Anyám kb. 20 éves kora óta paranoid skizofréniában szenved. Húszas évei elején volt egy öngyilkossági kísérlete (bevette az anyja összes gyógyszerét), de szerencsémre a húga észrevette, és kimosták a gyomrát. Fél évre kómába került, jó, hogy felébredt, de egy kicsit még mindig "alszik". Az anyja nem volt jó anya, az apja részeges volt és szexuálisan zaklatta az anyámat. A húga és ő sokszor voltak intézetben. Azért vele kezdtem a leírást, mert azt hiszem, minden innen indult, hogy egy apa vétkezett.

Az apám foglalkozása orvos, de már nem praktizál. Borzalmas, hogy kiemelkedően intelligens emberek is lehetnek erkölcstelenek, és talán akkor annyira nem is intelligensek, legalábbis érzelmileg. Azért is szörnyű ez, mert módszeres agymosással képes elhitetni az emberekkel, hogy a saját önző vágyai fontosabbak, mint az, ha a másik nem akarja azt, amit ő. Olyan személyiség ő, aki úgy próbálja növelni a saját önbizalmát, hogy mindenki mást alsóbbrendűnek titulál. Előszeretettel hangoztatja az ember hibáit, és a dicséretet harapófogóval kell kihúzni belőle. Kicsit rasszista is. Ő a szegény áldozat, ha nem verem ki a farkát, és azért is ő a szegény, mert az anyám elhízott, és így már nem kívánja. Mindig mondta, hogy a manöken alkatok a legszebbek szerinte, és átlagos alkatú nőket "lekövérezett", és panaszkodott, hogy pedig milyen szép vékony volt az anyám fiatalon...hát, testképzavarom is volt több évig, nem bírtam elfogadni a testemet, sokszor éheztettem magamat, de szerencsére fizikailag nem volt súlyos, annál inkább lelkileg.

Már újszülött koromtól kezdve ki voltam téve a szüleim rendszeres ordibálásának és veszekedéseiknek, verekedéseik látványának. Sosem értettem, hogy miért engem néznek szociálisan éretlennek az óvónők, tanárok, mintha nem is gondoltak volna bele, hogy egy pszichésen beteg anya is épp elég indok arra, hogy más legyek. Ettől függetlenül elég jó gyerek voltam, jól tanultam, persze azért az apám sokszor leültetett tanulni, ez ennek is köszönhető.

Úgy kezdődött, hogy apám a német tanulással sokat kínzott, így egy ilyen szokásos tanulás közben 10 évesen odamentem csikizni a nyakát, hogy játsszak vele, de ő csak azt mondogatta nevetve, hogy "Ne provokálj!". Ezt persze én nem értettem, úgyhogy egyre jobban tetszett a játék, míg egyszer csak megfogott ott és megnyomkodott, és mondta, hogy "Mondtam, hogy ne provokálj, mert megpinázlak.". Akkor én nekem furcsa volt, de nem igazán fogtam fel ennek a súlyát. Még mindig nem tudok napirendre térni afelett, hogy egy orvos ilyen szegényes gondolatvilágú legyen, hogy ne vegye észre, hogy a gyerek szeretetért megy oda, amit évek óta nem kap meg. Én provokálom! Persze! Ha rám kellett költeni pénzt, az is örökös vitatéma volt köztük. Mintha az én érzéseim és igényeim mindig kevésbé számítottak volna, mint a sajátjaik. Nem is nagyon ölelgettek, az apám is máshogy, még ma is nehéz megölelnem bárkit is.

Az általános iskolai és a gimnáziumi éveim nagy részében ki voltam közösítve az osztályom által, más voltam, de ezt utólag visszatekintve nem bánom, hogy nem voltam olyan előítéletes és buta, mint a főkolomposok. A gyerekek sokszor tényleg kegyetlenek, de ha csak ezt hangsúlyozzuk, szerintem ez így ferdítés, mert igenis a szüleik és a többi felnőtt is felelősek.

A molesztálás 20 éves koromig tartott, ami a következőket tartalmazta: a puncimat simogatta; megkért, hogy verjem ki neki; megkért, hogy szopjam le; a világnézetemet szexualizált irányba ferdítette; szexfilmeket mutatott kifejezetten kis mellű, 18 éves lányok szereplésével, illetve néha állatok és emberek közösülését is; mindig kérdezgette, hogy volt-e már orgazmusom; azt mondta, hogyha egyszer feljelentem, akkor ő mindent tagadni fog, és senki sem fog hinni nekem és anyámnak sem, mert ő meg bolond; folyton azzal frusztrált, hogy azt mondogatta, hogy "Mi lesz veled, ha én meghalok? Anya nem tud eltartani."; a hüvelyemben nyúlkált kb. 16 éves koromtól; érzelmileg zsarolt, ha nem akartam kielégíteni; volt, hogy alkudtunk, hogy mennyi pénzt kapok cserébe; még ő volt megszomorodva, hogy azt mondtam neki, hogy undorító és nem vonzódom hozzá; sokszor az együtt tanulás során került sor arra, hogy magát hozzám dörgölte; ilyenekkel dicsekedett, mikor 16 éves voltam, hogy ő már meg tudna dugni, mert olyan fejlett vagyok, és hogy óvszerrel nem lenne semmi baj (sosem erőszakolt meg, de akkor is rosszul esett, hogy ilyet mond az apám nekem); amikor 11 voltam, részegen kényszerítette az anyámat, hogy borotválja le a puncimat.

Ja, csak 15 és fél éves korom óta menstruálok, de ő mégis a nőt látta bennem már 10 éves korom óta!

12 éves koromban egyszer az anyám besokallt (és ő egyébként tudta, csak gyenge volt), és el akart vinni otthonról a szociális szolgálathoz, de nem mentem vele. Két rendőrrel jött haza összepakolni (mert akkor még az apám alkoholista volt), és mivel már betöltöttem a 12. életévemet, ezért eldönthettem, hogy maradok-e. Erre a rendőr felírta a noteszébe, hogy "A gyermek érzelmileg jobban kötődik az édesapjához.", erre én mondtam, hogy "De én nem szeretem jobban az apukámat! Csak, nem értik? Az anyukám beteg és nem tudna eltartani egyedül! Nem akarok intézetbe kerülni!". Az anyám elment, és másnap felhívta az iskolát, és elmondta, hogy az apám molesztál. Ekkor kihívtak a tanteremből történelemóráról, és kérdezgettek egy pszichológusi szobában, hogy bántott-e az apám. Persze, hogy azt mondtam, hogy nem, és nekik is mondtam, hogy az anyám beteg és nem beszámítható, és ideges voltam, hogy meg sem vizsgálják az információ forrását, csak meghurcolnak: akár hazugság is lehetett volna...de nem volt az. Nem akartam, hogy az apám börtönbe kerüljön, én meg intézetbe, és nem akartam, hogy az egész város szemében én legyek a molesztált gyerek...mert tudtam, hogy a hírek úgy terjednek, mint a futótűz. Egyébként is ki voltam közösítve, nem kellett több baj (úgy csúfoltak, hogy leprás, három évig). Aztán persze a tesiöltözőből beláttak az osztálytársnőim az említett szobába, és utána kérdezgettek, hogy mi volt. Szégyenteljes érzés volt. Utólag tisztelem azt a gyereket, aki kibírta ezt a sok megpróbáltatást, pedig a környezetem valamiért mindig azt akarta elhitetni velem, hogy kevesebb vagyok náluk.

Szóval járt hozzánk egy szociális munkás nő, de a végén nem derítettek ki semmit. Az anyám utána mindig engem hibáztatott, hogy nem mentem vele. Később pedig rivalizálni kezdett velem a tanulásban, és volt, hogy kurvának nevezett (hallottam, mert hangosan szokott magában beszélni, főleg, ha valakivel baja van).

Azzal próbáltam gyógyítani ezen évek alatt az elmémet, hogy úgy végeztem önkielégítést, hogy olyasvalakit képzeltem oda, akit szeretek, és kölcsönösen akarjuk. Utáltam magam, az osztálytársaim is utáltak, köztük csak egy-két barátom volt mindig. Időközben átalakítottam az agyamat oly módon, hogy csak olyan férfiba tudjak szerelmes lenni, aki kiemelkedően intelligens logikailag és érzelmileg is (legalábbis legalább annyira, mint én), aki vicces és aki segít fejlődni és gyógyulni. Csakhogy ilyen magas elvárásoknak szinte senki sem felel meg, ezért folyton az a problémám a párkapcsolataimban, hogy egy idealizált képbe szeretek bele, nem a férfiba, és utána kb. egy évvel rájövök, hogy nem akarok azzal az emberrel lenni és nem kívánom a szexet. De ha szeretek valakit, akkor is sokszor nem tudok jelen lenni az együttlétben, csak akkor, ha a szellemi vonzalom legmagasabb szintjeit élem meg az illetővel kapcsolatban, ez persze nem mindennap történik egy párkapcsolatban sem.

Négy éve küzdök azért, hogy felülkerekedjek az olykor enyhülő, olykor erősödő depressziómon, a tanulási nehézségeimen, a társas képességeim gyengeségein, az emberekkel szembeni bizalmatlanságomon. 20 évesen volt a legmélyebb pont, akkor már öngyilkos akartam lenni, de a szüleim azzal vádoltak, ha szóvá tettem, hogy zsarolom őket, meg hogy élősködök rajtuk, menjek dolgozni. Akkor szedtem antidepresszánst is, amit a pszichiáter írt fel, de ő nem tudta a konkrét bajomat. Tudtam, hogy nem fog hatni, mert a szüleim voltak az ok, 5 hónapig szedtem, de aztán önkényesen elhagytam, és elhatároztam, hogy azért NEM fogom megölni magam, mert mások nem normálisak, akkor sem, ha a szüleim nem szeretnek eléggé. Ezután rengeteget olvastam és kutattam azért, hogy megtanuljam kezelni a pszichés problémáimat. Mostanra már jelentős javulás figyelhető meg a lelki életemben és a tanulmányi eredményeimen is, és ez erősen motivál.

Jelenleg egyetemre járok, fizikus szeretnék lenni (ami nagy kihívás), de sokszor elgyengülök, mert a traumáimon is dolgozom közben, és olyan, mintha két egyetemre járnék. Meg az apám teletömte a fejem, hogy lusta vagyok, pedig a történtek alapján nem csodálkozom, hogy nehéz a tanulás nekem. Sokszor nehéz megállni, hogy ne hasonlítgassam magam másokhoz, és hogy ne érezzem magam kevesebbnek, vagy olyannak, mint akit veleszületetten ver a sors. Rengetegszer érzem azt, hogy valahol leragadtam a gyerekkorban, és annyira szeretném megélni ezt a gyerek létet, amit akkoriban nem tudtam. A nőiességemet is ambivalensen élem meg, néha tetszik, néha nem. Negatívan érint, ha néznek az utcán (főként férfiak, vágyakozó tekintettel.... undorító!!!).

Amit a sorsnak pozitív értelemben köszönhetek, azok a szellemi képességeim, az erős életösztönöm és az érzékenységem, melyeket felhasználhatok arra, hogy elősegítsem a saját gyógyulásomat, viszont ez nehéz, nagyon nehéz...de még hiszek benne. Vannak jobb és rosszabb napok. Mindig próbálom olyan emberekkel körülvenni magamat, akik pozitívan hatnak a jellemfejlődésemre. Ha sikerrel járok, másokkal is meg fogom osztani a tapasztalataimat, ez biztos, és remélem, hogy sok hozzám hasonlóan nehéz sorsú embernek tudok majd ezzel segíteni. Tartsatok ki, és próbáljátok nem utálni magatokat és a világot!