Áldozat és orvos kapcsolat

Sziasztok!
Sokat gondolkodtam azon, hogy csak nekem vannak-e fóbiáim az orvosokkal kapcsolatban, ezért hát nyitottam egy ilyen témát. Beszéljünk róla!
Ki, hogyan viszonyul az orvosokhoz? Gondolok itt elsősorban nőgyógyászra, fogorvosra, háziorvosra vagy bármilyen más orvosra…
El tudtátok-e mondani a veletek történteket egy orvosnak? Ha igen, milyen reakciót kaptatok?
Kerültetek-e kínos szituációba orvos előtt a traumátok miatt? Mit kaptatok válaszul erre, megszégyenítést, kínos csendet, kérdéseket, valódi segítséget? Kaptatok-e olyan reakciót, ami átsegített nehézségeken?

Háát akkor kezdem is én…
Én személy szerint nagyon félek az orvosoktól, bármilyen orvosi látogatást addig halogatok, amíg csak tudok, előbb kipróbálok minden egyéb módszert, mielőtt orvoshoz fordulnék.
Ritkán járok orvoshoz, olyan 2 évente jutok el a háziorvosomhoz, nem ismerem igazán, nem is bízom benne.
Soha, egyetlen orvosnak sem említettem, mi történt velem gyerekként, bár egyszer egy fogászati kezelésen cikis helyzetbe kerültem a doktornő előtt. Bepánikoltam, fulladni kezdtem, görcsösen kapaszkodtam a fogorvosi székbe, elöntött valami dermesztő rettegés, felidézett egy régi élményt, egy feldolgozhatatlan érzést. Fogalmam sincs mit jelentett a fogorvosnak a reakcióm, de egy biztos, észrevette, mert azonnal a fejem alá nyúlt, előrehajtotta, és az egész előre döntött felsőtestemet a karjára fektette, percekig nyugtatgatott. Amikor már nem csurgott le a torkomon semmi, kezdtem megnyugodni.
Féltem, hogy majd kérdez, de nem. Soha nem hozta szóba…
Jól esett a reakciója, az is, hogy nem kérdezett. Akkor nem tudtam volna kezelni a helyzetet, de azért valahol kíváncsi lennék, mi futott át rajta abban a pillanatban. Vajon eszébe jutott-e…?

Én nem félek tőlük, csak egyikükben sem bízom ... A lányom születése után 13 évig nem voltam egyáltalán nőgyógyásznál, például.
És ha véletlenül elmegyek, akkor - mert a világ tükörként működik - meg is erősödik bennem, hogy nem érdemes bízni bennük, mert előre megjósolható a reakciójuk:
1. leszidnak, hogy miért nem voltam eddig
2. közlik, hogy ha már jöttem, miért pont most
3. kifejtik, hogy ebben a korban már normális, hogy az embernek problémái vannak
4. a problémákat "ebben a korban" már legegyszerűbb "kivágni".
5. még elmondanak néhány latinos megjegyzést a koromra vagy arra vonatkozólag, hogy hamarosan minden megoldódik a hajlott korom miatt.

Például, huszonhárom év jórészt szexmentes házasság majd válás után véletlenül lett egy olyan partnerem, akivel működött a szex, ezért hajmeresztő bátorsággal felkerestem a nőgyógyászatot, hogy én még menstruálok, valami fogamzásgátlást tudnának-e javasolni.
Válasz: Tényleg ezért jött? Azt hittem, rákszűrésre. Á, maga már nem menstruál sokáig, kizárt dolog, nulla százalék, hogy foganjon.
Én (félénken): de hát mindhárom gyerekem gyakorlatilag azonnal megfogant. Miért történne most nagyon másképp?
Válasz: Mikor volt az már! Csak nem gondolja, hogy teherbe esik! De ha mégis ennyire fél, használjanak gumit, "arra a néhány alkalomra".
És ki érti a reakcióimat, ennél a mondatnál gonosz módon felálltam, és elhagytam a rendelőt - remélem, újabb tizenhárom évre
De tudom, hogy ez csak az én sztorim miatt van így, másnak mást mutathat a tükör, kedves orvosokat.

Érdekes, én a fogorvosoktól rettegek.Emlékszek egy igen "kedves" doktornőre, aki az első bölcsességfogamat műtötte ki,úgy bánt velem mint egy mészáros,patakokba ömlöttek a könnyeim,pedig elég magas a fájdalom küszöböm.Gyakorlatilag érzéstelenítés nélkül csinálta,mert miután beadta,addig ültettet a folyosón,amíg szinte teljesen kiment a hatása, előttte öreg bácsikák dícsérgették hogy milyen keves a doktornő(szőke plázacica), hát velem nagyon nem volt az.
Nőgyógyászokkal kapcsolatban sincs jó tapasztalatom,eleinte sztk-ba mentem,és emlékszem akkor mentem el a dokihoz egyik alkalommal miután megerőszakoltak, ráadásul pozitiv lett a tesztem, azt a rettegést nem kívánom senkinek.,nem mondtam el neki,hogy mi történt velem(erőszak) ezért gyakorlatilag le felelőtlen k...,legalábbis ez volt a mondandójának a lényege.Meg megvizsgált és mondta hogy ebből még bármi lehet, mert hogyha van, akkor még nagyon pici a terhesség, én két hétig tényleg rettegtem, és otthon meg a külvilágnak felvettem egy maszkot, senki nem vett észre semmit, vagy senki nem mondta.Amúgy kipróbáltam minden házi módszert, beleültem forró sós vízbe, lehet az hozta meg a hatását.Azóta sírok ,amikor abortusz történetet olvasok, pedig hát nekem valójába nem volt.Barátnőm szerint akkor olyan sokkos állapotban voltam, hogy utólag azért így élem meg a velem történteket.

Ja másik nődokim, aki meg privát volt, abszólút nem vette komolyan a panaszaimat,hiába mondtam hogy komoly fájdalmaim vannak, csak írta fel egymás után az antibiotikumokat(otthagytam nála nem kevés pénzt, két hetente vendégeskedtem nála szinte, mindig tele volt a rendelője kismamákkal, akikkel elbájcseverészett,de azt hogy már a méhem is tiszta gyulladt volt, nem ő vette észre, hanem egy másik akihez átmentem,aki most úgy tűnik bevált, bár ő meg vissza se akart rendelni, meg két különböző problémámat nem vette észre, úgyhogy nem tudom, lehet mégse ő lesz az igazi.Úh jó sokat írtam.

Hope, nagyon tetszik a kérdésfelvetés. Szerintem ahhoz, hogy el merjük mesélni a történetünket különféle orvosoknak, arra lenne szükség, hogy végre elfogadja a társadalom, de legalábbis azok, akik szakmájuknál fogva emberekkel foglalkoznak, hogy egy gyerekkori történés évtizedekkel később is éreztetheti a hatását. Hogy az, ami hat-nyolc-tízéves korunkban történt velünk, mennyire meghatároz minket.
Én egyetlen alkalommal meséltem el - na jó, a "meséltem" kicsit túlzás, inkább összefoglaltam - mi történt velem. Egy reumatológus volt, nagyon empatikus, kedves nő volt, aki nem értette, miért nem gyógyulok, miért nem hat az izomlazító, miért lát mindig pánikszerű állapotban. És még ő is azt mondta: felejtsem el, ami történt. Lépjek tovább. Ekkor határoztam el, hogy könyvet írok. Mert nem rosszindulatból reagált így: tudatlanságból. Szóval tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy megszületett a Bűn vagy bűnhődés... Ilyen körülmények között nem nagyon van értelme elmondani bármit is, mert nem tudják hova tenni, nem értenek semmit, nem tudják, hogyan reagáljanak. Ezért is akartuk, hogy legyen ez az oldal, talán segít az embereknek megérteni, min mentünk / megyünk keresztül. Persze ehhez az kell, hogy a nem érintettek is olvassák az oldalon lévő történeteket. Én azért bizakodó vagyok: 2,1 ezer megosztásnál tartunk.

nyugodt írta: Én nem félek tőlük, csak egyikükben sem bízom ... A lányom születése után 13 évig nem voltam egyáltalán nőgyógyásznál, például.
És ha véletlenül elmegyek, akkor - mert a világ tükörként működik - meg is erősödik bennem, hogy nem érdemes bízni bennük, mert előre megjósolható a reakciójuk:
1. leszidnak, hogy miért nem voltam eddig
2. közlik, hogy ha már jöttem, miért pont most
3. kifejtik, hogy ebben a korban már normális, hogy az embernek problémái vannak
4. a problémákat "ebben a korban" már legegyszerűbb "kivágni".
5. még elmondanak néhány latinos megjegyzést a koromra vagy arra vonatkozólag, hogy hamarosan minden megoldódik a hajlott korom miatt.

Például, huszonhárom év jórészt szexmentes házasság majd válás után véletlenül lett egy olyan partnerem, akivel működött a szex, ezért hajmeresztő bátorsággal felkerestem a nőgyógyászatot, hogy én még menstruálok, valami fogamzásgátlást tudnának-e javasolni.
Válasz: Tényleg ezért jött? Azt hittem, rákszűrésre. Á, maga már nem menstruál sokáig, kizárt dolog, nulla százalék, hogy foganjon.
Én (félénken): de hát mindhárom gyerekem gyakorlatilag azonnal megfogant. Miért történne most nagyon másképp?
Válasz: Mikor volt az már! Csak nem gondolja, hogy teherbe esik! De ha mégis ennyire fél, használjanak gumit, "arra a néhány alkalomra".
És ki érti a reakcióimat, ennél a mondatnál gonosz módon felálltam, és elhagytam a rendelőt - remélem, újabb tizenhárom évre
De tudom, hogy ez csak az én sztorim miatt van így, másnak mást mutathat a tükör, kedves orvosokat.

Kedves Nyugodt!
Érdekes, amit írsz, és mélységesen felháborít, hogy egy orvos így gondolkodik. Nem értem, hogy egy orvos miért áll így a betegeihez, ez elszomorító.
Felkerested a nőgyógyászt, az ő feladata az lett volna, hogy szaktudása és embersége segítségével valós és használható tanácsot adjon.
A reakciódat teljesen megértem, hogy felálltál és otthagytad. Valószínűleg én is így tettem volna.
Sajnos az ilyen orvosok miatt nem bízunk, ezért tartunk tőlük. Hiszem, hogy a különös, nem mindennapi esetek mögött sokszor traumák rejlenek, és ezt szerintem nekik kéne a legjobban tudniuk. Nem szabadna nekik érzéketlenül és sokszor bántóan elmenniük a pánikreakciók, az orvosi vizit hosszú elhúzása, a zavarodottság és félelem mellett. Persze nem mindegy, hogyan reagálják le. Ha egy orvos nem képes az empátiára és a stabil segítségnyújtásra, talán jobb a feszült csend…
Orvosnak lenni, felelősségteljes hivatás, segítő szakma. Ha már ők is így állnak az erőszakhoz, mit várunk a társadalomtól…?

Nálam most aktuális ez a kérdés, mert totálisan beteg vagyok.
A pszichiáterem nagyon jó fej, rendes, kedves, teljesen megbízom benne és mindent tud rólam.
A háziorvosom nem tudom mennyit tud rólam, épp tegnap lepődtem meg rajta...mindig neki kell adnia a beutalót a pszichiátriai bentfekvésre, de kb. 1-szer ha elvittem hozzá utána a zárójelentésemet, még régen. Abban pedig semmi nincs leírva a múltamból, csak a diagnózisok között ott van a PTSD. Mikor durván anorexiás voltam (3x kg), sokáig semmilyen problémával sem mentem el hozzá, mert féltem, hogy kórházba küld, így évekig kerültem őt. Aztán az összevagdosott testemet szégyelltem. Amúgy évek után, kb. most januárban jött vissza a bizalmam, mikor influenzás lettem, és kénytelen voltam elmenni hozzá. Le kellett vennem a pólómat, hogy meghallgasson, és ott volt a szétvagdosott testem, kérdezte, h mi az, én pedig mondtam, hogy "ott szoktam vagdosni magamat". (Már készültem erre a kérdésre előre). Aztán nem mondott semmit, csak érdeklődött, hogy kapok-e pszichoterápiás segítséget, én pedig megnyugtattam, hogy igen.

Azóta nem voltam beteg, viszont most nagyon beteg vagyok, kénytelen voltam elmenni hozzá, de már nem féltem az összevagdosott testem miatt. Megvizsgált, meghallgatott, mondtam neki, hogy mivel próbáltam magam eddig kúrálni, és még kedves is volt, felírt helyette mást, mert az állítólag kikészíti a gyomrot, és mondta, hogy "maga gondolom úgysem nagyon eszik", de nem bunkón, hanem kedvesen. Végülis igaza van (visszacsúsztam az evészavarba ). Azt is tudja, hogy a folyadékot is megvonom magamtól, de a láztól nagyon magas most a pulzusom, és mondta, hogy tudja, hogy nem iszom elég folyadékot, de most muszáj, hogy elkerüljük az infúziót.
Szóval jó érzés olyan orvoshoz járni, akihez - mégha semmit sem tud a múltamról - őszintének lehet lenni, és nem kell félni a reakciójától. Nekem a háziorvosom és a pszichiáterem is ilyen.
Viszont az evészavar miatt egy időben még jártam fogorvoshoz (én hülye), de oda soha többé nem megyek.
Nőgyógyásznál pedig életemben egyszer voltam...tudom, hogy ez gáz. Pedig mikor 30-40 kg között voltam, 2,5 évig nem jött meg, mégsem mentem el soha.

Anoni Mara írta: Hope, nagyon tetszik a kérdésfelvetés. Szerintem ahhoz, hogy el merjük mesélni a történetünket különféle orvosoknak, arra lenne szükség, hogy végre elfogadja a társadalom, de legalábbis azok, akik szakmájuknál fogva emberekkel foglalkoznak, hogy egy gyerekkori történés évtizedekkel később is éreztetheti a hatását. Hogy az, ami hat-nyolc-tízéves korunkban történt velünk, mennyire meghatároz minket.
Én egyetlen alkalommal meséltem el - na jó, a "meséltem" kicsit túlzás, inkább összefoglaltam - mi történt velem. Egy reumatológus volt, nagyon empatikus, kedves nő volt, aki nem értette, miért nem gyógyulok, miért nem hat az izomlazító, miért lát mindig pánikszerű állapotban. És még ő is azt mondta: felejtsem el, ami történt. Lépjek tovább. Ekkor határoztam el, hogy könyvet írok. Mert nem rosszindulatból reagált így: tudatlanságból. Szóval tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy megszületett a Bűn vagy bűnhődés... Ilyen körülmények között nem nagyon van értelme elmondani bármit is, mert nem tudják hova tenni, nem értenek semmit, nem tudják, hogyan reagáljanak. Ezért is akartuk, hogy legyen ez az oldal, talán segít az embereknek megérteni, min mentünk / megyünk keresztül. Persze ehhez az kell, hogy a nem érintettek is olvassák az oldalon lévő történeteket. Én azért bizakodó vagyok: 2,1 ezer megosztásnál tartunk.

Mara!
Sokáig keresgéltem, hogy biztosan nincs-e ilyen téma, de nem találtam.
Úgy gondolom, az orvosok felé érzett bizalom fontos eleme lenne a gyógyulásunknak, hiszen segítő szakemberként az ő feladatuk lenne az egészséges út felé való terelgetés. Sajnos azt hiszem, a gyerekorvosok, védőnők is sokszor elmennek a gondok mellett, miközben az árulkodó jelek ott vannak az orruk előtt. Mi ez? Struccpolitika? Ha igen, talán nem jó pályát választottak maguknak. Pont ezért is nyitottam ezt a témát.
Kihez fordulhat az ember, ha olyan reakciókat kapunk, hogy felejtsük már el, régen volt, lépjünk túl rajta…? Ha ez ilyen egyszerű lenne… de nem működik csettintésre.
Igen, beszélni kellene róla, ledönteni a tagadás falát, hogy esélyt teremtsünk. Tanítani kéne a felismerést, legalább azoknak, akik emberekkel, foglalkoznak, különösen gyerekekkel, bármilyen korúak is legyenek.

Sunny írta: Nálam most aktuális ez a kérdés, mert totálisan beteg vagyok.
A pszichiáterem nagyon jó fej, rendes, kedves, teljesen megbízom benne és mindent tud rólam.
A háziorvosom nem tudom mennyit tud rólam, épp tegnap lepődtem meg rajta...mindig neki kell adnia a beutalót a pszichiátriai bentfekvésre, de kb. 1-szer ha elvittem hozzá utána a zárójelentésemet, még régen. Abban pedig semmi nincs leírva a múltamból, csak a diagnózisok között ott van a PTSD. Mikor durván anorexiás voltam (3x kg), sokáig semmilyen problémával sem mentem el hozzá, mert féltem, hogy kórházba küld, így évekig kerültem őt. Aztán az összevagdosott testemet szégyelltem. Amúgy évek után, kb. most januárban jött vissza a bizalmam, mikor influenzás lettem, és kénytelen voltam elmenni hozzá. Le kellett vennem a pólómat, hogy meghallgasson, és ott volt a szétvagdosott testem, kérdezte, h mi az, én pedig mondtam, hogy "ott szoktam vagdosni magamat". (Már készültem erre a kérdésre előre). Aztán nem mondott semmit, csak érdeklődött, hogy kapok-e pszichoterápiás segítséget, én pedig megnyugtattam, hogy igen.

Azóta nem voltam beteg, viszont most nagyon beteg vagyok, kénytelen voltam elmenni hozzá, de már nem féltem az összevagdosott testem miatt. Megvizsgált, meghallgatott, mondtam neki, hogy mivel próbáltam magam eddig kúrálni, és még kedves is volt, felírt helyette mást, mert az állítólag kikészíti a gyomrot, és mondta, hogy "maga gondolom úgysem nagyon eszik", de nem bunkón, hanem kedvesen. Végülis igaza van (visszacsúsztam az evészavarba ). Azt is tudja, hogy a folyadékot is megvonom magamtól, de a láztól nagyon magas most a pulzusom, és mondta, hogy tudja, hogy nem iszom elég folyadékot, de most muszáj, hogy elkerüljük az infúziót.
Szóval jó érzés olyan orvoshoz járni, akihez - mégha semmit sem tud a múltamról - őszintének lehet lenni, és nem kell félni a reakciójától. Nekem a háziorvosom és a pszichiáterem is ilyen.
Viszont az evészavar miatt egy időben még jártam fogorvoshoz (én hülye), de oda soha többé nem megyek.
Nőgyógyásznál pedig életemben egyszer voltam...tudom, hogy ez gáz. Pedig mikor 30-40 kg között voltam, 2,5 évig nem jött meg, mégsem mentem el soha.

Sunny!
Örülök, hogy azért hallunk ellenpéldát is, hogy vannak még olyan orvosok, akik normálisan állnak az emberhez.
Még ha nem is tudja az orvos, mivel is áll szemben pontosan, azért biztosan megnyugtató lehet az érzés, hogy bízhatsz bennük, szerintem már ez is sokat segít a gyógyulásban.
Az önbántalmazás kemény téma, az ember sosem tudhatja előre, hogyan reagál majd rá a másik. Én is mindig gondban vagyok, hogy vajon mit szólna a környezetem ahhoz, ha tudná, hogyan is keletkeztek azok a sérüléseim, aminek a nyoma még mindig látszik itt-ott.
Ezeket a jeleket (is) észre kellene venniük az orvosoknak!
A nőgyógyász kéréskör… Természetesen megvan az oka annak, hogy csak egyszer jártál nála, én is félek tőlük nagyon… Annyira, hogy még sosem tudtam rávenni magam, hogy elmenjek, pedig nagyon ideje lenne már…

Hope írta: Igen, beszélni kellene róla, ledönteni a tagadás falát, hogy esélyt teremtsünk. Tanítani kéne a felismerést, legalább azoknak, akik emberekkel, foglalkoznak, különösen gyerekekkel, bármilyen korúak is legyenek.

Ezen vagyunk, ezért harcolunk, ennek a harcnak vagytok most már részesei ti is.

Sunny, próbálj meg erre a háziorvosra is támaszkodni. Egy kis odafigyeléssel rengeteget tud neked segíteni. Nagyon tetszik, amit írsz róla, az is, hogy nem kérdezősködött, rád bízta, mit mondasz el, mit nem, viszont nem csinált úgy, mint aki nem vesz észre semmit.

Anoni Mara írta: Ezen vagyunk, ezért harcolunk, ennek a harcnak vagytok most már részesei ti is.

Örömmel küzdök veletek a nemes cél érdekében! Már régóta szüksége volt az országnak egy ilyen oldalra…
Köszönöm, hogy vagytok!

Jó kérdés. Én még pszichológushoz se mentem el, annyira nem bízom az orvosokban. A háziorvosom igazán kedves ember, de neki se mondanám el.
Egy orvos volt, akinek mertem volna erről beszélni, talán sejtett is valamit, mert ő ajánlott egy szerinte jó pszichológust. De nekem nem volt szimpatikus az a pasas, így nem is lett az egészből semmi. Ez volt az az orvos, akibe beleszerettem, ha jól emlékszem, írtam már róla. Ő pedig ezzel szépen vissza is élt. Persze emiatt is én szégyelltem magam.

Jó ez a téma. Nem is az orvostól félek, hanem attól, hogy kiderül valami. Ha meg semmi, akkor csalódott vagyok.
Persze nem jártam nőgyógyászhoz évekig. Aztán találtam egy női orvost, ahhoz elmentem, aztán semmi. Majd mikor pszichológushoz kezdetem járni, elkezdtem a rendszeres ellenőrzéseket is már egy férfi orvossal. Volt nőgyógyászati műtétem is. A vizsgálat előtt úgy sírtam mint a záporeső. A vizsgálat után szintén (ekkor már felszínre került az abúzus a pszichológusnál) A doki meg nem értette mi a bajom, csak próbált vigasztalni. De azt meg olyan kedvesen tette, hogy majdnem a nyakába borultam. A műtét után is csak sírtam, a szobában mindenki azt hitte abortuszom volt azért sírok. De nem. Aztán pár hónap múlva kontroll vizsgálatra mentem, és egy teljesen idegen orvos vizsgált meg. Majdnem hisztit csaptam, hogy én nem megyek senki máshoz. De nem tettem, csak végig sírtam a hazafelé vezető utat.
Szóval nem gazán az orvosoktól félek, hanem a kiszolgáltatott helyzettől.