Segítenétek?

Sziasztok!
Kíváncsi lennék a véleményetekre!
Mostanában a pszichológussal egyre többet beszélünk az apukámról. Aki 10 éve már meghalt, de rettenő kettősség van bennem vele kapcsolatban.
A lényeg, hogy gyakran beugrik egy kép, hogy mielőtt apa elindul a hajnali műszakba dolgozni, bejön hozzám, és a bugyimba turkál. Én meg reggelre bepisilek, és félálomban érzékelem csak, hogy nem stimmel valami ott lenn. Mindig azt álmodtam hogy megharap ott egy kutya.
Ez a kép elég kétségbe ejtő, nem tudok mit kezdeni vele, ide is alig mertem leírni, de már egyre rosszabbul viselem. Néha elsírom magam ettől, máskor győzködöm maga, hogy biztos nem tett volna velem ilyet.
Szerintetek csak képzelem?
Mondjam el a pszichológusnak?
Mert ha nem is igaz, de ha meg mégis, akkor mi lesz?
Tanácstalan vagyok, és ez teljesen összezavar.
Köszi ha megosztjátok a gondolataitokat. Nehéz volt ezt leírnom! Nagyon!

Nagyon át tudom érezni, amit érzel, sajnos. Valami hasonló történik velem már jó ideje, és nagyon erőszakos dolgok jönnek elő álmaimban is az apámmal kapcsolatban. És mivel nincsen konkrét emlékem (már ha a különféle érzések és testi érzések, érzékelések emlékei nem számítanak annak), nem mondhatom, hogy mindezek tényleg megtörténtek, de valami mégiscsak okozza ezt a hatalmas felfordulást bennem... És igen, mindig beszélek róla, és iszonyú fájdalmak jönnek elő, hihetetetlen ez az egész, de ha nem beszélek róla a pszichológusommal, akkor élve fog felfalni ez az egész. Ez annyira borzalmas... És ezek terápia közben jöttek elő. Ha megosztod a terápiádban, akkor tudtok dolgozni rajta. Nem kell, hogy mindez igaz legyen, de valami van ott, ami ezeket okozza...
Igaziból nem tudok okosságot mondani, ez annyira nehéz, én néha a pokolban érzem magam, és nem tudom, hogy hol vagy mi lesz ennek a vége...
Szóval mondd el. Az sem baj, ha kiderül, hogy nem igaz, ettől aztán tényleg ne félj. A terápiás óra a legbiztonságosabb hely az ilyen érzések feltérképezéséhez... És persze majd írd meg, hogy alakul (ha tudod, persze).

Ági, szerintem mindenképp mondd el... ami a tudattalanból feljön, azzal kell dolgozni a pszichológusnál, akár "igaz", akár "nem igaz" - neked igaz, azért küldi a képet a tudattalanod, ezért ezzel mindenképp dolog van...

Nagyon tudok csatlakozni hozzátok, az emlékek bizonyíthatatlansága őrjítő. Nekem az apámmal kapcsolatos képek egy nőgyógyászati műtét altatásából való ébredés kapcsán jöttek először elő, alig több, mint két éve. Csaknem ötven évet töltöttek a tudattalan jól bezárt kamrájában... és nehéz volt hitelt adni nekik. de talán nem is az a lényeg, hogy most bizonyító erejű biztonságikamera-felvételeket produkáljunk, hanem, hogy dolgozzunk a sérült lelkünkkel... én próbáltam így megélni... ha ezeket a képeket küldte a lelkem, akkor most ezzel van dolgom, és kész..
Amikor az altatásban felmerültek a képek, akkor én már vagy fél éve pszichoterápiába jártam, mert nehezen kibírható párkapcsolati gondjaim voltak
Bocsánat, hogy ezt megosztom, de úgy érzem, most itt helyén való a kedélyek borzolása
A pszichológus időnként asszociácós szavakat, kártyaképeket is használt a terápiában (én nyitott vagyok erre). Előfordult, hogy négyszer-ötször egymás után is "véletlenül" kiválasztottam a lefelé fordított egyforma kártyalapok közül egyet, aminek a másik felén egy nagy, és elég visszataszítóan ábrázolt férfi nemiszerv volt.
Fogalmam sem volt, hogy vajon miért jön elő mindig ez a kép?? Mert "amúgy", anatómiailag nem volt ezzel problémám korábban. Egyszerűen nem tudtam hová tenni.
Egészen az altatásos képsorokig....
Onnantól már egyértelmű lett, ami, gondolom, a terapeutának már addig is sejthető volt, hogy itt valami mélyebb történés van... és onnantól kezdhettünk igazán dolgozni.
A képek tehát segítettek, még akkor is, ha nehéz volt velük dolgozni, és néha inkább menekülőre fogtam volna az egészet... de ez amúgy is jellemző rám, hogy kimenekülök helyzetekből - nem mintha a menekülés segítene
Lényeg, hogy én megosztanám a pszichológussal... és tudom, milyen nehéz

Köszi a válaszoka, jól esett! Mivel nagyon foglalkoztat, beszélni fogok róla
... Valahogy szörnyen bánt.

Megfogadtam a tanácsot, és elmondtam. Nagyon, nagyon nehéz volt, alig tudtam megtenni. Szinte végig sírtam az egész órát. De örülök hogy megtettem, nagyon megkönnyebbültem. Kicsit furcsán érzem most magam.
Annyira szeretem a pszichológusomat, rémes érzés, hogy egyszer elveszítem.
A legmeghatóbb, hogy hitt nekem, egy pillanatra sem kérdőjelezte meg amit mondtam.

Ági, de jó! Ami neked megkönnyebbülés, nekünk is az... mindannyian mindannyiunk sorsát is oldjuk egy kicsit a saját bátor lépéseinkkel.

Köszi! Most viszont rettenetesen ideges vagyok ha arra gondolok, hogy mi lesz legközelebb. Sokat sírok mostanában. Egyrészt örülök, hogy valakit sikerült ennyire közel engedni magamhoz, másrészt elkeserítő, hogy egyszer vége lesz.

Ági40 írta: Köszi! Most viszont rettenetesen ideges vagyok ha arra gondolok, hogy mi lesz legközelebb. Sokat sírok mostanában. Egyrészt örülök, hogy valakit sikerült ennyire közel engedni magamhoz, másrészt elkeserítő, hogy egyszer vége lesz.

Miért gondolsz már most a végére? Lehet, hogy nem is lesz vége úgy, ahogy gondolod. Az első pszichológusom azt mondta, hogy bármikor benézhetek akkor is, ha nem járok terápiára, ha épp olyanom lesz. Élvezd azt ami most van, ami élvezhető, hogy valakit közel mertél engedni. Ez nagy dolog. Engem majdnem egy év elteltével látott először megindulva érzelmileg a pszichológusom, pedig én nyitni akarok és nincs titok, de mégis, és még most is rettenetesen uralkodtam magamon. Örülj, és ne keseredj el előre, ez elrontja a mát. Tudom, h könnyű mondani...

Ági40 írta: Köszi! Most viszont rettenetesen ideges vagyok ha arra gondolok, hogy mi lesz legközelebb. Sokat sírok mostanában. Egyrészt örülök, hogy valakit sikerült ennyire közel engedni magamhoz, másrészt elkeserítő, hogy egyszer vége lesz.

Kicsit ismerős az érzés... Igen, vége lesz. Az életnek is vége lesz. Most tölthetjük azzal, hogy folyton ezen sírunk. Vagy megtalálhatjuk benne a szépet és a jót. Majd max beírunk a panaszkönyvbe.
Szóval te is választhatsz: kihasználod a terápiát, örülsz a szép pillanatoknak, az odafigyelésnek és a megértésnek, amit ott kapsz, vagy elrontod az egészet, nem lesz egy szép pillanatod sem. Elég egyszerű a mérleg.
De ahogy KV is írja neked, könnyű okoskodni. Én ugyanezen mentem végig, jól tudod. És még mindig fáj, hogy véget ért, még mindig piszok módon hiányzik a pszichológusom, pedig meg sem szakadt a kapcsolatunk. Sajnos ez ezzel jár.
Az ember férjhez megy a szerelméhez, pedig azért nagyon valószínű, hogy nem egy napon, egy pillanatban fogunk meghalni. Hát ez is ilyen.

Gratulálok Ági.
Annyira átérzem ezt a közel engedés dolgot. A közös félelmeink.

Az mondjuk megnyugtatna engem is, ha tudnám, hogy ha kell benézhetek hozzá. De már most Pesten lakik, csak még haza jár 2 hetente. Így tudunk találkozni. De aztán vége. Az előző pszichológusom is elköltözött.
De igaz, ezt kell élvezni ami van, ezt az értékes kapcsolatot.

És az is lehet, h lesz majd még egy pár pszichológusod, vagy akármelyikünknek, és mindig kicsit jobb lesz, mert közben a pszichológia is fejlődik. De most nagyon pozitív próbáltam lenni.

Ági, mennyire beszélsz neki ezekről a félelmeidről? Mert kéne!

Mostanában nem beszéltem erről, de ha lesz idő, megemlítem.
Úgy örülök ennek az oldalnak!