Az én történetem 5 éves koromban, vagy akörül kezdődött. Az az egyik legszomorúbb, hogy arra sem emlékszem, mikor vesztettem el a szüzességem. A bátyám molesztált folyamatosan, hetente többször is, éveken át.

Eleinte a folyamatos stresszen és rettegésen, félelmen kívül úgy éreztem, együtt tudok ezzel élni. De a nővérem egy nap megfenyegetett, hogy kitálal anyának. Sakkban tartottak mindketten. Másodikos voltam, mikor először megfordult bennem az öngyilkosság gondolata, mert nem akartam botrányt és úgy éreztem, minden az én hibám. A nővéremnek ezért kellett falaznom, lopnom a többi testvéremtől. Elvileg még apám pénztárcájában is turkáltam, de erre nem emlékszem.

6-os voltam, amikor megpróbáltam leugrani a tetőről, hetedikes, amikor öncsonkításba kezdtem. Féltem idegen férfiakkal kettesben lenni, legyen az tanár vagy a saját apám. A nővérem a 8. utáni nyáron elmondott mindent anyának, de nem tettem feljelentést, mert mindannak ellenére, hogy mit tett a bátyám, rengeteget segített a családnak.

Abban az időszakban eltört bennem valami, amit csak az első kapcsolatom után vettem észre. A fiú legjobb barátom és a jelenlegi párom tudnak mindenről és habár biztattak, hogy jelentsem fel, nem teszem. A legjobb barátom azt mondta, voltam már elég idős, hogy nemet mondjak, ezért szörnyen érzem magam. Szerencsére a szerelmem nem undorodott meg tőlem, én sokszor mégis inkább kivágnám a méhem. Hasznos orvosi kezelést azóta sem kaptam...