13 éves koromig duci kislány voltam. Hetedik után nyáron viszont egy varázsütésre megváltoztam. Karcsú, állítólag feltűnően csinos lánnyá váltam, aranyszőke , dús hajjal, kék szemekkel. Értelmiségi, hívő szüleim szerénynek neveltek, így sohasem feltűnősködtem és tudtam, a szépség nem az én érdemem.

Egyébként is 3 fiú mellett nőttem fel, ha néha buliba mentünk, ők ott voltak velem. Édesapám idegenektől nagyon féltett, így csak a 3 "testvéremmel" engedett el. Ez így nagyon is jó volt nekem. Csak édesapám nem tudta, hogy éppen a családban kellene féltenie engem.

Gyermekként minden nyáron több hetet "vidéken" töltöttünk édesapám nővérééknél. Segítettünk szüretkor és részt vettünk a disznóöléseken. Így volt ez nyolcadikos koromban is. Ez volt az utolsó ott töltött szüretem. A szőlő ugyanis nagy terület volt és lejtős. A termést vödrökben fel kellett vinni a pincéhez, ahol édesapám sógora darálta le. És én egyszer egyedül mentem fel.

Z. bácsi a falhoz szorított, a nyakamba lihegett, lenyomott és tépni kezdte a ruhámat. Közben valamit beszélt, hogy milyen szép vagyok... Megdöbbentem és halálosan féltem. Akkor még többnyire nem éltek az általános iskolás lányok nemi életet. Nagy darab, erős "állat" volt. Nem bírtam lelökni magamról... Aztán édesanyám valakivel megérkezett, észrevett minket és leszedték rólam az öreget.

Édesanyám megígértette velem, hogy nem beszélek erről senkinek, mert apám vagy nem hinne nekem, vagy megölné azt az embert. Én sok-sok évig ezt tettem. És minden nagydarab, izmos férfitől rettegtem. Nehezen engedtem magamhoz közel bárkit.

47 éves vagyok. Elváltam. Nincs gyermekem.

Rokonaink (és édesapám is) sok-sok évig édesanyámat vádolták azért, hogy nem megyünk hozzájuk, nem segítünk semmiben. Már rég felnőtt voltam, amikor megértették. (Édesapám nővére akkor már nem élt.) Sok szép idő, sok rokonokkal eltöltött perc elveszett. Unokatestvérek, keresztanya...stb. Ma már nincsenek. De arra a szüretre sajnos emlékszem.