Nekem az idős szomszéd házaspár enyhe testi fogyatékkal élő fia ”jutott”. Hatéves koromig elég gyakran felügyeltek rám a szülei, ha anyámnak valami elintéznivalója akadt. Amennyire emlékszem, a fiuk szellemileg nagyjából ép volt, így vélhetően a testi adottságai akadályozták meg abban, hogy egészséges úton jusson hozzá a fizikai kielégüléshez.

Rettenetes volt. Eleinte nem értettem, hogy mi történik, de aztán minden egyes alkalommal rosszabb volt, ráadásul ő is egyre gátlástalanabbul élte ki a testi igényeit rajtam. Ez odáig fajult, hogy volt alkalom, mikor a szüleink kint beszélgettek a teraszukon, amíg ő bent a házban kényszerítette rám magát. Közben (mint mindig) fenyegetett, hogy ha meg merek nyikkanni vagy beszélek valakinek a történtekről, nagy baj lesz. Sajnos több gyerekre is vigyáztak időnként a szülei, így félő, hogy nem én voltam az egyetlen áldozata. Furcsa módon nagyon éles képek és jelenetek élnek, maradtak meg bennem ebből az időszakból.

Szerencsére az általános iskola kezdetével valahogy megszűntek ezek a felügyeletek, a szomszédok is elköltöztek, és bennem is elhalványult egy időre a trauma. Akkor még nem tudtam, hogy mindez egyszer elkezd visszaszivárogni az életembe, és nagyon meg fogja keseríteni azt. Az évek múlásával egyre több problémával kellett szembenéznem. Nagyon nehezen ment a kapcsolatteremtés, a férfiasság és a szexualitás megélése, az önérdek érvényesítés vagy önmagam megvédése konfliktusos helyzetekben. Maradt a robotpilóta üzemmódban élt élet, rossz párkapcsolatokkal (többnyire szintén sérült barátnőkkel), állandó munkahelyi problémákkal, pszichés zavarokkal és az egyre csak sokasodó pszichoszomatikus tünetekkel, betegségekkel.

Végül a harmincas éveim közepén egy hosszabb, ám annál rosszabb kapcsolat vége döbbentett rá, hogy elkerülhetetlenül szembe kell néznem a múltammal, mert már csak a szentlélek tart(ott) egyben. Nagy nehezen elkezdtem egy segítőt látogatni, de úgy érzem, még mindig csak a sötétben tapogatózom. A helyzetet súlyosbítja, hogy az eleve sem túl jól funkcionáló családi hátterem is egyre problémásabb lett az utóbbi években, és az extra stressz már nem hiányzik az alaphelyzetem mellé.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy meglátásom szerint a társadalom ”átlagos” tagjai sokszor csak rontanak a helyzeten. Számtalan megaláztatás ért az elmúlt évtizedekben, amiért nem tudtam hozni az általuk elvárt normákat, ráadásul a férfiak nagyon kegyetlenül bánnak azokkal a társaikkal, akik nem tudnak/akarnak beleállni a kényszeredett maszkulin szerepjátszásba. Rengetegszer rúgtak belém tudatlanságból vagy az empátia, szociális érzék hiánya miatt.

Valójában nem tudom, merre tart ez az egész. Csak egy egyszerű, sallangmentes, de a maga módján tartalmas, társas életre vágyom, ám mintha minden egyes nappal távolabb kerülnék ettől.

Sajnálom, hogy így alakult, és hogy ez a jelenség ennyi embert érint. Senki sem erre iratkozik fel, mikor megszületik.