Az én történetem körülbelül 7-8 éves koromban kezdődött. Falun éltünk, szigorú erkölcsű nagy családban. Egy nagyobb városból le szoktak járni nyaralni a falunkba pár évvel idősebb unokatestvéreim. Az egyik egyszer azt mondta nekem: gyere, mutatok valamit! Követtem egy félreeső helyre.

Nem emlékszem, hogyan került le rólam a bugyi, csak arra, hogy amikor már nem volt rajtam és széttett lábbal feküdtem a hátamon, azt mondta, hogy ne féljek, nem fogja "betenni", csak próbálkozik. Mindig kérdezgette, hogy fáj-e. Nem emlékszek tisztán a részletekre, de mintha azt mondtam volna neki, hogy nem fáj, és ha akarja beteheti. Bár nem vagyok biztos ebben, hogy mit mondtam... Fogalmam sem volt miről van szó, semmi élvezetet és izgalmat nem okozott a dolog,de fájdalmat sem, és nem is furcsállottam. És ami ma is bánt: nem is ellenkeztem semmi ellen. A szexualitásról azt sem tudtam, mi fán terem. Ez az eset megismétlődött még egyszer. Nem emlékszem a szövegre, de az biztos, hogy nem erőszakoskodott, valószínű, hogy ismét a "mutatok valamit" volt a csali. Nem tudtam és nem éreztem, hogy ami történik, az rossz. Nem volt kifejlődve az erkölcsi érzékem ebbe az irányba egyáltalán.

Bár amikor történt, akkor nem alkottam róla erkölcsi ítéletet, mégis azóta (gyermek és kamaszkoromban végig) szégyenként éltem meg és szégyenlem a mai napig. Igyekeztem titokban tartani, de egy esetre emlékszem, amikor beszéltem róla. Van egy bátyám, aki ha jól emlékszem némi bicikliszerelési ajánlat ellenében rábeszélt (szintén 7 éves voltam, és a szexről semmit nem tudtam, meztelenül szoktunk fürdeni gyerekek együtt stb. - na jó nem mentegetem tovább magam), hogy mutassam meg neki, ami nekem van, cserébe ő is megmutatja, ami neki van. Felmentünk a padlásra, és elemlámpával bevilágított :) És azt mondta, hogy ne féljek, nem teszi be. Viszont akkor neki elmondtam, hogy a ... betette. Aztán kész, ennyi. Megcsinálta a bicajt :) Aztán valahogy kiszivároghatott a dolog:a környéken élő hasonló korú lányok cukkoltak, hogy tényleg igaz-e, hogy én meg a ... ?

Akkor nagyon szégyelltem magam, és tagadtam. Volt olyan későbbi alkalom, amikor ez a delikvens unokatestvér nálunk aludt, és olyankor általában többen szoktunk, mi gyerekek egy szobában aludni. Ekkor az anyám a lánytestvéremet kitessékelte az adott szobából (amiben a delikvens, én, és más, hasonló korú gyerekek aludtak). Amikor a lánytesómat kérdeztem, hogy szerinte miért, azt mondta, hogy "neked már úgyis mindegy". Ez belémégett. Bár azt hiszem akkor tagadtam, hogy ugyan, dehogy, miért lenne nekem mindegy... Mindenesetre nem történt semmi sem azon az éjszakán, sem később soha. Az anyámmal (és apámmal) én semmit nem beszéltem az esetről, soha. Miután felnőttünk, nyíltan soha nem beszéltem a korombeli falubeli lányokkal a dologról, de többször is célozgattak olyasmire, hogy velük is ugyanez történt (az unokatestvérem és a bátyja által), konkrétan 3 lányról tudok saját magamon kívül. Szégyelltem magam mindig is a dolog miatt, és valahányszor a célzások szintjén szóba került, mindig csakis a bűntudat és a szégyen, mint érzések merültek fel bennem.

Az egészet ma is "az én szégyenem"-ként élem meg, és nem beszélek róla senkivel. Pszichológusnál soha nem jártam. A helyzetet az teszi súlyosabbá, hogy nagyon nehéz felejtenem, mert időközben az adott unokatestvér leköltözött a nagyvárosból az én szülőfalumba, pont a szomszédba, és feleségül vette az egyik gyermekkori jó barátnőmet. Köszön, ha találkozunk (amit én ha csak lehet elkerülök), megy a mosolydiplomácia.

Egyszer a bátyámmal söröztem a kocsmában, és ő is ott volt. Mintha puhatolózott volna, hogy emlékszek-e bármire, és én egyértelműen letagadtam. Ha találkozunk, csak udvariaskodom, pedig legszívesebben azt mondanám neki: "emlékszek rá, hogy mit tettél, hogy lehettél ilyen szemét, nem is értem hogy lehet ilyen egy ember bla bla" De nem mondom ezt soha, csak beszélgetek vele az időjárásról stb,, ha muszáj. És közben az agyam hátsó tekervényeiben az van, hogy önként mentem amikor hívott... Kétszer is. Nem vádolhatom. Szóval nem a jó irányba terelem az agressziót, tudom, de mégis képtelen vagyok átcsatornázni.

Ez vagy a szigorú nevelés miatt 31 éves létemre még nem volt párkapcsolatom (mondjuk későn érő típus vagyok, körülbelül 4-5 éve kezdtem el komolyabban vágyni rá, hogy egyáltalán legyen). Viszont egyértelműen ennek az esetnek a számlájára írom az intimitáshoz fűződő ambivalens viszonyomat (nagyon vágyom rá, de amikor lehetőség volna rá, elfordulok).Talán éppen ennek a történetnek a kiírása magamból az első lépés - mondja a bennem élő pszichomókus.Bár azt gondolom, az lenne az igazi nagy lépés, ha nem anonim módon mesélném el a történetet, de arra jelenleg nem állok készen. Köszönöm a lehetőséget!