Mindig különcnek éreztem magam. Kb. 12 éves lehettem, én így emlékszem, hogy akkoriban apu ment éjszakára dolgozni, ahol egyedül volt, és nekem néha mennem kellett vele, ott őrzött valamit. Emlékszem, hogy ezen a helyen volt olyan, hogy simogatott, mindenhol, lábam közt, bugyimba benyúlt, a hülye vigyorára emlékszem, a hangjára, az illatokra, inkább szagokra.

Volt olyan, hogy otthon az ágyba, míg anyu és mamám is kint voltak a konyhába, emlékszem, hogy ők kint beszélgetnek, hallom is, mi meg be vagyunk egy pléddel takarózva és simogat a lábam közt , a bugyimba , és kérdezi, hogy jó-e. Én nem mondtam hagyjál már, ki akarok menni, de valamiért nem tudtam, nem engedett. Aztán emlékszem olyanra, hogy fekszik rajtam, mozog, ruhába van, érzem, hogy feláll neki, emlékszem a szagokra, a nyelvét bedugta a számba, utálom ezt, hogy emlékszem mindenre, vagyis ilyen részletekre, hogy ez velem volt. Van egy hugom, vele szerintem nem csinálta ezt.

Mindig amikor már későbbiekben lett barátom, akkor azt éreztem mindig, hogy féltékeny. Emlékszem mondott olyat, hogy hogyan kell önkielégítést csinálni, és hogy ő megmutatja, jó lesz, kapcsol zenét, de " nehogy anyádnak elmondd". Csak általános iskolás koromba laktam otthon, aztán elkerültem koliba, jó tanuló voltam. Az volt a célom, hogy leszek "valaki", ezért is lettem. Szüleim felől mindig azt éreztem én nem vagyok jó, hogy anyu mindig"lehülyéz, meg h hisztis vagyok" , de közben meg hencegett, hogy kitűnő tanuló vagyok, meg ilyenek. Sosem éreztem jól magam. Felnőttként is, és mindig családra vágyom, olyanra ahol szeretet van, de nekem eddig sosem jött ez össze. Nem adom fel!!!!

Van egy kisfiam, de apát nem akartam mellé, akkor nem. De sosem gondoltam azt, hogy egyedül fogom felnevelni, gondoltam találok szerelmet. Nem egyszerű, mert azt érzem én nem vagyok jó, hogy mindenkinél másabb vagyok, hogy utálom a férfiakat, lenézem őket... de majd egyszer jól leszek...ezt akarom...