Az én történetem nem a testi erőszakról szól, hanem arról, hogy hogyan bánnak velem a családomban. Kívülről MINDEN normális. Illetve normálisnak látszó családkép, elvált szülők, egy báty, meg én, a Senki, akinek a neve is, ruhája is, cipője is mások levetett cipője.

Ez az elhanyagolás, figyelmen kívül hagyás és a kifinomult lelki terror története, ami valószínűleg sokkal idősebb, és régebbre nyúlik vissza, mint én magam emlékezhetnék. Beleszülettem a lelki nihil és sivárság sivatagába, ahol minden van, csak élet nincs. Az emberek zombikként járkálnak, rohangálnak fel-alá, rohannak a pénzük után, az idejük után, önmaguk után, mert mindenki valamerre máshol van, nem jelen. Sajnos rám sem nagyon volt idő. Csak mindig annyira, amennyire egy kaktusznak is szükséges hetente egyszer 1 pohár vizet adni.

Amikor erre a rövid figyelemre pedig sor került, akkor kb olyan minőségű figyelemről volt szó, amennyit egy koszos rongy a földre dobva igényel - hogy még rúgják el a sarokig. Már kézzel sem fogják meg.

Ilyen közegben, még az sem kirívó, ami meg-megtörténik az emberrel, álomszerűen, a tudatosság határán, amiről évekkel később még azt sem bírom felfogni, hogy igaz-e, tényleg megtörtént-e, tényleg van-e oka az embernek, mármint nekem, hogy jogosan érezzem ember-ellenesnek, méltóságot, lelket rombolónak. Merthogy értelmiségi család, "MINDEN RENDBEN VAN", jó, most nehéz, de te ne törődj semmivel, minden rendben lesz -racionalizálásokat hallgattam, miközben én belül ordítottam, zokogtam, keseregtem egy sötét sarokba ülve, remegve, hogy valaki vegyen észre, és segítsen.... csak éppen hang nem jön ki a torkomon, az elfojtott rettegéstől. Mert engedély nem volt rá, hogy rettegjek; vagy sírjak; vagy igazat mondjak; vagy ne-adj-isten egyáltalán megszólaljak a "kontrollált, kompromisszumon alapuló, közmegegyezéses néma csend és hullaszag politikán kívül".

Milyen apróságok történtek, amik 16 éves koromra annyira elgondolkoztattak, hogy azóta sem tudtam abbahagyni?

1. 2-3 éves koromtól, a nálam 5 évvel idősebb bátyámmal, az ő közegével, korosztályába tartozó fiú gyerekekkel játszottam, mindketten, felügyelet nélkül. Ebből lett aztán, hogy néha egy nálam nagyobb kutya leterített, (2 éves gyerekhez képest egy vadul ugató bulldog már elég nagy), aztán 4 évesen az egyik ilyen srác félrehívott a sötétbe, egy focipálya lelátó alatti lepusztult sötétbe, hogy a bugyimba nyúljon. Még később egy másik, nálam 2szer nagyobb srác nagyon boldogan belelökött egy nálam nagyobb csalánbokorba.... röhögve, aztán élvezettel próbálta gátolni, hogy sírva felmenjek a lakásba, hogy hívjam a szüleimet.

2. Sokáig semmi, hál' Istennek, csak a légkör, amit fent leírtam. Dehát ez az akkori eset olyan megszégyenítő volt számomra, hogy nem hevertem ki, nem mertem elmondani, és azonnal azokat éreztem, amiket itt mindenki leír, teljes megsemmisülés, éreztem, hogy kihasználtak, a srác a kezembe adta a "fegyverét", ami ugyan 8 évesen nem az a hadiszerszám, de nekem pont olyan volt, mintha megerőszakolt volna, hiszen én azt hittem hogy sétálunk, meg vége. Végülis a többiek, a csapat, testvérem ott volt a közelben, nem volt bennem félelem akkor. Utána....

Azóta ez az ördögi kör ismétlődik, mert őszintén szólva onnantól már nem volt bizalmam többet. Nem azért, mert nem kerestem. Kerestem. Egy pillanatot, egy őszinte mondatot, egy őszinte megnyilvánulást, egy őszinte érintést, egy barátot. Semmi más nem várt mint elutasítás, harag, kivetített félelmek, és még több rettegés. Eközben ébredtem rá, hogy valószínűleg ezek a körülmények nálamnál sokkal előbb kezdődtek ebben a családban, ebben a környezetben, ebben az országban, mint ahogy én emlékeznék...

És hogy hogyan dolgozom fel, ezt a formátlan, alaktalan démont, ami egész életemet megkeserítette onnantól, hogy rádöbbentem a jelenlétére védtelenül az életemben?

Napról napra.... botladozva. Segítség nélkül szinte. Örülök, hogy van ez a fórum, mert én abba a kategóriába esek, akiről ránézésre nem mondanád meg, hogy baja van. Pedig sok ilyen támadás ért. Gyerekkoromtól, én a verbális, és a lelki terror áldozata vagyok. Fenyegetettség érzése, robbanásig feszült légkör, családi meleg hiánya, őszinteség, hit, bizalom, összetartozás érzés, az otthon hiánya. A KÖZÖNY, TELJES FIGYELMEN KÍVÜL HAGYÁSA A LELKI TARTALOMNAK, VALÓDI TARTALOM NÉLKÜLI, ÜRES CSALÁDI TŰZHELY. SIVÁRSÁG, LELKIISMERET HIÁNYA, ÉS TELJES TAGADÁSA MINDENNEK.

Így mentem ki az életbe, és mivel semmi nem látszik meg rajtam, senki nem kérdezett semmit, senki nem fordult oda, senki nem hallgatott meg. Ha valamit merészeltem megemlíteni, mindenki arrébb ment, mintha büdös lennék. Ha kifakadtam, hogy megvédjem magam, mindig a rövidebbet húztam. Ezért nehéz, mert ha lelki sebeket szerzel, teljesen mindegy szinte, hogy a testi dimenziókon keresztül vagy csak verbálisan sértik meg a mentális határaidat, a SÉRTÉS VALÓS. Akkor is, ha csak neked.

Én ha kívánhatnék vagy tehetnék valamit, akkor ezt a társadalmi teljes TAGADÁST, KÖZÖNY, és MEGJÁTSZÁST (úgy csinál, mintha nem történt volna SEMMI, pedig az agyadban atombomba robban olyan mértékű a dolog sértése, bűne, terhe), EZT ROBBANTANÁM FEL.... VAGY ROMBOLNÁM LE.

Amíg egy egész ország kollektív gondolkodása el tudja játszani, hogy ami megtörtént, az NEM IS TÖRTÉNT MEG, NEM IS OLYAN FONTOS, vagy MIT ÉRDEKEL, NEM VELED TÖRTÉNT, és KÜLÖNBEN IS, NEM IS ÚGY VOLT.... addig bárki, aki így beszél, így reagál, az hozzájárul, és növeli, szinte megismétli a sértő tettet. Sőt, meggyalázza azoknak az emlékét, akikkel valóban történt.... bárki, bármilyen régen, bárhol is történt, bármilyen történelmi közeben, a szexuális erőszak NEM ÉVÜL EL a LÉLEKBEN. Mert ez LELKI erőszak, LELKI sérülés, csak a testen keresztül történt.

Ezért mindenkinek sok erőt kívánok, sokan tudunk erről, és tartjuk tiszteletben, sokan harcolunk csendben, csak még nem találtuk meg egymást.... hogy közösen gyógyítsuk meg, és sirassuk el azt, ami elveszett belőlünk a történtek által...