Boldogtalan házasságba született, nem kívánt gyerek voltam. Édesanyám kötelességtudó nő, édesapám nagyvonalú férfi volt. Rossz gyerek voltam, nem ettem eleget, sokat sírtam. Még nem voltam másfél éves, amikor megszületett a húgom.

Nagyon beteg volt, egy éves koráig többet volt kórházban, mint otthon. Édesanyám jóformán látni sem bírt abban az időben: a testvérem nagybetegen a kórházban, valószínűleg nem éri meg az iskoláskort sem, én meg csak rosszalkodtam, figyelmet követeltem... A nagymamám nevelt, amíg a testvérem jobban nem lett. Fogyatékkal élt, nagyon sok nehézséggel küzdött. Nagyon irigyeltem őt, mert csak azt érzékeltem, hogy őt szeretik, engem meg nem. Szörnyű, de felnőtt koromig bennem maradt ez az irigység. Mint ahogy az is, hogy folyamatosan küzdöttem azért, hogy engem is szeressen az anyukám. Nagyon igyekeztem jó lenni, de aztán mindig történt valami, és "kiestem a pixisből". Mintha Damoklész kardja lógott volna a fejem felett. A mai napig így élem az életem: várom, hogy mikor sújt le.

Esténként meséltek nekünk, odabújva mellénk az ágyba. Apukám a bölcs, öreg nílusi krokodilról. Igyekeztem elaludni, még mielőtt oda feküdt volna mellém. Ha nem aludtam, akkor is igyekeztem aludni. Szorítottam össze a szemem, öleltem a macimat, és mantráztam, hogy alszom, alszom, alszom.

Csak töredékes emlékeim vannak. Néha el sem hiszem, hogy megtörtént velem. Időnként váratlan, bénító szorongás tör rám, pl. egy borszagú lehelettől. Egyszer a férjem ledőlt aludni a kislányom szobájában az ágyára (oda bújt el egy kis nyugalmat keresve), olyan rosszullét jött rám, hogy majdnem elájultam. Gyerekkoromban gyakori rémálmaim voltak, zuhantam, meghaltam álmomban. Rengeteget fantáziáltam öngyilkosságról. Vagdostam magam, cigarettát nyomtam el magamon.

Hosszú terápia után próbáltam elmondani anyunak. Nekem támadt: minek mondom ezt el neki, most már nem fog tudni jó szívvel kimenni apu sírjához, még ezt is elveszem tőle.

Soha többé nem beszéltünk erről.

Évtizedekig cipeltem magammal a szégyent. Tudtam, hogy igyekeznem kell megfelelni az elvárásoknak. Ha bárki megtudta volna, milyen bűzös mocsári szörny lakik a lelkem legmélyén, nem éltem volna túl.

A szexet nem igazán tudom élvezni. Igazából arra vágyom, hogy csak feküdjek, és hagyjam magam. Ez a legrosszabb: néha élveztem, ahogy apám simogatott, dörgölőzött, fülembe szuszogott. Ez a legnagyobb szégyen és önutálat forrása számomra. Nem áldozatnak éreztem magam, hanem bűnösnek. Kurvának. És időnként diadalmasnak. Legyőztem anyámat.

Az egész gyerekkorom, a személyiségem megnyomorodott. Nem tudok nemet mondani. Folyton bocsánatot kérek mindenért. Nem tudom elhinni, hogy szerethető vagyok. Nem tudok segítséget kérni. Nem tudok a fájdalmaimról beszélni. Álarcot viselek.

Bántalmazó kapcsolatban éltem. Már elköltöztem, de érzelmileg képtelen vagyok elszakadni attól az embertől, akitől folyamatosan szeretetet kunyerálok, de bántást kapok helyette.

Folyamatosan dolgozom magamon. Az a legnehezebb, hogy bármilyen stresszes helyzetben azonnal disszociált állapotba kerülök. Képtelen vagyok gondolkodni, cselekedni, egyszerűen kiszállok. Meg persze depressziós vagyok, 25 éve gyógyszert szedek. Amikor úgy érzem, hogy már jól vagyok, és próbálom fokozatosan csökkenteni az adagot, újra és újra visszaesek.

Lehetne rosszabb is.