Reggel csipás pillákkal, de gyorsan pattantam ki az ágyból, hisz tudtam aznap van az a nap, amikor az egyik ovis kis barátommal és a szüleivel elmegyünk és megnézzük a Macskafogót a moziban. A szüleim elengedtek, de mivel nyár volt és nekik menni kellett a telekre, a fiatalabbik bátyámmal- aki már igazi 17 éves nagyfiú volt-, otthon hagytak, míg elindulok a moziba. Hatéves voltam, szüleim kései gyereke, az egyetlen kislány. Igazi tündér-királykisasszony.

Hosszan válogattam a ruháim között, állandóan öltözködtem, szerettem szép lenni és csinos… Végül a kis kék fodros ruha mellett döntöttem. Aztán csak vártam-vártam, fenn játszottam a kispadláson, az én erődömben a babáimmal. A régi kisbaba kori ruháimba öltöztettem őket, mint egy igazi gondos anyuka. Az erődöm onnan lett, hogy édesapám úgy alakította ki a tetőteret, hogy legyen egy kis odú rész, ahol a galambjait tarthatta. Sok színes átlátszó üvegcseréppel, és ablakkal hogy a fel-leszállás könnyű legyen, de mivel már nem voltak galambok így remek búvó hely volt.

Hallottam, hogy megáll egy autó a ház előtt, majd nem sokkal később el is hajt. Majd egyszer csak megjelent a testvérem, hogy mégse visznek el a moziba, mert csak 3 jegyet tudtak venni… nekik azt mondta, hogy szüleink nem engedtek el a moziba, de megígérte, hogy később, ha haza érnek a moziból a barátomék, átvisz játszani. De meg vígasztalt, hogy ne legyek szomorú, mert, én vagyok a kicsi húgocskája, a világ legszebb kislánya. És hogy van egy nagyon jó játék ötlete, de ez csak a mi titkunknak kell lennie."Anyuéknak ne mondd el, mert nagyon szomorúak lesznek! Ugye nem akarod, hogy anyu sírjon?", sőt lehet mérgesek is lesznek és lehet el is vernek érte. De ne féljek,” CSAK JÁTSZUNK EGY KICSIT!” És elkezdett simogatni, először csak a lábaimat, majd más helyeken is. Majd levette a bugyimat és ott is fogdosni kezdett, nem értettem, de mondta, hogy ez is a játék része, és hogy ezzel nincs semmi baj. Aztán magát is elkezdte simogatni, és az én kezeimet is rávezette. A lelkem mélyén éreztem, hogy ez, amit csinál nem helyes, de nagyon féltem, hogy a szüleim haragudni fognak. Aztán lefektetett a kinőtt ruháim kupacára és megpróbálkozott a behatolással, de az iszonyatosan fájt és égetett így azt már nem bírtam csendben, sikítozni kezdtem. Így abba hagyta. De azt mondta, hogy így nem hagyhatom magára, így arra kényszerített, hogy a számba vegyem a nemi szervét, illetve a kezemet odafogva izgatta magát. Végül a számban fejezte be a dolgot, nagyon megrémültem, amikor hírtelen valami fura nyálkás valamivel lett tele a szám, sőt még az orromba is felszaladt, nem engedte kiköpni, le kellett nyelnem. Mivel nagyon hányingerem lett, adott egy ananászos ízű cukorkát, és még egyszer elmondta, hogy ez a mi titkunk kell, hogy maradjon és ott hagyott. Én csak néztem a szép kis kék ruhámat, a fodros kis bugyimat és a babáimat, akik mindent láttak. Aztán felöltöztem, és lementem a földszintre, ő, mint ha mi sem történt volna elvitt játszani az ovis barátomhoz, a kis fiú nem értette miért nincs kedvem játszani vele… de fájt odalent is és kavargott a gyomrom, így nem sokkal később az anyukája haza is hozott, hogy biztos beteg vagyok. Utána napokig feküdtem…

Később még többször felvitt oda, mikor a szüleink nem voltak otthon, sőt idővel egyre bátrabb lett, és már akkor is, amikor otthon voltak. Ő hangosra bekapcsolta a zenét a tetőtéri szobában, mintha zenét hallgatna, és engem meg bevitt az onnan nyíló kispadlásra… a menetrend mindig ugyan ez volt, csak mivel tudta, hogy odalent nem jár sikerrel bedugni többször nem próbálta. Miután végzett mindig megtörölte magát a babakori rugdalózóimban, vagy csak a ruhámba és ott hagyott sírni. Aztán amikor lett barátnője, szerencsére egyre ritkultak ezek a látogatások.  Az „erődöm”-et elhagytam, többet nem” játszottam ott önszántamból”, leszoktam a napi többszöri átöltözésről, a fodros ruhácskáimról, a hosszú loknis hajamról. Onnantól kezdve folyamatosan harcoltam az ellen hogy lány vagyok… előtte is fiúkkal barátkoztam, de most már kinézni is jobban szerettem volna úgy, mint ők. A szülők persze zömmel ellenálltak, hisz nem értették miért akarok „elszűnni lánynak lenni”. Mivel megváltozott a viselkedésem, meg a családban történtek más dolgok is, amitől a szüleim kicsit „megzakkantak”, és még többet dolgoztak és nem nagyon volt türelmük hozzám, így folyamatosak lettek az összetűzések.

Aztán kb. 8-9 éves lehettem, amikor a testvérem elköltözött, és nem sokra rá bevonult katonának, így felszabadult a szobája. Addig a szüleimmel aludtam egy szobába, de ekkor úgy gondolták, hogy nekik is jár egy kis magánélet, engem átköltöztettek a megüresedett szobába. Csak erről éppen a testvéremnek felejtettek elszólni, így mikor egyszer éjjel hazajött eltávozásra a seregből, rutinból ment a szobájába, ahol én aludtam már. Mellém feküdt és ott folytatta a dolgot ahol korábban abba hagyta. Először próbáltam mély alvást színlelni, de mikor közben a fülembe súgta "Ugye milyen jó? Látom, hogy élvezed!!"újra a lelkembe markolt a rettegés hogy újra kezdődik minden. Fura volt és bizsergető, de mégis valahol nem értettem, hogy ez miért kellene, hogy normális legyen. De nem mertem szólni senkinek, hisz féltem tőle, hogy mérgesek/szomorúak lesznek. A szüleimnek azt mondtam, hogy félek a sötétben egyedül és addig hisztiztem és sírtam, míg újra nem aludhattam velük. Szorosan fogva anyukám kezeit. Egészen addig velük aludtam, míg ki nem jártam az általánost, és kollégiumba nem kerültem. Ezt utólag egy veszekedés alkalmával anyám a fejemhez is vágta, hogy miattam nem tudtak nyugodtan házaséletet élni…

Amikor elkerültem a kollégiumba, lett saját lakrészem, aminek zárható volt az ajtaja így már csak az jöhetett be, akit én oda beengedtem, még párszor csattant az ajtón mondjuk, lehet már nem olyan szándékkal érkezett, de nem kockáztattam, így többet már nem érhetett hozzám úgy.  De még 6-7 évvel később is csak világosban aludtam, késsel a párnám alatt hogy meg tudjam magamat védeni, mert soha senki másra nem számíthattam.

16 évesen lett először „barátom”, nem volt hosszú életű kaland, hisz ő kamaszos évődésből lefogta hátul a kezeimet… és szegény nem értette, hogy miért kapok pánikrohamot és futok el, mint egy félőrült. A szobatársaim se értették, hogy mit kell ettől ennyire kiakadni, és egyszer csak kifakadt belőlem, az igazság. Persze a lelkükre kötöttem, hogy hallgatnak róla. Úgy tűnt fel is fogták, de aztán az egyikük, egy gyerekes bosszú hadjárat okán mégis felhívta a szüleimet, és mindent kitálalt nekik. A volt osztálytársaimmal találkoztam így kicsit később értem haza, mint ahogy szoktam így anyám már amúgy is zabos volt.  A szüleim kérdőre vontak, hogy igaz-e ez. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy igen, de ezt honnan tudják. Részletek nem mondtam soha senkinek. Életem legszörnyűbb pillanata volt, amikor apukám szemében megláttam a szomorúságot. Anyám kiabált velem… egy hazug ribancnak nevezett, aki tönkre akar mindenkit tenni.

Aztán lehet szóba kerülhetett a tesómmal is a téma, mert a következő találkozáskor félre vont és ezt mondta: "Senki nem fog neked hinni sose úgyse!!" Ez után még inkább rákoncentráltam arra, hogy eltűnjek a világ szeme elől. Többször megpróbáltam fizikálisan is kiírni magam a történetből, de végül feladtam az öngyilkossági kísérletekkel, mert az sem érdekelt senkit, ahogy az igazság sem. Igaza lett, mert anyám az óta is többször felhánytorgatta a „nagy fantáziálásomat”, ha éppen a szavahihetőségemet akarja kétségbe vonni. És valahogy úgy vagyok vele, hogy annyira erőltetik, már-már kezdem magam is elhinni, hogy csak egy rossz álom volt. Csak ne kísértene még most is… Minden egyes alkalommal, ha találkoznom kell, a bátyámmal a hideg futkos a hátamon, amikor „édes kis húgocskámnak” hív görcsbe áll a gyomrom.

Persze aztán idővel leküzdöttem magamban a testi dolgok miatti viszolygásaimat, de felszabadultan még csak nagyon ritkán tudtam bárkivel is együtt lenni. Mindig oda kellett koncentrálnom tudatosan.

Részletesen most először írtam le mi is történt velem.