Te mit szeretnél?

A kérdés arra vonatkozik, hogy ha az ember eljut odáig, hogy el meri mondani valakinek a vele történteket, hogy szeretnénk, ha reagálnának. Lehet, hogy (szokás szerint) naiv vagyok és túl optimista, de úgy gondolom, az emberek sokszor azért reagálnak nem megfelelően, mert nem tudják, mit mondjanak, hogy viselkedjenek.

És hogy én mit szeretnék? Azt szerettem volna, és most is azt szeretném, ha megértenének, együttéreznének velem, és tudomásul vennék, hogy én nem úgy reagálok a dolgokra, mint egy olyan nő, akinek nem kellett ilyen handicap-pel indulnia. Nyilván megpróbál az ember "normálisan" viselkedni (kérdés persze, mi az a normális?), de azt gondolom, széttépett lélekkel ez sokkal nehezebb.
Azt is szeretném, hogy ha az, aki az életét össze akarja velem kötni, vagy legalábbis a része akar lenni, az szembenézne azzal a ténnyel, hogy könnyen lehet, hogy én soha nem leszek ún. "normális" nő, mert sokkal érzékenyebb és valószínűleg bizalmatlanabb, önbizalomhiányosabb, szorongóbb vagyok annál. "Cserébe" viszont lehet, hogy sokkal több szeretetet, odafigyelést, törődést adok, mint bárki más. Pont azért, mert nekem is pont erre van szükségem. Aki engem választ, az személyemben egy különleges nőt kap.

Hajnalkám ez egy nagyon nehéz kérdés. Mivel nem élték át azt, amit mi, nem tudnak megérteni minket.
Én is szavak nélkül ültem az autóban, amikor barátnőm évekkel ezelőtt elmondta, hogy anyukája rákos, s meg fog halni. Mit mondjak? Mit vár el? Lehet vmi okosat mondani? Kell mondani valamit? Ne, voltam még olyan helyzetben, mint ő, remélem, h sokáig nem is leszek, így a fájdalmát sem tudom felfogni.
Én azt szeretném, ha az én történetemből tanulnának. Itt az idő, amikor a legdrágább barátnőim babát várnak, hogy elmondjam nekik, hogy igenis figyelni kell mindenkire, s megtanítani a kicsiket arra, hogy a pici testük csak az övék. Senki, de még anya és apa sem értintheti meg őket, ha mégis, akkor szóljon, s a gyereknek hinni kell.
A mostani párom a legdrágább, ismerték az előző barátaim is a történetet nagy volnalakban, de nem tudtak vele mihez kezdeni, ahogy én sem. Most a kapcsolatunk elején elmondtam, hogy mi történt velem, s hogy emiatt nem tervezek gyereket, sokszor orgazmus után rossz gondolataim vannak, nem ülök az ölébe, szeretek külön takaró alatt az ágy másik végében aludni, nem használom a szerelmeskedni szót szóval nem működök "normálisan" (nah, de mi is a normális?ki tudja ezt definiálni?)... Szerintem így sok félreértést elkerültünk, de csak azért mert tudom, hogy ezek a dolgok nem az én "jégszívem" miatt vannak, hanem azért mert a gyerekkori abúzus többek közt így jelenik meg a kapcsolataimban, s ezt neki is el tudtam mondani.
Most hirtelen ennyi jutott eszembe

Aniron, én értem, hogy aki nem élte át ezt, az nehezen tudja, mit kéne mondania, tennie, de talán csak eljut hozzájuk is a szavunk. Ha idetévednek erre az oldalra pl., akkor van rá esély, hogy elolvassák, mi is lenne az, amivel tényleg segítenének.

A párod ezek szerint tudja kezelni ezeket a dolgokat.

Rólam nem tudja a családom, amik történtek gyerekkoromban...vagyis hát, eltávolították a közelemből 5 év után, és nagyon sírtam, és féltem, de senki nem kérdezett semmit, sohasem...így abból indulok ki, hogy nem tudják. Sokszor eljátszottam már a gondolattal, főleg pszichológusi felvetésre, hogy mi lenne, ha elmondanám anyukámnak, amik történtek.
Talán sok mindent megértene a viselkedésemmel kapcsolatosan, miért nincs kapcsolatom, miért nem vágyom rá, miért nem bízom magamban, miért oltom el magamban a cigit, miért vagyok olyan "szétszórt", "szórakozott", "bamba" (ilyenkor beszippant a múlt, elveszítem a kapcsolatot a jelennel, és kiesik az idő, nem vagyok képben, ezt néha észreveszik, és kinevetnek miatta).
Van bennem egy pici vágy, hogy megértse a viselkedésemet...ma, mikor megvágtam magamat, valami ilyesmit éreztem: "anyu segíts...hát nem látod, hogy szenvedek? Véres a kezem, a penge, a testem, a fürdőkád, a pizsamám...anyu, segíts, vedd már észre, kérlek...vedd észre, hogy valami nincs rendben...hogy nincs rendben semmi sem..." (Közben meg olyan helyeken vágom magamat, ahol egész biztosan nem fogja észrevenni sohasem!) Aztán elszégyellem magamat... Hogy rakhatok rá ilyen terhet? Hát sehogy. Van elég baja szegénykémnek az alkoholista, bántalmazó apám miatt.
Meg miattam is eleget szenvedett már. Tehetetlenül nézte végig, ahogy 30 kilóra sorvasztom magamat, és nem bírok már kikelni az ágyból...rettegett, hogy meg fogok halni, amit sohasem fogok megbocsátani magamnak. (De sohasem kérdezett rá, hogy miért, miért csináltam...azóta is tabutéma nálunk.)
Mégis tudja, hogy valami bajom van, mert sokszor megjegyzi...de nem kérdez semmit.
Nem tudom, hogy egy anyának mi a jobb? Az, hogy tudja, hogy valami nincs rendben a lányával, de nem tudja, hogy mi az...vagy az, hogy tudja, de az a dolog egy ilyen súlyos titok...
Mindegy...igazából én sem tudnék úgy együtt élni valakivel, hogy ahányszor rám néz, eszébe jusson...azt hiszem, ez már örökre az én titkom marad, csak néha elfog a kétségbeesés...

Aniron írta: Én azt szeretném, ha az én történetemből tanulnának. Itt az idő, amikor a legdrágább barátnőim babát várnak, hogy elmondjam nekik, hogy igenis figyelni kell mindenkire, s megtanítani a kicsiket arra, hogy a pici testük csak az övék. Senki, de még anya és apa sem értintheti meg őket, ha mégis, akkor szóljon, s a gyereknek hinni kell.

Így van. Az oldal egyik célja csak az áldozatok segítsége. A másik a figyelemfelkeltés.

Sunny, értem, amit mondasz, átéreztem már én is százszor. Leginkább azért írtam a Bűn vagy bűnhődést írói álnév alatt, mert a szüleimet akartam megkímélni. Azóta sem tudják, hogy megjelent. És közben minden porcikámmal arra vágyom, hogy megtudják...
Ugyanakkor - kérdésedre válaszolva, hogy egy anyának mi a jobb - anyaként azt tudom mondani erre, hogy a gyerekeimmel kapcsolatban fel sem merül bennem, hogy nekem mi lenne a jó. Csak és kizárólag az, hogy nekik mi a jó. Ha valami bajuk van, persze, hogy kényelmesebb lenne nekem, ha nem tudnám. De nem szeretném nem tudni, mert annál nincs is borzasztóbb, mint mikor a gyerek egyedül marad a szorongásaival, félelmeivel. Néha megőrjít a gondolat, hogy a látszólagos boldogságuk mögött meglapul a szorongás, a rettegés, és esetleg nem tudok róla. Remélem, csak saját gyerekkoromat vetítem ki rájuk, és tényleg olyan boldogok, mint amilyennek látszanak. Ha isten őrizz mégsem így lenne, tudni akarok róla, hogy segíthessek. Anyaként ez kötelességem.
Remélem, tudsz majd egyszer beszélni anyukáddal. Remélem, egyszer nekem is sikerülni fog...

Köszönöm, Mara, jó olvasni egy túlélő és egyben anyuka szempontjából is a gondolatokat. Titkon én is vágyom a megértésére, de a másik felemmel el is taszítom magamtól, és nem adok neki rá lehetőséget, hogy megértse a viselkedésemet (titokban járok terápiára is, mikor kórházban vagyok, nem tudja, hogy miért, stb.). Már annyiszor lett volna rá alkalom, az egyik pszichiáter meg is mondta neki a kórházban, hogy "beszélgessen sokat a lányával, mert van egy titka". De ez a titok és a szakadék kettőnk között napról napra csak mélyül...mélyíti az állandóan vibráló csend, a kimondatlan érzések és gondolok, és az álarc, hogy minden a legnagyobb rendben van, miközben semmi sincs rendben.

Szia Hajnalkám.
Mintha az én esetemet írtad volna le, köszönöm, mert legalább nekem nem kellett..... Még a történetemet is úgy írtam le,hogy nem olvastam át... . Szeretném végre megkapni én is a megfelelő segítséget, mert már elegem van ebből az állandóan kísértő, életemet nyomorító emlékből. Abban bízom, hogy a többi fórumozótól sikerül erőt merítenem a következő lépés megtételére...

Szia, Hornet, Jó, hogy le merted írni. Megtetted az első, nagyon nehéz lépést. Nekem nagyon sokat segített. Nem könnyű, de megéri.
És ha lesz erőd, és bizodalmad, érdemes pszichológushoz is fordulni.

Én sajnos nem tudom mire vágyom, mert én sem tudom mi a normális!
Ürességre vágyom emlékek nélküliségre.
Amikor boldog tudok lenni, akkor nincsenek emlékek. Akkor minden napsugaras, de ugye ez csak rövid ideig tarthat, mert az életben bizony kommunikálni sok-sok emberrel.
Talán ha minden konfliktusom előtt elmondhatnám: "... hogy figyelj ez csak azért alakul így, mert gyerekkoromban nagyon megijedtem és halálközeli félelmet éltem át...", - Ez a problémám sajnos minden "hatalmi" pozíciós kommunikációmnál "bevillan", -talán akkor normális életem lenne. De nem merek erről beszélni, hiszen a saját édesanyám sem hisz nekem.
Ezért persze túl kedves próbálok lenni, visszahúzódó, önzetlen, így viszont persze a belső feszültségemet kell kezelni.
Lehet ki kellene rakni magamra a "skarlát betűt", akkor talán megelőzhetném, hogy a régi emlékek ne villanhassak be! Ha hosszú időn nem villan be, akkor ugye el is felejthetném azokat. Na mégis meg tudtam fogalmazni azt, hogy mire vágyom !