Az én történetem 7-től 11 éves koromig tartott, akkor valamiért abbamaradt. Nővérem 6 évvel idősebb nálam, és valahogy sose szeretett engem. Semmi rosszat nem követtem el ellene, egyszerűen neki nem volt való kistestvér. 7 éves korom környékén (csak alsós koromban történtek ilyenek) valami bekattant neki, és kitalálta, hogy szívességeket tesz meg nekem, ha cserébe "gyereket csinálunk".

Így hívta azt, hogy ő hanyatt feküdt az ágyon nadrág nélkül, nekem rá kellett feküdnöm szintén letolt nadrággal, és összedörzsölte a szeméremdombunkat, és alul ő ütemesen mozgott, és fogta a fenekem közben. Hogy volt-e orgazmusa, fogalmam sincs, nem figyeltem, nem érdekelt (vagy nem emlékszem), csak unottan a vállára hajtottam a fejem, és vártam, hogy mikor lesz vége. Emiatt ha anyánk megkért engem, hogy vigyem le például a szemetet, csak gyereket kellett csinálnom a nővéremmel, és levitte helyettem. Egyszer kipróbáltam, mi van, ha egy kicsit arrébb rakom a csípőm, és azt mondom, hogy ez így nekem jó. Le nem szállt a témáról, elkezdett faggatni, hogy mi benne a jó, hogyan, miért, és inkább bevallottam, hogy csak vicceltem, és hagytam, hogy befejezze. Nem emlékszem, hogy hányszor fordult ez elő, de mintha egyszer ránk nyitott volna anyánk, de valahogy sikerült kimagyaráznia, meg gyorsan ledobott magáról.

11 éves koromban nyáron tisztán emlékszem, hogy rajtam gyakorolta a csókolózást. Kezünkkel takartuk az arcunkat, és ha véletlen mégis megláttak volna minket, akkor azt kellett volna mondanom, hogy csak puszit adtunk egymásnak. Ezután felsős lettem, és fogalmam sincs miért, de abbamaradtak ezek a dolgok.

Ezeket évekre eltemettem magamban, és csak az első barátom után jutott eszembe, hogy az első csókom nem is vele volt, hanem a nővéremmel.

Senkinek sem meséltem el a történteket, csak az egyik volt barátomnak, miután részegen volt egy elejtett mondatom felé. Őt az apja rendszeresen verte korábban, és amikor berúgott, nem egyszer mesélte ezt el nekem, és ilyenkor hihetetlenül tétlennek éreztem magam, és folyton csak azt akartam éreztetni vele, hogy nincs egyedül, így egyszer ki is mondtam, hogy "nem vagy egyedül". Addig nem hagyott nyugton, amíg ki nem szedte belőlem, és tőle hallottam (hát igen, nem véletlenül) először (és utoljára), hogy engem szexuálisan bántalmazott a nővérem.

Szüleimnek egyszer el akartam mondani, amikor nővérem épp ordas nagy hülyeséget csinált, hogy lássák, milyen a másik lányuk, de végül nem tettem.

Hogy ez mennyire határozta/határozza meg az életem? Valahogy mindig magam kívülinek éreztem. Nem fájt, cserébe én is kaptam valamit (például azt, hogy nem volt rendesen nővérem). Párkapcsolataimban nem ragadok bent, ha nagyon szarra fordul, még a bántalmazott volt barátommal se éreztem azt, hogy na minket egymásnak teremtettek, mert mindketten bántalmazva voltunk. Azt hiszem nem ez határoz meg engem.