Nem tudom megmondani, pontosan mikor kezdődött, de valahogy a serdülésem környékén. A nevelőapám, akivel addig nagyon sokat bunyóztunk, hancúroztunk, egyre többször nyúlt hozzám "furcsán", ami engem zavart, rossz érzéssel töltött el, ezért ezeket a játékokat igyekeztem egyre inkább kerülni.

Ő, amikor csak tudta, megfogta a mellemet, a fenekemet, és ha elutasítottam, akkor keményen megsértődött rám, napokig hozzám sem szólt. Én meg annyira szerettem őt, hogy ezek a szeretetmegvonások rettentően megviseltek.

Később rendszeres lett, hogy mindig olyankor maszturbált, amikor én is otthon voltam: egy időben nem tudtam úgy kijönni a szobámból, fürdőből, átmenni a nappalin, hogy ne azon kaptam volna. Olyankor ímmel-ámmal eltakarta magát, egy alkalommal (olyan 11-12 éves lehettem) még pénzt is adott, hogy ne mondjam el anyámnak, amit láttam... Szokásommá vált, hogy a saját otthonomban iszonyú zajjal közlekedem, mert sokáig azt hittem, ha hallja, hogy jövök, akkor abbahagyja majd még azelőtt, hogy meglátnám.

Később rá kellett jönnöm, hogy a "rajtakapás" része volt a "játéknak". Ahogy nagyobb lettem már nem voltak olyan helyzetek, ahol "ártatlanul" hozzám érhetett volna, a fürdőt és a szobámat zártam, ha öltöztem, illetve villámöltözővé váltam. Csak a mutogatás maradt, egészen addig, amíg 20 évesen el nem költöztem otthonról. Aztán született egy kislányom, és rengetegszer gondoltam arra, hogy majd soha nem hagyom a nagyapjával kettesben, ha elkezd serdülni. Erre végül már nem került sor, mert a nevelőapám tavaly meghalt.

Anyámnak sosem mertem ezt elmondani, soha nem voltunk olyan bizalmas viszonyban, hogy elé állhattam volna. Ennél több nem történt, talán sokak szerint, ez nem is nagy ügy. Nekem viszont a mai napig szorongató érzés rágondolni, szinte nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá, ne játszódna le a fejemben egy-egy jelenet. És néha a belem fordul ki, amikor anyám, mint egy szentről úgy beszél a nevelőapámról.