10 éves voltam, a húgom 7, a bátyám pedig 16-17. A velem egykorú unokatesómmal mi hárman lányok poénból táncolgattunk, ahogy a filmekben láttuk, a 3 bátyám meg nevetett rajtunk, ők is poénra vették. Később a legidősebb bátyám áthívott magához már csak kettőnket a húgommal (azonos kertben, egy kisebb házban lakott Nagymamámmal), hogy táncoljunk még. Elkezdett fogdosni, a bugyinkat "tangává alakítani".

Valamikor később a fürdőszobában voltam vele kettesben, akkor azt mondta mutat valamit, levetette a bugyimat, fogdosott és letérdelt elém, én valahogy kapcsoltam és derengeni kezdett mire készül, megijedtem és gyorsan leállítottam. Ezután azt kérte, hogy szóljak a húgomnak, mert mutatni szeretne valamit neki. Én nagyon meg voltam ijedve, reménykedtem, hogy vele nem akar ilyet tenni, átadtam az üzenetét. A húgom amikor visszajött elmondta (csak nekem) mi történt, ő nem tudta leállítani, valószínű azért mert csak 7 éves volt, nem tudta annyira felfogni mi történik vele, mint én. Karácsony környéke volt, betettem a kedvenc karácsonyi zenémet és sírtam. Tudtam, hogy valami nagyon rossz történt, azóta nem tudok megbocsátani magamnak, hogy nem védtem meg a húgomat, pedig tudnom kellett volna mi vár rá.

Sose beszéltünk róla senkinek, egymásnak sem. Elég konzervatív vagyok, azóta férjhez mentem egy nagyon rendes fiúhoz, van 2 szép kicsi gyerekünk, korábban se volt problémám a szexualitással, intimitással úgy általában a fiúkkal, szinte elfelejtettem az egészet. Nemrég kezdtem rá újra emlékezni. Anyukám kórházba került én meg összevesztem a bátyámmal azon, hogy miért nem szóltam neki időben arról, hogy mi a helyzet. Nagyon mérges lettem rá, amúgy sem jövünk ki jól egymással, másféleképp gondolkodunk, az értékrendünk is eltérő, így a múltban többször hajbakaptunk, ezt a szimpátiahiányt mindenki látja a családból. Most viszont elkezdtem gondolkodni, mi az oka, hogy ennyire mérges vagyok rá apróbb dolgokért is, amikért a többi testvéremmel nem haragszunk egymásra. Ekkor jutott eszembe ez a történet, nagyon sokat kellett gondolkodnom és nagyon mélyről előásnom, hogy nagyjából összeálljon a kép, sok részlete még homályos, de amit leírtam az már tiszta.

Most fogtam fel igazán, hogy ez micsoda szörnyűség volt, hogy már van lányom és a 10 éves önmagamra mint gyerekként, nem mint én-ként tudok nézni. A férjemnek nemrég elmeséltem, nagyon megdöbbent, mert "jó családból" származok, a szüleim rendesek, nem váltak el, nem veszekedtek, a testvéreim sem kallódtak el, többen egyetemet végeztünk. Pont ez a bátyám az, aki viszont elég zűrös volt, nem is érettségizett mert kirúgták, viszont azóta jó munkát talált programozóként, nagyon szociális típus, idén megnősült, a felesége nagyon aranyos. Ezért Anyukám mindig mondogatja, hogy nem gondolta volna, hogy mennyire "megjavul" majd az az egykor problémás gyerek. Én meg valahogy sosem tudtam osztozni a lelkesedésében, mert tudat alatt mindig a bántalmazót látom benne, aki sem akkor sem később sem tanúsított felém egy csöppnyi megbánást sem.

A húgommal nem beszéltem róla, ő nincs rosszban a bátyánkkal, az ő természetük és gondolkodásuk jobban hasonlít, a foglalkozásuk is azonos. Arra gondolok, hogy ő nem is emlékszik semmire, ahogy eddig nekem sem jutott szinte sosem az eszembe. Talán jó lenne vele erről beszélni, a bocsánatát kérni, de nem akarom hogy fölszakadjon egy seb, ami lehet hogy sosem szakadna föl benne. Emellett nem is vagyunk olyan testvérek, akik mindent elmondanak egymásnak.

Anyukámmal beszéltem nemrég, ő mondta, hogy próbáljak megbocsátó lenni, neki csak azt mondtam, hogy történt valami nagyon rossz, amiről nem fog tudomást szerezni sosem, azóta nem firtatta a dolgot. Ő olyan típus, aki inkább nem szeret nagy problémákról beszélni és elég jóhiszemű is, nem szeretnék lerombolni benne semmit.

Szerencsémre nem sokszor találkozunk a bátyámmal, csak ünnepekkor, szülinapokon, de félek, hogy ez az új felismerés beárnyékolja a családdal töltött időt. Abban sem vagyok biztos, hogy kéne kezelnem a dolgot, kivel beszéljek, kinek mondjam el, vagy inkább hallgassak...

Az is bánt nagyon, hogy áldozat vagyok, holott elég kemény csaj lévén sosem hagyom, hogy sokáig bántson valami, igyekszem könnyen venni a dolgokat és erősnek gondolni magam. Ebbe az áldozat-lét valahogy nem fér bele. Emellett még az a felfoghatatlan, hogy nem is én vagyok a nagyobb áldozat és hiába, de nem tudok a húgom helyett, érte megbocsátani, nem is lehet. Ha csak én lennék, akkor talán könnyebben menne.