Vártam, hogy értem jöjjenek, de nem jöttek. Vagy csak elkéstek, azóta se derült ki. Mint ahogy az se, hogy ki volt az az ismeretlen, aki hazaérve megszólított. Látta, hogy nem tudok bemenni. Zárva minden. Gondolta, segít. Átrakott a kerítésen és utánam mászott. Ott maradt, ne legyek egyedül, amíg hazaérnek.

Jó mókának indult, beszélgettünk. Hívott játszani, olyat, mint a nagyok szoktak. Vártam a játékot, de csak ő játszott velem és én hagytam.

Sötét és hideg volt a pince, amikor elment. Még mondott is valamit. De már nem volt kedves, valamivel meg is ijesztett. Fáztam és féltem. Ott kucorogtam még egy darabig. Aztán valahogy felálltam, koszos voltam és nagyon féltem, mi lesz, ha megtudják.

Hogy mit...

A pincét, ahová tilos volt lemenni, vagy az idegent, aki játszott velem, vagy amit játszott. Nem tudom. Csak azt, hogy féltem rettenetesen. Mire felértem, már nem volt sehol. Pedig azt hittem, utolérem. Talán még mondtam volna valamit, vagy csak kíváncsi voltam, tudja-e, merre menjen a boltba. Mert kérdezte, mit hozzon legközelebb, ha jön, mit szeretek.

Sokáig féltem, hogy ott van valahol a közelben. Bujkál a kerítés mögött, figyel, nem árulom-e el.

Amikor anyám meglátott, ordított. „Hogy lehetsz olyan idióta, hogy szóba állsz egy idegennel!"

Próbáltam elmondani, de nem ment. 6 éves voltam.