Sziasztok!
Egy ideje már szerettem volna írni, hogy mik történtek velem. Valahogy nem ment, eddig. Most elkezdem, és előre szólok lehet hosszú lesz.
Június végén, volt egy tévé felvétel, amit bevállaltam. Persze név nélkül, kitakarva. Nem bántam meg, hatalmas élmény volt. Sokkal könnyebben ment, mint előtte gondoltam volna. Valahogy idegeneknek ez jobban megy. Mondjuk segített, hogy Maráék ott voltak, és a pszichológusom is.
Utána aztán, teljesen magam alá kerültem. Már aznap este sírva aludtam el, a vonat utat is hazáig végig sírtam. Ez így ment néhány hétig. Azt hittem, sosem jövök ki belőle.
Közben július elsején megvolt a lezárásom. Azt is végig bőgtem, a végén meg szinte pánik rohamot kaptam, annyira sírtam. Szörnyű volt, hogy csak néztem a lépcsőt, amin le kellett volna mennem, és ki az utcára. Nem bírtam megtenni. Pedig már vége volt, de én nem voltam képes elhagyni a lakást. Az sem zavart, hogy ott volt az utánam következő, és végig nézte a kiborulásomat. úgy éreztem, nem kapok levegőt, és nem akartam, hogy vége legyen.
Ezek után nem találtam a helyem. A férjemet megőrjítettem azzal, hogy költözzünk Budapestre, hogy a pszichológusom közelében legyek, és olyan emberek közelébe, akikkel tudok beszélni. Azt éreztem, hogy csak ott kaphatom meg az a szabadságot, és azt az életet amit szeretnék. Nagyon szenvedtem. Nem akartam így élni. Szörnyű időszak volt, el nem tudom mondani menyire. Teljes kilátástalanság volt minden. Azt hiszem féltem is rettenetesen. Féltem, hogy egyedül maradok megint a traumámmal, és akkor ebbe belepusztulok.
Arról fantáziáltam, hogy kórházba juttatom magam, és a pszichológusom vissza jön hozzám. Teljesen kifordultam magamból. Elkezdetem cigizni, míg hányni nem kezdtem tőle. Amikor csak lehetett leittam magam, aztán meg rosszul lettem. Ettől persze bűntudatom támadt. Felszedtem 2 kg, a semmittevéstől. Sőt, még egy füves cigit is rendeltem magamnak, amit szerencsére azóta sem kaptam meg.
Aztán nyaralás, szabadság, és lassan kezdett lecsendesedni a kétségbeesésem. Vége lett a szabadságnak, és azt vettem észre, hogy újra dolgozok, és kevesebbet gondolok a traumámra, már nem erről szólnak a napjaim. Alszok éjszaka, a sírás helyett. Felfedeztem újra a körülöttem lévő embereket, hogy szeret a férjem, és a gyerekeim. Pedig azt hittem, hogy engem csak a pszichológusom szeret. Szoktam örülni, ami szintén fura. Szoknom kell, hogy ilyen is van, és nem kell ettől sem megijedni.
Valahogy elkezdtem újra élni, pedig azt hittem nem fog menni. Gondolok sokat a pszichológusomra, de már nem akarok hozzá költözni. Gondolok a terápiámra, és időnként melegség fog el, mintha még most is járnék. Eszembe jut mennyit sírtam, és milyen jó érzés volt bízni valakiben, és végre elmondani mindent, beszélni mindenről. Érezni a törődést, együttérzést, szeretetet. Jó volt végre bízni valakiben!!
Néha pedig felsóhajtok, és megkönnyebbülve végigfut a fejemben egy mondta: Istenem miken mentem keresztül....
Témaindító
