Nem is tudom hol kezdjem... Hallottam, olvastam, tanultam sok történetet. Sokáig kellemetlenül éreztem magam, mert az enyém annyira nem durva, de valahol aztán mégis... De vegyük az elejétől. Sokáig nem tudtam, mi is történik velem, vagy történt. Kiskoromban az anyai nagyapám nyúlt hozzám úgy, ahogy nem kellene...

Beszorított a liftbe a falhoz, dörgölőzött, nyögött a fülembe, valamit mondott is de azt azóta törölte az agyam, és a csípőjével "olyan" mozdulatokat tett. Ez többször is ismétlődött. Egy másik alkalommal fürdés után utánam jött, leszedte rólam a törölközőt és meztelenül simogatott, próbáltam védekezni, takarni magam "ott", de leszedte a kezem és mondta, hogy "azt véded? igen?", aztán oda is nyúlt. Közben öreganyám a másik szobában nevetett, hogy micsoda vicces, biztos csikizi a kislányt... Hát nem.

Évtizedekig nem beszéltem aztán erről senkivel, csak egyszerűen alapból nem kívántam úgy együtt lenni férfival. Az első párom nem is nagyon értette ezt. Többször volt, hogy nem akartam - valahol magam sem értettem miért -, de azért csak rám erőltette, egyik alkalommal erőszakoskodott is velem, amit később azzal magyarázott, hogy azt hitte csak ez is része a dolognak. De nem volt.

Aztán a főiskolán tanultam gyakorlatilag magamról... Felfedeztem, miért is nem kívánom az együttlétet, miért undorodom kicsit az egésztől, magamtól... De vissza is temettem.

És 30 éves koromra megérett. A leendő férjem mindenben segít, támogat, türelmes. Neki mondtam el először, mi is történt velem. Jelenleg pszichológushoz járok, aki segít felépíteni azt, ami eddig nem volt. Gyakorlatilag kialakítani, ami nincs. Mert nem is tudtam, hogy nem normális, ha valaki undorodik a saját testétől, ha jön benne egy megmagyarázhatatlan gát akkor, amikor intimebb együttlét.

Tudom, hogy beszélnem kell róla, elmondani, kimondani. A dokim is ezt javasolta, így találtam ide. Sok sok munka van még előttem, de egyszer ennek is meg kell lennie...