Furcsa

Akác története miatt is érdekelne, hogy mással is éreztette-e a környezete, hogy ő a furcsa.
Engem ez mindig is felbosszantott, mert miért én lennék a furcsa? Mert nem vagyok csordalelkű? Meg is látszik, hogy a csordából még sok jó dolog vagy kincs nem született soha.
Ez a megbélyegző szó, csak mert más vagyok, mint a társadalom nemes példányai: a normálisak, ez kirekesztő.
A furcsa szó, már eleve azt üzeni, hogy nem tud elfogadni a másik. Az arckifejezés is ilyen.
Így én ezzel pont dacolni szoktam, és ami kiváltja az én furcsaságommal kapcsolatos visszajelzést egyszerűen már nem foglalkozom vele. Majd megemésztik. Teljesen értem Akác stratégiáját.

Karácsony, a jó kérdés lehet, h az lenne, h van köztünk bárki, aki nem lógott ki a sorból?

Ez itt az UFÓK és Furcsák fóruma

A férjem annó mindig azt mondta: "Te olyan furcsa vagy. Mintha hiányozna belőled az egészséges önvédelem.." és milyen igaza volt, már néhány éves koromban elvesztettem a jogomat rá, hogy megtanuljam, mi is az. Az más kérdés, hogy ezt a "furcsaságomat" sokan kihasználták, többek között ő is, a maga módján

Valójában azonban nem vagyunk annyira furcsák. Egy hatalmas sérülés tüneteit mutatjuk, amelyek meglehetősen hasonlóak, és bár sokfélék, néhány alapjellegzetességgel leírhatóak. Épp ez a legmegrázóbb és a legszomorúbb az egészben, hogy ennyire jól lekövethető, mi, mit okoz később.
Mint ahogy az "Ekcémával küzdők" fórumában (nem tudom, valójában van-e ilyen, de biztos, és direkt egy kevésbé súlyos betegséget választottam) sem furcsa, akinek piros pöttyei vannak, és főleg arról olvashatsz, hogy mindenki piros és viszket de egy kicsit másképp és máshol... kinek ez hat, kinek az...

De felmérhetetlenül fontos, hogy a társadalom tisztán lássa, az abúzus okozta sérülésnek milyen hatalmas tünetei vannak, és nem múlik el "nyomtalanul", nem felejthető el, mint ahogy gondolni próbálják.

Az is kérdés, mennyire a társadalom, a környezetünk tart minket furcsának, és mennyire mi érezzük magunkat UFÓnak? Én egész pontosan emlékszem az első UFÓ-érzésre, hatéves koromból. Olyan kevés dologra tudok visszaemlékezni, de ez pontosan megvan. Ők (a gyerekek) és én (eleinte csak a "mindentitkoktudója", aztán a "kurva")

Anoni Mara írta: Az is kérdés, mennyire a társadalom, a környezetünk tart minket furcsának, és mennyire mi érezzük magunkat UFÓnak? Én egész pontosan emlékszem az első UFÓ-érzésre, hatéves koromból. Olyan kevés dologra tudok visszaemlékezni, de ez pontosan megvan. Ők (a gyerekek) és én (eleinte csak a "mindentitkoktudója", aztán a "kurva")

Én pl mindig másnak, sorból kilógónak éreztem magam. De a környezet ezt nem mindig érzékeli. Azt érzik inkább, h sok mindenben komoly vagyok, míg másban meg gyerekes. De ezt csak azok, akik jobban ismernek. Máskor meg átlagos szürke veréb. Mondjuk néha direkt szürkítem magam, mert nem akarom, h a férfiak túlzottan észrevegyenek.
Persze olyan értelemben biztos más vagyok, h sose voltam igazán rajongója se egy énekesnek, se egy színésznek, se semmilyen hírességnek. Míg a gyerekkori barátnőm telizokogta a párnáját David Hasselhoff miatt, mert nem veszi feleségül. Most ki is a fura???

Mondjuk néha zavar engem is, h nem tudok örülni úgy, ahogy elvárják tőlem. De nem magam miatt, hanem mások elvárásai miatt. Pl kapok valami értékes ajándékot. Aztán nagy nehezen kinyögök valamit, amin persze megsértődnek. De nem érdekelnek a tárgyak. Az persze jó, ha megvan minden, de különösebben az se izgat, ha nincs. A kedves szavaknak sokkal jobban tudok örülni. A gyermekek mosolyának. Egy igazi ölelésnek. A szerelemnek. A szabadságnak egy elhagyatott mezőn. A mosolygós szemeknek. Ezeket elraktározom magamban, h rosszabb időkben legyen mire emlékezni.

Lehet, h fura vagyok, de meglehet, nem is akarok nemfura lenni.

Néha mondom a pszichológusomnak, h amikor nem vagyok "normális", így idézőjelesen. De akkor is az vagyok, csak elkapnak a hormonviharok és igazi hárpia lesz belőlem saját meglátásom szerint. Amúgy persze normális vagyok, csak sérült, harci sebekkel.

Nemrég egy falubeli néni azt mondta, h engem sosem látott régen mosolyogni. Meg mondták már, h nagyon komoly vagyok. Hát nem tudom. Még biztos nem láttak oldott környezetben. Vajon gondolkoztak rajta, h miért láttak olyannak amilyennek? Máskor meg folyton olyanokat mondok, h az emberek dőlnek a nevetéstől. Bár olvastam, h a jókedv és a humor nem feltétlen jár együtt.

És néha úgy érzem, h nem én vagyok fura, hanem az egész világ az. Az egész világ nem normális. Csak én.

Ez így van Kv. Az egész világ bolond. Az emberi lény, a természet piramisán a legalján van. Melyik állat bántalmazná szexuálisan a gyerekét?
Egyáltalán nem tartom a fajunkat egy csodának...szánalom az egész. Hibás sorozatok tömkelege.

Szívemből szóltál!

Nem is tudom, ide tartozik-e, vagy kéne-e nyitni egy új topikot ehhez, amit most írni fogok.
Szóval már a Klubrádió interjúja alatt felmerült a kérdés, hogy milyen az, amikor az ember szembesül a múltjával, hogy az az élet, amit eddig élt, nem is a saját élete volt, amit gondoltunk a gyerekkorunkról, nem is olyan volt, szóval van bennünk valami skizofrén életforma, van a kívül, meg van a belül. És aztán történt velem valami.

Egy családi összejövetel volt a htévégén, szüleim, nővérem családja és az én családom. Az unokahúgom szülinapját ünnepeltük. Most már felnőtt, de ő az, aki miatt először elmondtam - most már több, mint húsz éve - anyáméknak, hogy mi történt velem, nehogy egyedül hagyják az unokatestvéremmel. Ebéd közben megszólalt a telefon - unokatestvérem telefonált neki, hogy boldog születésnapot kívánjon. "Szia Miklós" - mondta neki boldogan. "Köszönöm, köszönöm". És akkor valami annyira furcsa érzés kapott el, hogy tulajdonképpen én nem is vagyok, csak egy szellem, az ember elmondja, mi történt vele, de közben nincs is ott, nem hallják, nem is látják, átnéznek rajta, nincs is. Az ott lévők közül szinte mindenki tudta, mit jelent nekem ezt a nevet hallani, a hangját kihallani a telefonból. De úgy csináltunk, mintha misem történt volna, fő a béke, nemdebár. Rossz volt.
Persze feltételezem, hogy a nővérem nem mesélte el a történetem a gyerekeinek. Ez is olyan felháborító szerintem. De nem értik, nem fogják fel, hogy ez tartósítja a szégyenérzetünket - rólunk nem lehet őszintén beszélni, hiszen megbolygatjuk mások lelki békéjét.

Szóval lehet csodálni, ha furcsák leszünk? Egy szellem, az elég furcsa, nem?

Anoni Mara írta: Nem is tudom, ide tartozik-e, vagy kéne-e nyitni egy új topikot ehhez, amit most írni fogok.
Szóval már a Klubrádió interjúja alatt felmerült a kérdés, hogy milyen az, amikor az ember szembesül a múltjával, hogy az az élet, amit eddig élt, nem is a saját élete volt, amit gondoltunk a gyerekkorunkról, nem is olyan volt, szóval van bennünk valami skizofrén életforma, van a kívül, meg van a belül. És aztán történt velem valami.

Egy családi összejövetel volt a htévégén, szüleim, nővérem családja és az én családom. Az unokahúgom szülinapját ünnepeltük. Most már felnőtt, de ő az, aki miatt először elmondtam - most már több, mint húsz éve - anyáméknak, hogy mi történt velem, nehogy egyedül hagyják az unokatestvéremmel. Ebéd közben megszólalt a telefon - unokatestvérem telefonált neki, hogy boldog születésnapot kívánjon. "Szia Miklós" - mondta neki boldogan. "Köszönöm, köszönöm". És akkor valami annyira furcsa érzés kapott el, hogy tulajdonképpen én nem is vagyok, csak egy szellem, az ember elmondja, mi történt vele, de közben nincs is ott, nem hallják, nem is látják, átnéznek rajta, nincs is. Az ott lévők közül szinte mindenki tudta, mit jelent nekem ezt a nevet hallani, a hangját kihallani a telefonból. De úgy csináltunk, mintha misem történt volna, fő a béke, nemdebár. Rossz volt.
Persze feltételezem, hogy a nővérem nem mesélte el a történetem a gyerekeinek. Ez is olyan felháborító szerintem. De nem értik, nem fogják fel, hogy ez tartósítja a szégyenérzetünket - rólunk nem lehet őszintén beszélni, hiszen megbolygatjuk mások lelki békéjét.

Szóval lehet csodálni, ha furcsák leszünk? Egy szellem, az elég furcsa, nem?

Mara, megrendítő, amit írtál. Ez nagy erőpróba lehetett számodra, de nincs kétségem afelől, hogy méltósággal kiálltad. És, ami még fontos, hogy nem voltál egyedül, mert a családod (a férjed és a gyerekeid) biztos vagyok benne, hogy veled voltak lélekben és szavak nélkül is erőt adtak neked abban pillanatban. Köszönöm, hogy ezt megosztottad és elindítottad a témát, mert ilyen bármelyikünkkel történhet vagy már meg is történt. Jó, ha fel tudnunk készülni mi is az ilyen lelki megmérettetésekre.

Pontosan tudom, hogy mit élsz át Mara, vagy éltél át.
Amikor nálunk apám neve került elő, vagy épp hívogatta anyukámat, rettenetesen zavart, és rossszul esett, hogy felvette neki a telefont, azok után, hogy elmondtam, hogy mit tett velem. A jelenlétemben még szóba állt vele. Elég nehezen jutott el a tudatáig, hogy letilthatja végleg, és nem szükséges vele beszélnie. DE! Ezt is nekem kellett elmagyaráznom?! Olyan volt, mintha az én érzéseim nem léteznének, nincs, amit elmondtam. De ugyanezt éreztem, amikor már egyszer elmondtam neki, hogy mit tett velem az apám. És mivel ő úgy gondolja, hogy erre az a módszer, hogy át kell rajta lépni és nem létezik, ezért pont így is viselkedett...

Tudjátok néha felmerült, h apám nem zaklatott-e mást is rajtam kívül. Mert a pedofilok sorozatelkövetők. Szerintem ő nem pedofil a szó legszorosabb értelmében, tudom, h női is mindig voltak. És mivel engem is akkor molesztált, amikor azt hitte, h alszom, vagy épp együtt fürödtünk, ezért azt gondolom, h más gyereket nem. És ebben szinte teljesen biztos vagyok. Persze 1℅ kétely bennem van. Az öcsémnek akkor meséltem el, amikor az ő lánya a szüleimnél aludt volna. Így ez nem történt meg. Fura is nézni, ahogy szereti a nagyapját, bár ahogy kamaszodik egyre kritikusabb lesz. Szóval nem féltem, de mindig árgus szemekkel figyelem. Valamit lehet, h érez is, mert ha jönnek, mindig nálunk akar aludni. Talán tudat alatt is érzi a biztonságot.

De a pap és a másik rokon, azok fényes nappal tették velem, és az előzőről tudom, h mást is molesztált, mert az egész faluban azt beszélték mégse történt semmi, a másikról meg sejtem, mert a feleségének volt egy túlzottan ideges unokahúga, aki nálam egy évvel fiatalabb volt, és van egy zsigeri sejtésem. A vigasztaló, h ez a két férfi már két méterrel a föld alatt van.

Mara, ami a te molesztálóddal kapcsolatban aggaszt az az, h vajon a struccpolitikás elhallgatás miatt ki lesz a következő áldozat? Vajon az unokahúgod, ha gyereket szül majd, rábízza-e semmiről sem sejtve? Vagy bárki más? Nekem ezek olyan félelmetes kérdések. És nem a te hibád lenne, ha baj lenne, hanem az összesé, aki hallgat és ezzel alkalmat ad. Bocsánat, ha keménynek tűnök. Ahogy olvastalak, melletted voltam. Biztos azért.

Én tudom, könnyen vagyok, kettő halott, a harmadikat gyakorlatilag felügyelem és nincs más gyerek a közelében. Ha lenne, muszáj lenne lépnem, ahogy akkor is. Mert inkább nézzenek rám megrontott szerncsétlenként, mintsem még egynek baja legyen.

kv írta: Tudjátok néha felmerült, h apám nem zaklatott-e mást is rajtam kívül. Mert a pedofilok sorozatelkövetők. Szerintem ő nem pedofil a szó legszorosabb értelmében, tudom, h női is mindig voltak. És mivel engem is akkor molesztált, amikor azt hitte, h alszom, vagy épp együtt fürödtünk, ezért azt gondolom, h más gyereket nem. És ebben szinte teljesen biztos vagyok. Persze 1℅ kétely bennem van. Az öcsémnek akkor meséltem el, amikor az ő lánya a szüleimnél aludt volna. Így ez nem történt meg. Fura is nézni, ahogy szereti a nagyapját, bár ahogy kamaszodik egyre kritikusabb lesz. Szóval nem féltem, de mindig árgus szemekkel figyelem. Valamit lehet, h érez is, mert ha jönnek, mindig nálunk akar aludni. Talán tudat alatt is érzi a biztonságot.

De a pap és a másik rokon, azok fényes nappal tették velem, és az előzőről tudom, h mást is molesztált, mert az egész faluban azt beszélték mégse történt semmi, a másikról meg sejtem, mert a feleségének volt egy túlzottan ideges unokahúga, aki nálam egy évvel fiatalabb volt, és van egy zsigeri sejtésem. A vigasztaló, h ez a két férfi már két méterrel a föld alatt van.

Mara, ami a te molesztálóddal kapcsolatban aggaszt az az, h vajon a struccpolitikás elhallgatás miatt ki lesz a következő áldozat? Vajon az unokahúgod, ha gyereket szül majd, rábízza-e semmiről sem sejtve? Vagy bárki más? Nekem ezek olyan félelmetes kérdések. És nem a te hibád lenne, ha baj lenne, hanem az összesé, aki hallgat és ezzel alkalmat ad. Bocsánat, ha keménynek tűnök. Ahogy olvastalak, melletted voltam. Biztos azért.

Én tudom, könnyen vagyok, kettő halott, a harmadikat gyakorlatilag felügyelem és nincs más gyerek a közelében. Ha lenne, muszáj lenne lépnem, ahogy akkor is. Mert inkább nézzenek rám megrontott szerncsétlenként, mintsem még egynek baja legyen.

Nem lesz lelkiismeret-furdalásom. (???) Én elmondtam, akinek tudtam, meghallotta, aki akarta. Mégis mit tehettem volna még? Miért ér többet a családi béke nekik az igazságnál? Olyan érdekes, hogy annyira megviselt ez a hétvégi történés, nem is gondoltam volna. Sosincs vége.

Mara, süket fülekbe nem lehet kiabálni. Ennél többet nem tehetsz. Ez a szomorú. Mert mit lehetne? Minden kisgyerekeshez odamenni a családban? Nem állhatunk őrt örökké. De egyszer vége lesz. Majd, amikor meghal.

[quote="Anoni Mara" .[/quote]
Nem lesz lelkiismeret-furdalásom. (???) Én elmondtam, akinek tudtam, meghallotta, aki akarta. Mégis mit tehettem volna még? Miért ér többet a családi béke nekik az igazságnál? Olyan érdekes, hogy annyira megviselt ez a hétvégi történés, nem is gondoltam volna. Sosincs vége.[/quote]

Igen. Ez nagyon tud fájni. De el kell engedni, nem hiszem, hogy ez a semmibevételről szólna. Pedig igen, úgy tűnik...
Érzelmi iq hiány, eq hiány. Nem tudtak konfrontálódni. Ez veled történt nem velük. Mara ők nem néznek ezzel szembe, mert nem érzik a súlyát. Nem arról szól, hogy ne tudnák, hogy veled ez megtörtént. Csak bízni tudok abban, hogy nem volt hiába, hogy figyelmeztetted őket anno és hogy szólt anyukád is.
Sajnos rád sem vigyáztak, figyeltek oda és most is ez ismétlődött meg. Ezért fáj ez nagyon. Hogy akkor legalább a jelenben álljanak ki a traumád súlya mellett. Ha megértik. De gondolom nem is erről van szó, hanem arról h ők attól még lehetnek jóban...hát ez nehéz dolog.

karácsony írta: Akác története miatt is érdekelne, hogy mással is éreztette-e a környezete, hogy ő a furcsa.

Igen, állandóan. Sokat hallottam gyerekkoromban meg később is, hogy furcsa vagyok, aspergeres, indigó gyerek, túlérzékeny, titokzatos, kirívó, különc... Még most is szokták mondani, hogy azért én furcsa vagyok. Ha visszanézek a gyerekkoromra meg a kamaszkoromra, én tényleg furcsa voltam. Tényleg más, mint a többi gyerek, másképp viselkedtem, másképp gondolkoztam, és tényleg mindig titkolóztam. És valahogy mindig kívül voltam mindenen, tényleg különc, és szinte minden emlékemben kívülről látom magam - van a többi gyerek egy kupacban, én meg külön. Ez fáj, mert ma már látom, hogy milyen kis szerencsétlen, szorongó és magányos gyerek voltam.

De ma már tudom az okát, hogy olyan életem volt, olyan dolgok történtek velem, amik ilyenné tettek. Nagyon sajnálom a gyerek önmagamat, komolyan, őszintén. Szoktam is siratni, hogy milyen rossz volt nekem, meg leginkább azt, ami kimaradt: a gondtalanságot, vidámságot, nyugalmat, biztonságot. Hogy nekem ebben nem volt részem, és ezt már nem lehet visszacsinálni, ez már örökre így marad, ez már örökre veszteség marad.