Nem szívesen gondolok vissza a gyerekkoromra. Elég sokat költöztünk ahhoz, eleget szenvedtünk ahhoz, hogy olyan dolgokat lássak és tapasztaljak, amelyeket soha nem akartam. Ilyen volt az, amikor édesanyám társfüggőként egy olyan emberre talált, akivel karöltve merülhettek el az alkoholizmusban. Sokszor verte és veri őt még ma is. Ennek a férfinak a szülei is kegyetlenek.

Minden életerőmet kiszívta a náluk töltött idő, és szégyennek élem meg azt, hogy a férfi apja számtalanszor fogdosott és csókolt szájon, míg ezt mindenki természetesnek vette, senki nem szólt rá, senki nem segített. Ültek, ittak, éltek tovább, még a saját anyám sem védett. Csak az én fejemben fordult meg az, hogy nem normális. Megutáltam a férfiakat, félek tőlük, az érintésektől, az érzelmeimről aligha tudok beszélni.

Nem tudok egyetérteni, nem szabad egyetértenem az állítással, hogy csupán csak ennyit érek, hogy bárki azt tehet velem amit akar. Ennek nem szabad így lennie, hiszen nincs is így. Nem az én szégyenem a más betegessége.

Az életemet a hivatásommal kaptam vissza. Vallásoktatás a célom és énektanítás, ebben tudok kiteljesedni és erőt kapni-adni. Túl kell élni az életet, én így dolgozom fel.

Köszönöm ezt a honlapot.