszintétlen volt és időhúzás jellegű, első terepautája nem volt képes őt megnyitni, egyfajta alibiként járt meggyőződésem szerint, mivel a „férje kierőszakolta”. Mostani terápiája mellett már kitart, ám hosszú és rögös az út, mivel egy teljes évig másról sem szólt a diskurzus, csak a férj hitványságáról (természetesen nem számolt be mindenről, de a keretekkel tisztában voltam). Később sor került a szüleivel való beszélgetésre is, ahol kiderült, hogy szülei másképpen emlékeznek, vagy nem is emlékeznek...el tudjátok ezt képzelni??? Egy lány, akivel kora gyermekkorában szörnyű dolgok történtek és még 30 év elmúltával sem tudja megbeszélni a dolgokat családjával. Testvére elzárkózik, anyukája arra emlékszik, hogy beszélt az apukájával erről, apukája sajnálja, hogy nem akkor szólt stb. Elterelés. Számomra megbocsáthatatlan és érthetetlen.

Kapcsolatunk közben olyan mértékben hullámzik, amennyire csak elképzelhető. Küzdünk mindketten, mint légy a viharban, egyfajta feszültség azonban már örökké megmarad, hiszen megbocsátani lehetséges, de felejteni nem. Anna hol közeledik, hol távolodik, van, hogy egy lépést előre kerülünk, majd hármat hátra. Barátaim, akik ismerik a történetünket, mind egyöntetűen azt mondják, hogy fussak rohanjak, mert ez a kapcsolat soha nem fog megváltozni, soha nem kaphatom meg azt az intimitást, amit egy egészséges kapcsolatban kapnék és amire olyannyira vágyom. Engem sem mentenek föl, de szinte senki nem állt Anna mellé. Anna barátai ugyanakkor nincsenek beavatva kapcsolatunk drámájába, ők csupán a sértődős és néha féltékeny férjet ismerik, akire nem lehet sokszor számítani. Arról fogalmuk sincs, hogy szexuális életünk szinte nincs is, hogy mosolymentesek a mindennapjaink, hogy milyen terheket cipelünk. Nekem nincs kedvem elmenni otthonról, otthagyni a gyerekeimet és olyan szerepbe kényszerülni, hogy „elhagytam” a családomat. Emellett támogatni és szeretni akarom ezt a lányt, még akkor is, ha nem is biztos, hogy erre van szüksége.

Egyelőre ennyit szerettem volna megosztani Veletek. Több most nem jön ki. Remélem sikerült valamilyen mértékben megmutatni a férfi oldalt egy párkapcsolatban. Bátorítalak Benneteket, hogy kommunikáljatok, meséljetek, akár, mint Anonim Ara, a ki nem mondott gondolatok felemésztik az embert lassan, de biztosan! Mostanra már tudom, hogy milyen mértékű bűntudat, harag, zavarodottság, bizalmatlanság, szégyen halmozódott fel Annában ennyi évtized alatt. Alig hagyott helyet a szeretetnek és kedvességnek. Nem lehet azonban ahhoz foghatót érezni egy ilyen helyzetben, mikor az ember könnyít a terhein. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy szerető és támogató párkapcsolat nélkül még nehezebb. Ahhoz azonban mesélni kell, mert őszintén átadott gondolatok nélkül nincs kapcsolati fejlődés. :)

Minden jót, sziasztok!