Elfeledett emlékek

Sziasztok!Még új vagyok itt a fórumon. A történetemet Szitakötő 55 néven olvadhatjátok az oldalon.  Szeretnék találni olyan embereket közöttetek, akik hozzám hasonlóan elfelejtették a gyerekkori szexuális bántalmazás emlékeit, és csak felnőtt korukban emlékeztek vissza a velük történtekre.4-5 éves lehettem, amikor velem megtörtént a dolog- a nagyapám megerőszakolt a padláson, és a pszichológusom szerint úgy tudtam megbirkózni ezzel a traumával, hogy elfelejtettem az átélteket- 30 évig fogalmam se volt róla, hogy ilyesmi történt velem, csupán a következményeitől szenvedtem: a szorongástól, szégyenérzettől, önutálat érzésétől, depressziótól és pánikrohamoktól.Tavaly októberben törtek elő az emlékek, és sokáig nem is hittem abban, hogy valóságosak lehetnek- kb. 5 hónapra volt szükségem, hogy elfogadjam az igazságát az emlékképeknek. Már amennyire ez sikerült…..Ugyanakkor bármi apróság képes teljesen elbizonytalanítani. Épp ezért nagyon sokat segítene nekem, ha találnék egy hozzám hasonló embert, aki elfeledte az abúzus emlékeit. Úgy érzem, ha el tudnék vele beszélgetni írásban, talán képes lennék végre lehinni magamnak ezt az egészet. Néha iszonyú haragot  érzek a nagyapám, és az engem 5 évesen körülvevő összes felnőtt iránt, aztán meg elönt a bűntudat és lelkiismeret-furdalás: Mi van, ha mindez nem is igaz? Meg se történt, és egy ártatlan embert vádolok meg ilyen mocskos dolgokkal? A pszichológusom meg van győződve arról, hogy az emlékképek igazak, és az életem rengeteg mozzanata támasztja alá közvetve a bántalmazás tényét, én mégis iszonyúan gyötrődöm. Ez a bizonytalanság teljesen kikészít- a nagyapám 16 éve halott, ő már nem tud válaszolni  a kérdéseimre, a családomnak pedig nem beszélhetek róla, mert 100%, hogy nem hinnének nekem.Kérlek, segítsetek! Ha van ember, aki hozzám hasonlóan az elfeledett, majd újra felbukkanó emlékeivel gyötrődik, akárcsak én, az írjon nekem!=11.0ptKöszönöm!

Nagyon sajnálom, ami Veled történt! Engem a bátyám abuzált rendszeresen, 6-7 éves koromtól. Zuhanyozni sem mertem és mindig siettem az öltözködéssel, mintha pisztolyt tartottak volna a tarkómhoz, mert mindig rám nyitotta az ajtót és bámult. Ez így ment körülbelül 10 évig. Ahogy nőttem egyre gyakrabban ordítottam rá, hogy hagyjon békén. Folyton rettegtem tőle. Aztán a következő 10-11 éven keresztül, középiskolától kezdve rendszeresen ittam, hogy elfelejtsek mindent. Nem volt egy tiszta napom sem. Rengeteget "buliztam" és csapódtam egyik rossz társaságból a másikba, hasonló lelkületű emberek társaságát kerestem. Ebben az időszakban úgy tűnt mindent elfelejtettem, röhögtünk a semmin és csináltuk a nagy betűs semmit. Aztán egyszer annyira erőssé váltak az emlékképek, hogy nem lehetett nem szembe nézni a történtekkel.

Szerintem nagyon sokan küzdünk azzal, hogy csak emlékfoszlányok vannak meg. Az ember nem is biztos benne, hogy jól emlékszik-e, vagy csak képzelődik. És aztán egy idő után összeáll a puzzle, és nem lehet többé tagadni...

Igen, Anoni Mara én is így gondolom. Ezek sajnos nagyon nehéz dolgok, valahogy próbáltunk védekezni és így rejtettük el agyunk legmélyebb kis zugába, úgy hogy mégis a felszínen marad végig és csendben emészt. Mert az érzés ott van, hogy valami nincs rendben teljesen. Szerintem, ha feltör egy halvány kép, hogy valami lehet, hogy történt, akkor sajnos megtörtént. Az emberi agy nem talál ki ilyeneket a semmiből. 

Köszönöm, hogy válaszoltatok a kérdésemre! Igazàból az bizonytalanít el a legjobban, hogy 30 évig ùgy éltem le az èletem, hogy soha se jutott az eszembe, hogy velem ilyen dolog megtörténhetett volna. Mindig tudtam, más vagyok, mint a többiek, valami nincs rendben, valami nem normális velem kapcsolatban: az önmagamtól való viszolygás, szorongás, depresszió. De ráfogtam a szüleim válására, az apám árulására, a nagymamám halálára, akit anyámként szerettem. Soha nem fordult meg a fejemben a tudatosság szintjén, hogy a lelki problémáim oka a szexuális bàntalmazàs lehet. Ezért ért akkora sokkhatásként az emlékek hirtelen felbukkanása.
Az oldalon olvasott történetek többségében az àldozat valamire azért töredékesen emlèkszik, ha menekül is az emlèkképek elől, megpróbálja elnyomni alkohollal vagy bármi mással, de azèrt tudja, milyen jellegű a probléma.
De nálam 30 évig teljesen törlődtek a dolgok, csak a következményektől szenvedtem. Aztán a pszichológusomnàl kb. 1 év terápia után, az egyik beszélgetés alkalmával épp relaxált állapotban kutattunk a múlni nem akaró önutálatom után. A kisgyerekkori 5-6 éves énem érzéseivel foglalkoztunk, amikor feltört egy mondat az elmémből: «Azt nem mondjuk el neki.....» Ez a mondat lavinaként indított el egy folyamatot. Pár hét alatt felszínen is voltak az emlékfoszlànyok.... Azóta gyötrődöm a bizonytalanságtól: Mi van, ha mindez csak a fantáziám jàtèka? ( Bár a pszichológusom szerint mindez megtörtènt) Volt egy kép a fejemben a 16 éve elhunyt nagyapàmról, akit szerettem. Ez a kép azonban összeegyeztethetetlen annak a kegyetlen arcú szörnyetegnek a képével, aki a kezeivel hadonászva, haragtól eltorzult arccal ordítozik előttem a fürdőszobában: «Undorìtò, mocskos féreg! A te hibád!....» 
Ha elfogadom, hogy mindez tènyleg igaz, minden magyarázatot kap, helyére kerül az èletemben. A kirakós darabjai összeàllnak. De a 30 évig tartó teljes felejtés olyan tényező, ami sehogy se hagy nyugodni. Lehetséges egyáltalàn 30 évig semmire se emlékezni?????

Szitakötő, persze, hogy lehetséges. Ha olvasod itt a történeteket, sokak voltak így ezzel, ha megnézed a szakirodalmat, nagyon gyakori, hogy a tudat kizárja ezeket az emlékeket.
Nekem megvoltak az emlékek, mégsem gondoltam rájuk soha, és ugyan nagyon komoly depressziókon mentem át, tele voltam szorongással és fóbiákkal, önutálattal, ahogy te is írod,  soha nem kötöttem össze az engem ért traumával. Ha az ember látja az összefüggéseket, az már egy nagyon nagy előrelépés. 
Az emlékek, mivel kisgyerekkorból származnak, nagyon gyakran halványak, ezért az ember könnyen elbizonytalanodik. Van ebben egy önvédelem is, azt hiszem, meg  társadalmi szinten is ezt látjuk, mindig az a reakció, hogy á, ezt csak kitalálod, biztos nem így volt. (Amúgy az emberek reakciója mögött is sokszor ez az önvédelem van, nem akarják, hogy igaz legyen, mert azzal, hogy összerakod a szexet meg a gyereket egy mondatba, egy történetbe, felborul a világ rendje. Ezt senki nem akarja.)
Kicsit olyan ez, mint amikor hallod valakiről, hogy tüdőrákja van. Az első kérdés, ami felvetődik benned, hogy cigizik-e az illető. Mert azt akarjuk gondolni, hogy csak annak lesz tüdőrákja, aki cigizik. Ha mi nem cigizünk, nekünk nem lesz. Ez egy védekező mechanizmus. 
De azt gondolom, hogy hinned kell az emlékeknek, még ha halványak is. Hogyan kerültek volna a fejedbe, ha nem történt volna meg mindez? A fantázia nem szül ilyet alaptalanul. Persze lehet, hogy nem minden úgy volt pontosan, ahogy emlékszel, hozzáköltesz, keveredik álmokkal, de a lényegen ez nem változtat. 

Kedves Szitakötő55!
Remélem, eljutnak még hozzád a soraim! Az oldalra pár napja találtam rá. 
42 éves vagyok, egy teljesen más, munkahelyi téma miatt jutottam el pszichológushoz bő fél éve. Jártam már szakemberhez, nála jött elő kb. 3 éve, egy teljesen elfeledett emlék: apám a bugyimba akar nyúlni, és valami olyasmit mond, az apám, megteheti. Ez után hiába akartam többet felidézni, tudatosan nem ment.
Nagyjából 2 hónapja kezdtek előjönni emlékbetörések: kép vagy kép részlet, ahol többségében kívülről látom a történteket, testérzet (nagyon erős hányinger, gyomornál szorongás, nem kapok levegőt és ki kell jutnom innen érzete, hirtelen megszédülés). Az elkövető a saját apám Az életkorom nehéz megítélni, a saját arcom egyszer jelent meg, az apámé rendszeresen. Kb 11-14 éves lehetek. Az megerőszakolás mellett fojtogatás, kezem lefogja, orrom befogja és a lankadt péniszét számba nyomja, ütés vagy fenyegetés ahogy a kezét felém tartja miközben valami sexuális dolog történik.

Tudatosan, ami igazolhatja ezt, gyerekkortól gyakori maszturbáció, alig van otthonról emlékem kb 18-20 éves koromig. Apám alkoholista, vert (utóbbit anyám is), verbálisan bántalmazott. Felnőttként, jó pár éve, "véletlenül" úgy puszilt meg, hogy félig a számat, illetve legutoljára a nyakam érzékeny pontját puszilta meg, anyám előtt. Gyerekként nekem kellett a hátát mosnom, ahol láttam a farkát. Az érzés, hogy félek a sötétben a mai napig, összerezzenek a kisebb zajra is. A mostani párkapcsolatomban szeretet, elfogadást és bizontságot élek meg, amit eddig még sose. Előtte használtak, gyakran szexuálisan. Szorongom, bűntudatom van, önostorozom magam, nem szeretem a testem, gyakran társítok olyan dolgozkat, hogy kurva vagyok. Az emlékek kapcsán a 'hazug vagyok' jön elő - de meglehet, ezt elhitette apám velem.

Egyik énem érti és tudja, hogy ezek megtörténtek. A másik (a gyermeki énem) még bízik benne, hogy én vagyok túl kreatív, kitalálom ezt, az agyam szüleménye, csak elképzelem, hazugság az egész, nem apám tette. A pszichológusom segít elfogtatni ,hogy ez megtörtént, és idő még eljutni oda, hogy ezt be tudjam látni.
Ami nagyon segít még: sírás, kiírom amit érzek apám és anyám iránt, illetve amikor jön a düh, harag, akkor fizikálisan is kiadom: ások, fát hasítok, újságot tépek miszlikre és ezek közben minden fájdalmam és érzésem kimondom. 
 

Sziasztok,
Félek.Nagyon.Össze vagyok zavarodva. Több mint 30 év után jött az első emlék. Sejtelmem sem volt, hogy mitől éltem kicsi korrom óta úgy az életem, hogy olyan érzésem van mintha kívülről nézném a világot, és csak küzdök és rajtam az álca hogy minden jó körülöttem. Észre ne vegye senki ha szarul vagyok.3x jártam eddig a pszichologosnál, Most kezdtem feldolgozni az életem..Sosem voltam kibékülve magammal, utáltam magam, önbizalmam sem volt , egy hihetetlen szorongos kislány voltam,  féltem a sötéttől, folyamatos rémálmokkal..nem sok mindenre emlékszem. Ahol es amikor lehetett maszturbáltam. Barátaim nem voltak. Amire emlékszem hogy vonzott a mélység. Eneletes házban laktunk es nézek ki az ablakon. Es vonz a zuhanás. Jol tanultam mert ez volt az elvárás felem. Húgom folyton beteg volt, o volt a középpontban..13 évesen  egy marék gyógyszert vettem be az ablak előtt állva. Kiköptem a végén. Nem tudtam miért csinálom. Foszlányok hogy az asztal alatt zokogok hogy majd elvesztem az eszméletemet..és egy mondatot hajtogatok.. de mit és miért. ?Ezt többször kisebb nagyobbként látom. Anyám aki nagyon szigorú volt azt hajtogatja ez csak színjáték. Olyan vagyok mint az apám családja. Akit nem ismertem amúgy. 1 éves koromban öngyilkos lett. Ezt sem tudtam csak 20 évesen derült ki. De mi borithatott ki? Mire mondta hogy  szinjáték??később pedig 18 eves korom után szinte vonzottam a pasikat. Senkihez nem voltam hű. Ami a legnehezebb most, hogy szeretnék túl lenni az emlékeken. Hogy beengedjem az agyamba. A pszichologus szerint bombák és gránátok vannak bennem. Álmodnom kellene, előhozni, de hogyan..ezen dolgozom. Hogyan kell?? Lehet gyorsítani? Leirni is nehezen megy.. többen is tettek ezért hogy ilyen lettem. Most legalább ez tiszta.Nevelőapám(ez jött fel először) de itt sem tudom, hogy  mindenre emlékszem e. És hogy mikortól? Nem szeretett, soha..csak ha  az ölében ültem. És csinálhatta a fogdosást nyaldosást markolászást. És hagytam..csak ha fájt akkor szaladtam el. mekkora lehettem előszőr? Nem emlékszem.. egy ideig kettesben is  laktunk mert anyukám és a tesóm is korházba került. Itt pl minden emlékem kimaradt . Semmi sincs meg . Egy tanár később felsőben: nyugdijas. Külön órára jártam hozzá. Ő Nem ért hozzám de folyamatosan mondta, hogy mennyire kiván és áll a farka..ezt nem fedte el az agyam.  Az első barátom 17 évesen szakításkor Megerőszakolt. Itt már nincs minden meg , csak ahogy hagyom és némán remegve folyik a könnyem. És tegnap a nevelőapám barátjának a neve jelent meg az agyamban.Kiirva a keresztneve. 35 éve nem hallottam róla. Sztem kb 5x ha találkoztam vele kislánykent és nem tudom pontosan mit tett. És mikor.Foszlányok.. Érzések...szagok. Konkrét rosszullét fog el ha valami előjön. Hányinger. Szívdobogás. Kapkodom a levegőt. Hogyan lehet gyorsítani? Néha azon gondolkodom nem csak én manipulálom-e az agyam..? Tényleg megtörténtek ezek? És még mi vajon.?..Az első pasi akivel voltam nem akarta elhinni hogy ő volt az első. Nem fájt. Nem véreztem. Semmit nem éreztem.Akkor nem érdekelt , de most félek. Ha sírok az jó. Csak nehéz.. A saját családomat(gyerekek férj) nem akarom belevonni. Hol jobban vagyok hol borzasztóan. Bűntudatom van és szégyellem magam. Anyukámmal nevelőapám halála után teljesen más lett a viszonyunk. Vallásos lett.. fura.. Imádja az unokáit és velem is jó..próbálom hogy ne érezte mi zajlik bennem. De ez is nagyon nehéz. 

Engem most is nagyon zavar, hogy nem emlékszem pontosan. Már gondolkodtam azon is, hogy kipróbálom a hipnózist, talán most már készen állok rá.
De anélkül is egyre inkább hiszek magamnak, mert ahogy telik az idő, visszafelé összerakva egyre több dolog lesz nyilvánvaló.

59 éves vagyok, nagyjából 45-50 éve történt, ami történt. Apám még él, demenciával küzd, velük lakom. Egy fiókban megtaláltam az akkori tárcáját, amivel dolgozni járt, benne  a bérletével és az én 14 éves fényképemmel. Csak az volt benne, semmi más családi fotó. Sem anyám, sem a bátyám. Csak az én képem.
Éppen 14 évesen öngyilkosságot kíséreltem meg, bevettem néhány tablettát. Nem emlékszem, miért, csak az érzésre, hogy ez már így nem megy tovább. Nem szóltam senkinek. Persze nem tudtam, mit kell bevenni, csak úgy összevissza - a vesém nem bírta,  összeomlott a veseműködésem, senki nem tudta, "mitől" (rajtam kívül), három hónapig nem járhattam iskolába, de mégsem vittek be a kórházba, otthon kezeltek (szüleim orvosok), talán, mert ott egyéb kivizsgálások is történtek volna??  Tudták vajon a gyógyszereket? nekem sose mondták. Ezek azért érdekes egybeesések.

Furán viselkedtem ekkortájt, kerestem a férfiakat, mint egy szajha, pedig még kiskorú voltam, de idősebbnek látszottam, és senki se kérdezte, hány éves vagyok. Magam sem tudtam, miért keresem őket, egyik élményem sem volt jó. Életem első,  behatolós szexuális aktusa  (a történetemben leírt csoportos erőszak előtt) 13 éves korom körül történt. Egy trolivezetőt "szedtem fel", nálam kb 20 évvel idősebbet, aki felvitt a lakására. Ahogy Kiisvagyok írta, nem is éreztem, hogy belém hatolt, nem éreztem fájdalmat, nem véreztem. Ő is megnyugodott, hogy mégse lehetek kiskorú, hiszen már nem vagyok szűz... nem is értettem, hogy mi az, hogy szűz, de ügyesen titkoltam!! Azt sem tudtam mi történik velem. Vagy éppen, hogy nagyon is tudtam?

Másik foszlány, talán ezt tekinthetem a legelső emlékbetörésnek, egy terápiás kezelésen volt. Az akkori terapeutám megkért, hogy relaxált állapotban, csukott szemmel menjek vissza egy idővonalon, és nézzem meg, melyik kornál  van jelzés, és mi az. 12 éves kor körül egy szottyadt  nyúlós csúszós banán volt az idővonalon.
Nem tudtam hová rakni, csak annyit mondtam róla, gusztustalan, nem akarnám megfogni. Az akkori terapeutám nem tudta hová tenni a banánt - igaz, nem szexuális bántalmazás ügyében kerestem fel. 
Így visszafelé nézve, elég szimbolikus. 


Pár napja álmodtam valamit, álomban előjött az érzés, hogy apám arca nagyon közel az enyémhez, és szuszog, és nem jó. Álmomban messzire löktem magamtól és azt üvöltöttem, levágom mindkét kezedet, ha még egyszer hozzám érsz! Ilyen düh nem ébred az emberben "csak úgy", ha csak képzelődne.

 

Drága Nyugodt!
Olyan érdekes, hogy ezt a nevet választottad anno... Közben pedig még ennyire dolgozik benned a múlt, és kicsit sem hagy nyugodni. Az egész biztos, hogy még dolgod van ezzel. És igen, jól teszed, hogy hiszel magadnak. 
Én feladtam már, hogy több emlékem legyen. Talán már nem is zavar. Mert nem a konkrét történéseken van a hangsúly, hanem azon, hogy milyen érzéseket váltottak ki a történtek. 
Nálad minden egy irányba konvergál. És nézd meg, mennyi párhuzam fűz téged hozzánk... 

Nem vagy egyedül!
Tavaly október óta van emlékbetörésem. Előtte, nyáron, egy egy apró momentum megjelent apámról, amit nem értettem. 
Ősztől kb 3 hónapon keresztül rémisztően sok emlékbetörésem volt, majdnem naponta. 

Eleinte azt hittem, megbolondultam, képzelgek, vagy hogy kiderül hazug vagyok. 

Januárra mérséklődött ez, újra elkezdtem dolgozni. Lett viszont nagyon sok rémálmom. 
Az emlékbetörések azóta is fel-feljönnek, ezekben egyre fiatalabb kislánynak látom magam Hétvégén volt egy olyan, aminél jött hogy hátha képzelem, mert homályosan kislányként látom magam, öklendezem, kezem a szám előtt és tudom, orális szex lehetett és nem köphetem ki  
Egyszer csak sírni kezdtem, hányingerem lett, remegett közben a kezem. 

A hányinger másnap is jött, csak az érzés, vendégségbe, anyósoméknál. Kimentem, el sírtam magam. Anyósom odajött, kérdezte, mi történt. Simogatta gyengéden a hátam, ott volt mellettem. Hozzá bújhattam, simogatta a fejem. 
Úgy, ahogy anyám sose volt képes. 
Nagyon hálás vagyok neki, hogy tőle viszont megkaptam ezt! 

Hányingerem ma is volt. Sőt, a hányinger érzésétől vagy gondolatától évek óta rosszul vagyok. 
Amit senki se ért, én se értettem, csak azt éreztem, valami baj van velem. 

Hogyan voltam képes túl élni ezeket?! Apám éveken át szexuálisan használt, mindkét szülőm érzelmileg és verbálisan gyakran bántott, és kaptam verést is. Zéró biztonság érzet  

Ti mit gondoltok erről?? Hogy bírtuk ki, éltük túl? 

​​

Hogyan voltam képes túl élni ezeket?! Apám éveken át szexuálisan használt, mindkét szülőm érzelmileg és verbálisan gyakran bántott, és kaptam verést is. Zéró biztonság érzet  

Ti mit gondoltok erről?? Hogy bírtuk ki, éltük túl? 

​​

Valahogy úgy vagyunk kitalálva, hogy mindent túlélünk... Én régen sokat gondolkodtam azon, hogyan bírtak ki az emberek ezt vagy azt a történelem során. Hogyan lehetett létezni a háború árnyékában? Állandó fenyegetettségérzés mellett? Járványokban? Aztán a covid elég sok mindenre választ adott. Megszokjuk. Hozzászokunk a rosszhoz, az elképzelhetetlenhez, az állandó rettegéshez. A Covid elején lestük a híreket, a számokat, bezárkóztunk (én nagyon), aztán szép lassan megszoktuk. Ma hányan haltak meg covidban? Halvány lövésem sincs. 
És valahogy így lehetett az abúzussal is. Olyan fondorlatosan vagyunk felépítve, hogy elviseljük a rosszat. Megyünk tovább az úton. Csak hát ez a sok rossz nem múlhat el úgy, hogy nem hagy borzasztó nyomokat. Ennek a levét isszuk most, felnőttként. Ezért fontos a terápia, ezért fontos, hogy beszéljünk róla. Sok kitartást neked, Vidéki lány!