Abúzus-önbizalomhiány-tanulási készségek?

Ahogy itt olvaslak Titeket, felmerült bennem az a kérdés, hogy mennyire függ össze az abúzus az önbizalomhiánnyal, tanulási készségekkel.
Látom, hogy többen vannak itt diplomás emberek. Mara pl. pedagógus. Egy pedagógusnak pl. a fegyelmezéshez azért kell egy jó adag önbizalom. Én korrepetáltam itthon gyerekeket biz. tantárgyból. Amikor egyedül voltak, nagy sikereket értem el velük. Egyszer két barátnő vetődött hozzám, megőrjítettek a szemtelenségükkel, képtelen voltam bánni velük, és már rég a fejemre nőttek, és rettegtem tőlük, mire rájöttem, hogy talán el lehet küldeni az egyiket, aki csak zavart kelt, mert úgyis mindent tud, nincs is segítségre szüksége, csak "buliból" jár hozzám a barátnőjével.
Aztán: tősgyökeres diplomás családba születtem, és képtelen voltam a diploma közelébe kerülni, pedig nem tartanak hozzá butának, sőt. De utólag tudom, hogy figyelemzavarom is volt, dyslexiám is, és borderline voltam 30 éves koromig. Aztán, mikor már a gyerekek mellett jobb állapotban voltam, akkor nem volt, aki támogasson a tanulásban. Sok volt még otthon a kötelesség a gyerekek körül. A volt férjem nem támogatott, talán azért sem, mert neki sem volt diplomája. A válás óta meg jöttek az súlyos anyagi gondok, a gyerekektől való elszakadás, elengedési nehézségek, újabb kapcsolati gondok, a bipoláris depresszió miatt nem tudok még rendszeres munkát sem vállalni. Bár most gyógyulgatok..
Szóval, magam előtt is folyton exkuzálnom kell magamat, hogy miért nem tudtam többre vinni, és van, hogy látom a célt magam előtt, van, hogy nem. Merthogy 50 fölött is kéne foglalkozni valamivel, valami életcélt kitűzni, mert anélkül agyhalál az élet..
Tehát Ti mit gondoltok a címről, a helyzetem abúzussal való kapcsolatáról?

Alicia, természetes, hogy az abúzus önbizalomhiánnyal jár, hiszen ha az ember meg van róla győződve, hogy valami végzetes hibát követett el, ha az egész gyerekkorát egy félelmetes titok árnyékában éli le, akkor mitől is lenne önbizalma.
Nekem másképp csapódott le mint nálad, talán szerencsésebb védekezés választott a tudatalattim: egyrészt a szakmai oldalam nagyon el tudott határolódni a személyes dolgaimtól, másrészt az állandó bizonyítási kényszer vitt egyre előrébb. De mindig vágyom a dicsérő szavakra, mindig szükségem van a visszajelzésre.
Tanárként lubickolok, mert úgy érzem, egy másik ember vagyok. Persze ez a szétválás nem jó, és az utóbbi időben a "két énem" már sokat közelített egymás felé. Az órán száz százalékosnak érzem magam, de a szünetekben már nehezebben teremtek kapcsolatot a gyerekekkel.
Tudod, a diploma nem minden. Lehetsz te attól még nagyon intelligens, okos, nem tulajdonítanék akkora jelentőséget annak a papírnak.

Köszönöm, Mara, hogy megosztottad velem életednek a fenti darabját.

Kedves vagy, hogy biztatsz, hogy ne a "diplomátlanságommal" mérjem magam.
Tudod, a diploma ahhoz is szerencsés lenne, hogy a sebzettségemből fakadó tudást jobban tudjam használni. Úgy tűnik, hogy amit én átdolgoztam magamban az életemben, azt nagyon jól tudom továbbadni a hétköznapokban, és ebből emberek épülnek. Ha az embernek nincs ilyen jellegű végzettsége, (pszichológia, szociálpedagógia, ilyesmi), akkor nem nagyon lehet mit kezdeni ezzel úgy hivatalosan. Vagy ha igen, még nem találom a módját..

Az önbizalomhiány bennem is megvan, mindmáig. Csak valahogy tudtam, hogy muszáj tanulnom, mert az az egyetlen lehetőségem. Az más kérdés, hogy mire mentem a diplomámmal... Már úgy értem, anyagilag. Nem sokra.

Hajnalkám, biztos vagyok benne, hogy ha használod a diplomádat, akkor jóra használod. Sajnos a jóindulatunk, hatékonyságunk nincs mindig arányban a fizetéssel.
Megmondom őszintén, hogy ha lenne egy olyan papírom, amivel a jelen helyzetemben pénzt tudnék keresni, akármilyen kis fizetésnek örülnék, mert most elég kiszolgáltatott vagyok. Persze tudom, hogy ettől még sajnos megvannak a magad problémái, nem akarom ledegradálni azokat, csak jelzem, hogy nehéz dolog, amikor munkám sincs, párom sincs, diplomám sincs, de lehet, ha lenne, akkor is kevés hozzá az egészségem. A jelenlegi két szakmámmal nehéz lenne elhelyezkedni, és vágynék továbblépni, de mindig ott kötök ki, hogy öreg vagyok hozzá, lehet, hogy alkalmatlan lennék, hiába csinálnám meg, vagy feladnám közben, mert ... szóval van bajom elég, de szeretnék előre nézni, de néha nem tudom, hol van az elöl?

Alicia, megértelek, hidd el. Manapság amúgy is nehéz munkát találni. Még fiataloknak is.

Nekem a gimis osztályfönököm,mondta azt hogy az életbe nem fogok leérettségizni,,a szemétdombon fogok kikötnimert nincsenek meg hozzá a képességeim,diszgráfiám is van.Én ezt egy percig nem hittem el, anyum igen.Mára 2 diplomám van.Nagyon megtanultam küzdeni,a bizonyításvágy kis korom óta bennem van.Nekem már a beszétanulásnál kezdődött,minden hagnért megküzdöttem.

De jó, hogy nem hagytad magad legyőzni! Tud az illető osztályfőnök a diplomáidról?

Igen,és büszke rám:)Azóta máshogy áll a diszgráfiás tanítványaihoz,kitapostam előttük az utat:)

És te haragszol még rá? Vagy hálás vagy, hogy a dac erőt adott?

Hálás vagyok neki, tényleg a dac sok erőt adott én kitartással kompenzáltam a hiányosságaimat és nem is akárhogy.fősulin elég szép eredményeket értem el.Amúgy lehetetlen tényleg nincs csak tehetetlen,ismerek egy kislányt,akiről azt mondták hogy soha nem fog felállni és megtanulni járni,ma szalad.Melóhelyemen is tényleg annyira arra próbálok koncentrálni,hogy a rám bizottakért legyek,és azért néznek hülyének mert én nem nyalom mások s...,hanem a gyerekek mosolya,nevetése,simogatása nekem minennél többet ér,egy ajándék.

Köszönöm a válaszaitokat! Örülök, Rini, hogy sikerült kitörnöd! Úgy látom, Marának, is Neked is fontos volt a bizonyítási kényszer. Bennem is volt ilyen, de nem tudtam emiatt kitörni, olyanok voltak a körülményeim. (Hamar szültem, több gyereket neveltem bántalmazó férj mellett.) A válás óta meg eddig minden agyrém megtörtént velem, hogy egyre depressziósabb legyek.. Most jövök kifele, hogy régi-új barátnőim támogatnak. Talán sikerül most, amit elterveztem. (Tanfolyam, és ehhez kapcs. munka.) Néha még eléggé "zizgek" belül, de gyógyulok.