Azt, hogy mikor éltem át ezeket a dolgokat, csak onnan tudom visszaidézni, hogy fontos események is történtek közben, amiknek a dátuma viszont tény. Pl. amikor a féltestvérem megszületett, én 10 éves voltam. Akkor már tartott. Az, hogy mikor kezdődött, pontosan nem tudnám meghatározni. 

A szüleim nagycsoportos koromban elváltak, a húgommal anyuhoz kerültünk, a hátunk mögött hagytunk mindent. Abba a városba költöztünk, ahol anyu dolgozott. Dolgozott, lehetőségekhez képest mindent megadott nekünk, és persze mellette kereste új párját, amit teljesen meg lehet érteni, fiatal, szép nő volt, huszonéves, még előtte az élet, és nem mellesleg én is azt vallom, hogy a gyerekeknek apa is kell. Mivel egyedül nehéz két kislánnyal, szigorúan voltunk fogva abban a tekintetben, hogy feltétel nélkül szót kellett fogadnunk anyunak. Nem is kérdőjeleztük meg az utasításait, ahogy mondta, úgy volt. Édesapám gondolom belevetette magát az agglegények édes életébe, amibe két gyerek nem nagyon fért bele. (Ő is huszonéves volt akkor.)

Egy nyáron, húgommal a nyaralásból hazaérve már otthon várt az új apajelölt (nevezzük Gábornak), anyu boldog volt. A sztori jól indult. Együtt egyről a kettőre jutottak, albérletből saját lakásba költöztünk, szépen felújították közös erővel, nekünk szép gyerekszobát alakítottak ki, szóval az elején minden a legnagyobb rendben volt. Az, hogy mikor romlott el minden, teljesen kiesett. Egyszer csak rémálom lett ez az egész. Anyu átment áldozatba; „apu” éjjelenként járt haza részegen, ordibálva; többször szinte tégláig verte a lakást …és persze anyu is kapott, volt hogy nagyon súlyosan bántotta, párszor majdnem megölte. Mi meg rettegtünk a szobánkban a húgommal. Úgy csináltunk, mint aki alszik. Arra nem emlékszem, hogy minket fizikailag bántott volna, de most előjött olyan emlék, hogy amikor anyuval erőszakoskodott, anyunak oda kellett engem hívnia, ennyi most előjött, de többre nem emlékszem. Egy-két eset, képek beugranak, amikor kínozta. Nem emlékszem, hogy mikor fordult felém a figyelme, de lehet jobb is. Azt tudom, hogy megvolt a kis ceremónia, masszírozzam meg a lábát. és innen vitte a mocskos ösztöne az eseményeket, és az érzésre emlékszem még, hogy bekúszott a lelkembe egy különös félelem érzés. Nem olyan félelem, mint amikor megijedsz egy póktól vagy ilyesmi. Sötét,magányos, mindent elöntő félelem. Persze nem mondhattam el senkinek. És én szófogadó voltam, eszembe se jutott, hogy van más választásom is. És ez az életem része lett akkoriban. 

Anyám terhes lett a féltestvérünkkel, és eljött a szülés ideje. Napokig nem volt otthon. Ez volt a pokol. Előtte legalább ott volt a biztos tudás, hogy anyu valamikor haza fog jönni. Akkor teljesen szabad tere volt, tudta, hogy senki nem zavarja majd meg, és élt is ezzel a lehetőséggel. Bementünk meglátogatni őket, és valahogy kettesben maradtam anyuval. És akkor ott nem bírtam tovább. De persze beszélni nem tudtam, csak sírtam. Anyu kérdezte, hogy gáz van-e otthon? Szó szerint így. Csak bólogattam, de ennyiben is maradt, mert én nem tudtam megszólalni sem, és közben vissza is jött. Ennyiben is maradt az első comingout. Szóra sem érdemes tovább. És tényleg szó sem esett róla többet. Valami rémlik arról, hogy egy tanítónénimnek el kellett mesélnem, mi történik, majd egyszer konkrétan hallottam, hogy két iskolatársam ezt suttogta, hogy ő az , aki szerelmes az apukájába. 

Olyan 12-13 éves lehettem, amikor egy veszekedés alkalmával anyu bejött hozzánk a gyerekszobába, és újra előjött belőlem, de akkor már tudtam beszélni is. Persze csak tőmondat volt, nem tudtam részletezni, de végre kijött valami. Akkor már a válás szélén álltak, anyu megerősödött és én bíztam benne, hogy nem marad annyiban végre a segélykiáltásom. Anyu átment, és kérdőre vonta „aput”, hogy igaz-e és hallottam, ahogy üvöltözve, engem mindennek elmondva meghazudtol az a féreg. Anyám nem nekem hitt. Addigra ez az ember porig alázta, mint nőt és mint embert; mindent meg kellett tapasztalnia mellette, de ezt az egyet valahogy –mai napig nem értem hogy lehet ez- nem akarta elhinni nekem. És én ott maradtam teljesen egyedül. Addig legalább volt egy illúzióm. Ez volt a fő vonala a molesztálásnak, de más szereplők is voltak ugyanebben az időszakban, amiket nem is részletezek, mert ehhez képest semmik voltak. Ez után én többet erről nem beszéltem Anyukám nem hitt nekem, akkor ki hinne… rajtatok kívül… Magamban próbáltam valamennyire feldolgozni a történteket, tanulni valamit a múltamból. 

Nagyon sok történetet elolvastam itt az oldalon, kivel mi történt utána, hát velem is ezek történtek. Senkinek nem tudtam nemet mondani, a testemet saját magam is tárgyként kezeltem, és soha nem bíztam senkiben. Egy-két emberre azt hittem, ők kivételek, persze ők is elvéreztek már. Bizalomban nem ismerek hibázási lehetőséget. 

Megtanultam elnyomni magamban azokat az érzéseket, amik akkoriban születtek bennem, és kísértenek ma is, ha valami arra a korszakra emlékeztet. Segítséget nem szeretnék kérni senkitől, mert bár hálás vagyok, ez is elég nehéz volt, hogy leírjam. Nehéz ezzel szembenézni, pedig nagyjából harminc éve történt. És ez a féreg él és virul, és a legszörnyűbb, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen áldozata. Ő Gonosz. 

Jelenleg boldog családanya vagyok, szerető férjjel, senki semmit nem sejt semmiről, megtanultam jó színésznek lenni. A férjemtől egyszer megkérdeztem, hogy vehetett el engem úgy, hogy semmit nem tud rólam, a múltamról. Azt felelte, hogy őt az érdekli, hogy most ki vagyok, és emellett nem akar darázsfészekbe nyúlni a kérdéseivel. Erre csak elmosolyodtam, és mondtam, hogy ha kérdezne, darázsfészekbe nyúlna. És ebben is maradtunk. Könnyebb egészséges embert színlelni a tudatlanságban, mint egészségessé válni a tudásban, ha egyáltalán ez lehetséges. 

A végére egy kis köszönet: 

Egy családon belüli erőszakról szóló cikk nyomán jutottam erre az oldalra. Nagyon köszönöm a lehetőséget, hogy kiírhattam magamból, mivel ezt tőlem szóban senki nem hallja meg soha. Azért is köszönöm ezt az oldalt, mert így megtudhattam, hogy egy-két esetben az igazság győzedelmeskedett. Ez valamennyire elégtétel nekem is… Kívánom, hogy aki ebbe a pokolba valaha is betekintett, minél többen valamilyen módon győztesként kerüljetek ki. 

És magamnak remélem, hogy valaha meg tudok bocsátani anyámnak. Hogy valamikor még az életben megtörténjen, hogy azt a 10 éves kislányt megöleli, és biztosítja arról, hogy hisz neki. Azt már megértettem, hogy megvédeni akkor nem tudott.