6 éves voltam, amikor a 3 évvel idősebb bátyám molesztálni kezdett. Ő a család kedvenckéje, mióta csak az eszemet tudom. Már igen fiatalon nagy megbecsültségben áll, mondjuk úgy, hogy kitaposott úton jár. A családunkban soha nem volt szó szexualitásról. Anyám azt se mondta el soha, mire való a tampon, betét. Amikor elkezdtem menstruálni, és magam mostam a véres fehérneműmet, üvöltözött velem, miért nem mondtam el neki. És amikor elvesztettem 16 évesen a szüzességem (másodjára...) szintén.

Térjünk vissza az időben! A bátyám egy hétvégi délelőttön a szüleim franciaágyába invitált. (Több olyan fénykép készült rólunk, ahol meztelenül fekszünk 1más mellett és rajtam van valahol a keze, nem gondolom, hogy ezt engedni szabad.) Aztán megtörtént az aktus. Majd elhangzott az "Anyáéknak ne mond el!" című bűvös mondat, ezt többször is hallottam gyermekcsínyek után, így gondoltam, ez is egy. 2-3 éven keresztül történt ez meg rendszeresen, több helyen is, például a keresztanyáméknál (ott pedig az hangzott el, hogy a keresztanyánknak ne mondjuk el...) A lány unokatestvérünket is csöcsörészte, fogdosta, de vele tudtommal mást nem csinált. A családból senkivel nem beszéltem még erről. De az említett lánynak 5 éves kora óta van olyan álma, hogy templomban megerőszakolják, tehát lehet meg kéne említenem neki. Nem tudom, mikor tudatosult bennem, mi ez a dolog, de elkezdődtek azok a tüneteim, amiket a többi áldozatnál is olvasok - 9 évesen azt hiszed magadról, terhes vagy, mocsok érzése, stb.

A szóbeli molesztálás, taperolás kb 14 éves koromig tartott, nagyjából addig, amikor összejött az első barátnőjével. Az egyik farokdörgölése után, 10 éves korom körül kifakadtam az anyáméknak, nagyanyámnak - de a reakció, csak annyi volt, keress magadnak barátnőt! Aztán napjainkig voltak elejtett "vicces mondatok". Amiket bagatellizáltam (mivel az egész is csak "gyerekek játéka volt"). Csak hogy előtört belőlem a trauma, és azóta úgy kerülöm,ahogy csak lehet. Nagyon undorodom tőle.

Kedves Sorstársak! Most jön a lényeg! A MEGOLDÁS! A trauma feltörése előtt elkezdtem alkalmazni 1 tibeti öngyógyítói technikát a prana nadit, amiről annyit mondott a Mesterünk, hogy ha belevágunk, az igazságokat fogjuk látni az életünkben, nem pedig az ál-szépséget/kényelmet. Azóta is folytatom ezt a technikát, voltam náluk kezelésen, reinkarnációs utazáson. Rengeteget segített! (A reinkarnáció tükrében könnyebb megérteni bizonyos dolgokat- ez nem egy fórum, ahol világnézeti kérdésekről beszélgetünk, de a lényeg az, hogy mindent tegyünk meg a gyógyulásunk érdekében!) Tehát csináltam a tibeti öngyógyítói technikát, éreztem a vihar előtti csendet magamban. Majd végeztek rajtam 1 felnőtt rajzelemzést. Aki az elemzést végezte hívta fel a figyelmemet, hogy a fán a besatírozott fekete odú mély fájdalomra vall - kimondatta velem, mi történt, 3 órán keresztül üvöltve sírtam és remegtem. Elküldött 1 pszichiáterhez, aki az autogén tréning technikát javasolta nekem. Igazi bölcs szakember. A következő útravalót adta nekem: Minden károkozás tudatlanságból ered. Ma itt és most, úgy ahogy vagyunk kell boldognak lenni! Ne várjunk arra, hogy valaki boldoggá tesz minket, CSAK TŐLÜNK FÜGG! Kérdeztem őt az elkövetői oldalról is. Azt mondta, "Ne aggódjak a következmények felől, ő szép számmal lát a karón varjút! Majd történeteket mesélt el a külvilág számára érhetetlenül, nagy hirtelenséggel elkövetett öngyilkos férfiakról! " Ezenkívül voltam családállításon is, ahol az jött ki, hogy a családom hosszú generációk óta tologatja maga előtt az elfojtásokat, ami nálam történt, az csak a jéghegy csúcsa.

Kedves Sorstársak! Higgyetek benne, hogy az ÉLET IGENIS JÓ! Túléltük! Beszélünk róla! Szépen lassan, de biztosan pakoljuk le a terheket! Remélem, tudtam segíteni! VIGYÁZZATOK MAGATOKRA!!! A LEGJOBBAKAT NEKTEK!