Örvény

Kiscsillag hozzászólása ihletett, a Cikkek topkiban, hogy az ember egy idő után eldöntheti, beleugrik-e az örvénybe, vagy sem. Nem tudom, tényleg így van-e, tényleg mi döntünk-e, Kiscsillag. Napok óta egy másik metafora jár az agyamban, mert van most két ismerősöm is, akiknek övsömörük van. És persze hipochonder lévén gyorsan utánanéztem, hogy is fertőz. Teljesen ellentétes infókat találtam, szóval lehet, hogy nem igaz, amit írok, de nem ez a lényeg. Valahol azt olvastam, hogy az kapja el, aki már volt bárányhimlős (de írták az ellenkezőjét is), hogy a vírus ott lappang, és valami feléleszti, aktiválja. EZ annyira bennem maradt ez az gondolat, nem ilyen-e a trauma, ott lappang, meggyógyulunk valamelyest, de azért ez aktiválódhat, amikor kedve szottyan, vagy amikor olyanok a körülmények, hogy kiújuljon a fájdalom.
Szóval nem tudom, rajtunk múlnak-e az örvények, vagy inkább, hogy mindig rajtunk múlnak-e.

Mara,
szerintem is olyan a traumánk, hogy lehet feldolgozni, sőt mivel folyamatosan fejlődünk talán többször is újra elő lehet és kell is venni, hogy ahogy változunk talán másképp látunk dolgokat és megváltozhat a véleményünk, és ezért is újra és újra aktiválódhat és akkor mindig új szemmel tudjuk nézni. Vagy egyszerűen csak látunk egy olyat a híradóban, hogy a 6 éves kislányt egy rokona megerőszakolta és 9 év börtönt kap, és átfut a fejünkön, hogy az a kislány még csak 15 lesz mire az elkövető szabadul és még mindig nem lesz elég felnőtt ahhoz, hogy megvédje magát, de ki tudja, h felnőttként képes lenne-e rá... és átéljük az egészet és akkor újra előjön.

Olyan ez mint egy gyógyíthatatlan betegség aktív és inaktív szakaszokkal, de mindig ott van. Amit tehetünk az talán az, h erősítjük magunkat, hogy amikor újra legyűrni akar, akkor se gyűrhessen le annyira.

Az örvény szó nagyon találó, pont ezt érzem sokszor, hogy valami lehúz, elnyel, megszűnik a világ és én is.
Talán már van egy kis rálátásom magamra, az elmúlt évtizedekre. Örvény sokszor jött, sokszor akartam megszűnni, meghalni, de az igazi okát sose tudtam. Kiskoromban kezdődött, amikor a bántalmazás kezdődött, de nem kötöttem össze a dolgokat. Aztán kamaszkoromban újabb nagy örvény, kibírhatatlanul mocskosnak éreztem magam. Aztán fiatal felnőttként újra, amikor meghalt az akkori szerelmem, na, akkor is elnyelt az örvény évekre. Néhány év nyugalom megint, amikor a testvéremmel tragédia történt. Aztán pár éve megint, amikor a nagyapám haldoklott és meghalt. Szóval ha "tudományosan" akarok fogalmazni, nekem a gyerekkori trauma minden válságos élethelyzetben aktiválódott, és sose tudtam megküzdeni a problémákkal, elnyelt egy örvény, összeomlottam.
Most talán annyival okosabb vagyok, hogy ismerem a működésemet, de felülkerekedni a bajokon egyedül nem tudok. És nekem nem kell se riport, se újságcikk, egyszerűen semmi, csak elkapnak a rossz érzések meg gondolatok, és végem van. Most ketten egyengetnek, egy pszichológus meg egy pszichiáter, így tudok létezni, csinálni az életemet, de aggaszt, hogy meddig megy ez így. Hogy vajon lesz-e valaha olyan, hogy egyedül is boldogulok. Most úgy érzem, nem.

Amúgy az övsömör nagyon kellemetlen és fáj is, de gyógyítható. Engem ez szokott vigasztalni.

kv írta: Mara,
szerintem is olyan a traumánk, hogy lehet feldolgozni, sőt mivel folyamatosan fejlődünk talán többször is újra elő lehet és kell is venni, hogy ahogy változunk talán másképp látunk dolgokat és megváltozhat a véleményünk, és ezért is újra és újra aktiválódhat és akkor mindig új szemmel tudjuk nézni. Vagy egyszerűen csak látunk egy olyat a híradóban, hogy a 6 éves kislányt egy rokona megerőszakolta és 9 év börtönt kap, és átfut a fejünkön, hogy az a kislány még csak 15 lesz mire az elkövető szabadul és még mindig nem lesz elég felnőtt ahhoz, hogy megvédje magát, de ki tudja, h felnőttként képes lenne-e rá... és átéljük az egészet és akkor újra előjön.

Olyan ez mint egy gyógyíthatatlan betegség aktív és inaktív szakaszokkal, de mindig ott van. Amit tehetünk az talán az, h erősítjük magunkat, hogy amikor újra legyűrni akar, akkor se gyűrhessen le annyira.

Szerintem az ilyenekre valamennyire fel tudunk készülni, az ilyenek ellen talán ad védelmet a terápia. Nekem azok a helyzetek okoznak sokkal inkább gondot, amikor igazából nem tudom a gyerekkori történésekhez csatolni a rám törő szorongást, csak hosszú töprengés és önelemzés után jövök rá, hogy minden út Rómába vezet (vissza). Ha látok egy ilyen borzalmat a tévében, akkor tudom, miért üt ki. De nem tudom, miért csinálok olyan cirkuszt abból, ha a lányom egy ideje krákog evés közben. Aztán szép lassan persze rájövök, hogy ez megint ugyanaz, félek, hogy nem veszek észre valamit, félek, hogy egyedül szorong és nem tudja/meri megosztani velem, félek, hogy fél, szorongok, hogy szorong... Ezek az esetek, amelyek ellen nem bírom felvértezni magam.

Én múltkor mondtam, hogy nem akarok mindent az abúzusra fogni, de akkor is "minden" onnan ered. És ezzel felesleges is vitázni. Valahogy könnyebb, ha az ember elfogadja, mert akkor megbékél vele, h nem ő a fő ok, hanem elrontották a helyes beállításait. És akkor béke lesz és könnyebb dolgozni a helyreállításon. És már nem esek kétségbe, ha valamiben visszaesés van, mert tudom, hogy minden visszaesésből tanulok valamit és ez erősebbé tesz, és legközelebb talán tovább kitartok, vagy hamarabb állok talpra egy-egy visszaesés után, mert tudom, h nem történt semmi rendkívüli, csak a szokásos. És mindig talpra lehet állni és kell is. És valami olyasmi, h meg kell tanulni esni is, és meg kell tanulni felállni minden esés után. És akkor nem győznek le végleg. Soha. Csatát veszthetünk, de ez a háború lehet, h életünk végéig tart.

Anoni Mara írta:

kv írta: Mara,
szerintem is olyan a traumánk, hogy lehet feldolgozni, sőt mivel folyamatosan fejlődünk talán többször is újra elő lehet és kell is venni, hogy ahogy változunk talán másképp látunk dolgokat és megváltozhat a véleményünk, és ezért is újra és újra aktiválódhat és akkor mindig új szemmel tudjuk nézni. Vagy egyszerűen csak látunk egy olyat a híradóban, hogy a 6 éves kislányt egy rokona megerőszakolta és 9 év börtönt kap, és átfut a fejünkön, hogy az a kislány még csak 15 lesz mire az elkövető szabadul és még mindig nem lesz elég felnőtt ahhoz, hogy megvédje magát, de ki tudja, h felnőttként képes lenne-e rá... és átéljük az egészet és akkor újra előjön.

Olyan ez mint egy gyógyíthatatlan betegség aktív és inaktív szakaszokkal, de mindig ott van. Amit tehetünk az talán az, h erősítjük magunkat, hogy amikor újra legyűrni akar, akkor se gyűrhessen le annyira.

Szerintem az ilyenekre valamennyire fel tudunk készülni, az ilyenek ellen talán ad védelmet a terápia. Nekem azok a helyzetek okoznak sokkal inkább gondot, amikor igazából nem tudom a gyerekkori történésekhez csatolni a rám törő szorongást, csak hosszú töprengés és önelemzés után jövök rá, hogy minden út Rómába vezet (vissza). Ha látok egy ilyen borzalmat a tévében, akkor tudom, miért üt ki. De nem tudom, miért csinálok olyan cirkuszt abból, ha a lányom egy ideje krákog evés közben. Aztán szép lassan persze rájövök, hogy ez megint ugyanaz, félek, hogy nem veszek észre valamit, félek, hogy egyedül szorong és nem tudja/meri megosztani velem, félek, hogy fél, szorongok, hogy szorong... Ezek az esetek, amelyek ellen nem bírom felvértezni magam.

Bár én nem vezetem vissza minden történésem arra, hogy a fél életem olyan volt, amilyen, de a félelmet tudom, hogy jól megtanultam.
Amikor másért aggódom valójában ugyanazokat az érzéseket helyezem belé, mikor belehelyzkedem abba, hogy vajon ő mit érezhet, amik bennem szoktak lejátszódni, abszolút tüköthatás és jobban meg tudok ijedni, mintha velem lenne bármi.
Szerintem Mara az anyai védelmező rendszered extrán felerősíti a félelmeidet. Nem tudom amúgy, hogy melyik anya nem zúzza ronggyá a saját idegrendszerét, ha azt feltételezi vagy épp tényleg baja van a gyerekének. Az örvénybe ilyenkor nem tudom, hogy nem lehet belezuhanni...

Nagyon találó a metafora amit írtál Mara!
Az övsömörről kicsit másként:
„Az övsömör mély szorongásra utal, belső fájdalomra, amely hosszú időn keresztül halmozódott fel. Mivel az idegek a kommunikáció eszközei, a betegség felfogható segélykiáltásként. Az érzékeny terület sebezhetőségünkre, gyengeségünkre hívja fel a figyelmet, valamint arra, hogy törődésre, gyengédségre van szükségünk. Testünk azt üzeni, hogy hagyjunk fel azzal, hogy mindig csak másoknak segítünk, és kezdjünk el önmagunkon segíteni. Oldjuk fel a bennük felgyülemlett stresszt és feszültséget, kommunikáljuk az érzéseinket a világ felé, és szakítsunk időt rá, hogy önmagunkat kényeztessük és szeressük.” (Ezt egy könyvből idéztem, de akár az abúzusról is írhatták volna.)
Az örvényről:
Az „örvény” bennem is elindított további gondolatokat. Amiket leírok most, ez az én látásmódom, („Isten tudja, hogy így van-e!?”), de én így érzékelem, így látom. A másik hozzászólásban, ahol az örvényt említettem, talán nem is jól fogalmaztam, mert örvény mindig és mindenhol van, minden térben és mindenféle mértékben. A kérdés inkább az, hogy ezek az energia örvények hogyan hatnak ránk? Amikor ezzel tisztában vagyunk, akkor lép be a döntés lehetősége. Persze vannak olyan valós veszélyek, pl. háború, természeti katasztrófa, őrült emberek stb., amikor választási lehetőség nélkül belekerülünk az örvénybe és ha onnan épen, egészségesen kikerülünk, az már maga a csoda. Ezt a rajtunk kívül álló okok kategóriába sorolnám, ezekre nem lehet felkészülni, ezeket csak túlélni lehet és tudomásul venni, hogy megtörtént, úgy mint például, amikor elfogadjuk azt, hogy egyszer meg fogunk halni (ha elfogadjuk, ha nem akkor is így lesz). Vannak azok az örvények, amelyekre fel lehet készülni (például vizsga, fontos megbeszélés, orvosi beavatkozás stb.) és amelyek hatását tudni lehet (pl. ha valakit megbántok, akkor ő neheztelni fog rám és rossz érzést fog bennem kelteni). Vannak olyan nem életveszélyes örvények, amiket nem lehet kikerülni (pl. egy negatív beállítottságú munkatársak vagy családtagok, szemtelen idegenek, időjárási frontok, stb.), de meg lehet tanulni, hogyan merüljünk alá „halálfélelem” nélkül. Erre írnék egy hosszabb példát: Régebben ha abúzus gyanús téma volt a környezetemben, nem látok és nem hallok álláspontra helyeztem magamat (ez még a tudatlanság időszakában volt), aztán amikor tudatosult az abúzus átestem a másik végletbe, hogy mindig mindenhol erről akartam beszélni. Ekkor az okozta a legnagyobb energiavesztést, hogy kontrollálni tudjam magam, persze nem mindig sikerült. Ma már nem kerülöm és nem keresem az ilyen beszédtémákat, de ha megtörténik, hogy a jelenlétemben szóba kerül, akkor indulatmentesen vagy minimális indulattal spontán el tudom mondani a véleményemet. Sőt meg tudom figyelni a többi ember reakcióját, hozzáállását. Ehhez sok ismeretszerzésre és tapasztalásra volt szükségem és ez nemcsak az abúzusra vonatkozik, bár többnyire nálam is „Minden út Rómába vezet”. Évekig tartó fáradságos munka kibogozni a csomókat, vagy amit már nem lehet attól megválni vagy csak egyszerűen a meglétét elfogadni, de mindenképpen megéri a fáradságot!
Nekem például a „Beszélj róla” egy tudatos gyakorlóterep. Telis tele van olyan örvényekkel, melyek egy abúzust nem tapasztalt ember számára „érdektelenek” (hidegzuhany, amiből nem kérnek), de egy abúzusban érintettnek a történetek, a fórum, a cikkek, a filmek nemcsak tanulságosak, de felkavaróak és lehúzóak is lehetnek. Amíg úgy kavar fel, hogy „hányok tőle” és elvakulttá tesz (rossz érzésem lesz és nem látok tisztán), addig még van belőle tanulnivalóm. Amikor már el tudom olvasni a „segélykiáltástól” hemzsegő hozzászólást úgy, hogy együtt tudok érezni, de ezt az együttérzést nem használom önigazolásra, akkor vagyok egyensúlyban. Az ilyen örvény úgy hat rám, mint amikor víz alá merülök, de tudom, hogy bármikor partra úszhatok.
Fontos, hogy a gyerekeinkre figyeljünk, óvnunk és védelmeznünk kell őket, de itt is szükség van az egyensúlyra. Ezt akkor tudjuk egyensúlyban tenni, ha mi magunk is egyensúlyban vagyunk. Mint ahogyan egy egészséges szülő számára is az egyik legnagyobb öröm, ha boldognak láthatja a gyermekét, a gyerek számára is felemelő, ha a szülője őszintén örömteli ember. De elsősorban a felnőtt a példamutató, persze gondolom ezzel sem mondtam újat…

Van olyan nap, amikor nincs "örvény"? Olyan nap, hogy nem jut eszetekbe az, ami történt? Hogy nem gondoltok rá? Vannak jobb napjaim, de olyan nincs, hogy ne gondolnék rá. Nem direkt, csak valahogy eszembe jut minden nap, többször. Ez így marad?

Május, az örvényt én általában (és most nem az abúzusra gondolok) egyfajta koncentrált erőkörnek látom, ami mindig mindenhol van. Ha konkrétan az abúzusra gondolok, akkor már nagyon ritkán jut eszembe az, ami történt, és ha eszembe is jut már semleges, nincs jelentősége, nem lehúzó örvényként hat. Így a kérdésedre az én válaszom az, hogy nem marad így!  Ezeket az erőket meg lehet tanulni „befogni”, mint a vitorlába a szelet, vagy mint egy makrancos paripát. (Ebben tudnak segíteni a jó terapeuták.)

Május írta: Van olyan nap, amikor nincs "örvény"? Olyan nap, hogy nem jut eszetekbe az, ami történt? Hogy nem gondoltok rá? Vannak jobb napjaim, de olyan nincs, hogy ne gondolnék rá. Nem direkt, csak valahogy eszembe jut minden nap, többször. Ez így marad?

Igen.
Kivéve, ha nem. Amíg a terápia tart biztos, hogy így van ez. Utána mi lesz, nem tudom. De vannak dolgok, amikhez egy élet is kevés.

Az örvényről nekem ez jut eszembe:
Történt az a dolog. Aztán jön sorba a hozzá kapcsolódó fájdalom. Miért nem szerettek, és miért nem figyeltek rám? Miért hagytak magamra, miért nem segítettek feldolgozni, hogy nem vették észre, hogy valami nincs rendben? Akire felnéztem ,és csodáltam, miért tette ezt velem? Kérdések, kérdések, egyik szorongás a másik után. Aztán féltem a saját gyerekem, szégyellem, hogy nem tudok ezen túl lendülni ennyi terápiás év után sem, és nem érti meg senki, hogy kell még idő (még én sem). Szóval az a dolog csak a kezdet, ami egyre jobban beszivárog, begyűrűzik mindenhová, és húz, mint egy örvény. Néha kidob ha szerencséd van, és kapsz egy kis levegőt, de aztán valahogy mindig belesodródsz,.