Nem emlékszem pontosan, hány éves lehettem. Talán 5-6-7? Azt tudom - legalábbis dereng -, hogy még viszonylag kicsi gyerek. Van egy nálam nem valamivel idősebb fiú testvérem (direkt nem írom le, hogy pontosan hány évvel idősebb, de több, mint 5).

Nagyon szerettem, sokszor játszottunk együtt, nagyon ragaszkodtam hozzá. Azt éreztem, hogy jó testvérek vagyunk. Ám egy este ennek örökre vége szakadt. A bizalmam iránta, a szüleim iránt, és sajnos a férfiak iránt is összetört... Közös szobában aludtunk, de külön ágyban. Azon az estén egy hirtelen ötlettől vezérelve bebújt az én ágyamba és azt mondta (vagy arra kért? talán inkább felszólított? nem emlékszem már pontosan...), hogy szeretné betenni a nemi szervét a fenekembe... Majd megmutatta, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy szabad legyen az út...

Ekkor az agyam automatikusan blokkolt, az emlékeimben is inkább kívülről látom a helyzetet, nincs meg az érzés, hogy mi történt, hogy történt, meddig tartott... Viszont arra világosan emlékszem, hogy "lebuktunk" a szüleink előtt, ugyanis mindez már lefekvés után történt, és talán valamit hallottak, mert egyszer csak felkapcsolódott a lámpa a folyosón, a szobaajtónk pedig kivágódott. Nem tudom, mit mondtak, csak az maradt meg, hogy kiabálnak velem-velünk, és a testvérem visszamegy a saját ágyába... Másnap reggel pedig ment tovább az élet, mintha semmi nem történt volna előző este...

Ezt a traumát mindössze 2 emberrel osztottam meg: a férjemmel és a pszichológusommal. Mostanság jutottam el odáig, hogy nem bírom tovább cipelni ezt az egészet és mindazt, amit okoz(ott): muszáj volt szakember segítségét kérnem, mert élhetetlen állapotokat eredményezett a házasságomban, az életemben, és a mindennapjaimban is. Jól akarok lenni, leakarom dobni a láncokat, bízni akarok, hinni, boldognak lenni. Felakarom dolgozni a traumát, elengedni a múltat, amennyire csak lehetséges.

Tudom, hogy nem lesz egyszerű az út, de szerencsére a férjem maximálisan támogat, mellettem áll és mindenben segít, emellett sikerült egy nagyon szimpatikus és szuper pszichológust találnom, így most optimista és eltökélt vagyok, ami nem igazán jellemző rám. Bízom benne, hogy azok a sorstársaim, akik eddig még nem tudtak segítséget kérni, vagy valamiért nem jutottak el odáig, hogy ezt meglépjék, nekik is mihamarabb lesz lehetőségük erre, mert sajnos egy ilyen törést lehetetlen egyedül feldolgozni - tapasztalatból tudom. Mindenkinek sok erőt és kitartást kívánok hozzá!