Örülök, hogy rátaláltam az oldalra, ugyanakkor elszomorítanak az enyémhez hasonló történetek. Nagyon sok van, és még több ember szaladgál az utcákon, akik még nemhogy másnak, de maguknak sem merik felidézni, hogy mi történt velük. 11 éves voltam, amikor a szüleim elváltak, és 13, amikor anyám először hazahozta a mostohaapámat. Én jól fogadtam, hiszen anyu végre boldog volt, és végre újra igazi család lehettünk.

Egy évig minden rendben ment, aztán elkezdtem nőiesedni. Egyre többször tett rám megjegyzéseket, hogy milyen jól nézek ki, és hogy ha ő fiatalabb lenne tuti, hogy "megkörnyékezne"... Nem kellett ehhez fiatalabbnak lennie, megtette 38 évesen is. Amikor anyu dolgozott, ketten maradtunk otthon a lakásban, folyton tapizott lépten-nyomon. Elhúzódtam mindig tőle, erre azt mondta ebben nincs semmi rossz, hagyjam magam...

Eleinte a melleimet, meg a fenekemet fogdosta, és én nem mertem erőszakosabban rászólni, valamiért attól féltem, hogy feldühítem ezt a nagydarab "embert", és különben is, anyám szigorú nevelése miatt félszeg kislány voltam, tele önbizalomhiánnyal. Aztán jöttek a durvább dolgok. Eltelt így még egy év, és kimutatta a foga igazi fehérjét. Ha valamivel feldühítettem, ami szinte bármi lehetett, megrángatta a hajamat, durva pofonokat kaptam tőle. Sokszor anyám előtt is bántott, tudta, hogy anyám békeszerető ember lévén nem kelt egyikünk védelmére, vagy ellene sem. Emlékszem egy karácsony este azon tüzelte fel magát, hogy a telefonomról lefogyott 1500 ft, és idegességében a földön rugdosott. Anyámmal szenteste napján az utcára menekültünk, amíg lenyugszik, de nekem halálfélelmem volt hazamenni. Olykor meg nagyon is kedves volt.

A közeledései odáig fajultak, hogy a bántalmazástól való félelmemben hagytam, hogy bemásszon az ágyamba, amikor anyu éjszakás volt, és a bugyimban nyúlkáljon. Ilyenkor leblokkolva feküdtem, sírni és tiltakozni nem volt erőm, valahogy mintha kikapcsolt volna az agyam, és nem tudtam irányítani mit érezzek, vagy csináljak. Anyám erről semmit sem tudott. 18 évesen elköltöztem, és gyomorgörcsökkel teli rémálok gyötörnek a mai napig.

A szexualitásom ezután teljesen félresiklott, elkezdtem fűvel fával kavarni, nagyon sok pasival feküdtem le, amíg meg nem találtam az igaz szerelmet. Jártam pszichológushoz is, de szerintem nincs az az orvos, aki meg tudná gyógyítani az ilyen jellegű sebeket. Anyámnak nemrégiben elmondtam a fogdosásokat, és a sok eltitkolt dolgot, amiről nem beszélhettem, mert ha "anyád megtudja nagy baj lesz". De nem hitt nekem. Azt mondta, csak szét akarom választani őket, és hogy különben is mit akarok ezzel így 10 év után.

Nem a bántalmazások fájnak már, hanem hogy a saját anyám hazugnak hisz, és utólag megbántam, hogy elmondtam neki. Szerencsére jóságos, megértő társra leltem így 27 évesen, egy férfi, aki megért, akinek mindig elsírhatom, ha álmomban látom a múltat újra és újra. Megnyugtat, hogy velem van, ő hisz nekem. Kívánom minden hozzám hasonló sorsú embernek, hogy a történtek ellenére is legyen erős, találja meg a boldogságot, és ne hibáztassa magát!