Te hibásnak tartottad magad?

Ezt én is ismerem. Huszonöt év után még mindig azt kérdezem magamtól: Miért nem tettem semmit? Ha tettem volna változik valami? Ha másként viselkedek akkor is bántott volna az anyám férje?

Amaoneth, nem változott volna, illetve ha mégis, talán még rosszabb lett volna. Az ilyen embereket, hidd el, nem tartja vissza a gyerek ellenállása és tiltakozása. Nem a te hibád.

Én vagyok az ellenpélda. Én sosem hibáztattam magam, pedig én már 16 voltam, amikor megtörtént, és saját magamtól egyeztem bele. Oké, hogy zsarolás hatására, de fizikailag sosem kényszerített rá a nevelőapám. És ez jó, nagyon jó, hogy így fogtam fel, így sokkal könnyebb volt egyrészt segítséget kérni, másrészt pedig feldolgozni az eseményeket.

És, ahogy a történetemben is írtam, néhány hónapja ütött szöget a gondolat a fejemben, hogy ha mégis hibás vagyok, akkor abban, hogy egész kicsi koromtól kezdve éreztem és tudtam, hogy ez velem meg fog történni egyszer. És talán a negatív gondolataimmal vonzottam be ezt az egészet, talán öntudatlanul is olyan jeleket küldtem az elkövetőnek, amikből ő ráérzett, hogy én erre "kapható" vagyok.

Érdekes...és annak utánajártál, hogy miért érezted ezt kicsi korodtól kezdve?

Nem. Ez amolyan "női megérzés" volt, megingathatatlan belső bizonyosság. Néhány éve azt vágta a fejemhez a nevelőapám, hogy "Már kétévesen is egy kis kurva voltál! Amikor velem aludtál, még csak fel sem ébredtél rá, hogy a kezedbe tettem a f.rkamat!". És akkor most vagy az van, hogy simán már kiskoromban is működött a hatodik érzékem, vagy pedig ezekre a kiskori "alvásokra" emlékeztem valahogy tudat alatt, és ebből fakadt a későbbi meggyőződésem, hogy igenis meg fog történni.

Lehetséges. Szerintem emlékképek, benyomások maradhatnak az emberben két éves korából is.

Hajnalkám írta: Amaoneth, nem változott volna, illetve ha mégis, talán még rosszabb lett volna. Az ilyen embereket, hidd el, nem tartja vissza a gyerek ellenállása és tiltakozása. Nem a te hibád.

Drága Hajnalkám!
Köszönöm hogy ezt mondod, remélem egy nap majd én is érzem. Nagyon sokat jelent számomra a kedvességed.

Amaoneth írta:

Hajnalkám írta: Amaoneth, nem változott volna, illetve ha mégis, talán még rosszabb lett volna. Az ilyen embereket, hidd el, nem tartja vissza a gyerek ellenállása és tiltakozása. Nem a te hibád.

Drága Hajnalkám!
Köszönöm hogy ezt mondod, remélem egy nap majd én is érzem. Nagyon sokat jelent számomra a kedvességed.

Bízzunk benne, hogy érezni fogod. Muszáj, hogy legyen az embernek valami jó is az életében, egyszerűen muszáj.

Hajnalkám, Süni!
Nagyon kedvesek vagytok
Igyekszem megtalálni a szépet-jót És vannak is olyan barátnők, (csak nők) Az életemben akikért érdemes felkelni minden nap . Ők indították el azt hogy beszélni merjek arról ami velem történt. És most rátok találtam. Hihetetlenül nagy támogatást adtak nekem, és egyre inkább ezt érzem itt is: Remélem képes leszek túljutni a magam baján, és odafigyeléssel, vagy bármi mással ami tőlem telik segíteni azokat akiknek hasonló sors jutott. A magam bőrén érzem mennyit ér egy kedves, biztató szó, vagy csak az ha hisznek az embernek.

Azt azért meg kell mondanom, kettős érések között vergődök az oldallal kapcsolatban. Egyrészt felszabadító hogy sorstársak között lehetek, másrészt viszont rémisztő máris hányan vagyunk. Iszonyatosan dühös vagyok , mert semmi más nem jár az eszemben , csak hogy hány és hány egykori, és mostani gyerek van aki hiába hallatta a hangját és kért segítséget. Vagy a hatóságok, vagy ami szerintem rosszabb - a saját szüleik fordultak el tőlük, és árulták el őket.
Szörnyű. Már attól bűntudatom van hogy ki mertem mondani: dühös vagyok Mintha nekem nem lenne szabad haragudni. Vagy megvédeni magam. Van ennek bármi értelme?

Nem akartam panaszkodni, csak úgy kibukott belőlem. Megint ide lyukadtam ki: Pedig eredetileg az akartam megkérdezni - tudom nem ide való a téma - Hogy ti miben lelitek örömötöket? Mi az ami boldoggá tesz? Elnézést ha rossz helyen vetettem fel, de még csak most ismerkedem a fórummal.

Amaoneth, merj csak dühös lenni, én is az voltam napokig. Aztán elmúlt, de simán előjöhet újra. Ha olvasok egy újabb történetet, elő is szokott jönni, főleg ha azt is olvasom, hogy a szülők (anya) nem hisz a gyerekének, sőt, még őt szidja össze.
Szóval ne legyen bűntudatod. Jogod van dühösnek lenni. Jogod van az érzésedhez, bármilyenek legyenek is.

süni írta: Miután eddig így éltem az életem, nekem ez a normális akkor is, ha mások szemében ez nem normális. Rengeteg küzdelem árán tartok ott, ahol tartok. Azt gondolom, hogy egyfajta ős-bizalmatlanság van bennem, hiszen engem azok árultak el, akikben feltétel nélkül bíztam. Nagyon nehezen engedek közel magamhoz bárkit is, ezért gondolom azt, hogy nem nagyon lesznek már barátaim. A mai rohanó világban egy negyvenesnek nincs is arra ideje, hogy megpróbáljon áttörni a magam köré épített védőfalakon. Nem is várom el, de én nem tudok bízni-nyitni olyan egyszerűen.

Drága Süni!
Nagyon is értem miről beszélsz.: engem is az árult el, és hagyott cserben akiknek a leginkább óvni kellett volna. Egész életemet úgy élet, hogy alapból bizalmatlan voltam másokkal szemben. És hogy közel engedjek magamhoz bárkit is? Ahhoz ténylegesen ismerniük kellett volna azt hiszem. De az ember nem akaszt táblát a nyakába hogy mi történt vele. Én legalábbis nem vágyom senki szánalmára vagy hasonlóra, hiszen semmin sem változtatna. A hülye szövegekből meg hogy "rég volt, lépj túl rajta" Köszönöm nem kérek.
Nem vagyok egy búvalbélelt, savanyú ember, többet látnál nevetni mint rosszkedvűen. Élem az életem: még akkor is ha sok minden nehezebben megy mint másoknak, de alig néhányan vannak akik tényleg ismernek, és ezen nem is akarok változtatni.

Viszont az új ismeretségek: Azt hiszem "normál" esetben az ember leginkább közömbös egy idegennel ha nem halott valamit róla, vagy nincs előítélete. Na nálam ez valamiféle védekező állással indul: Meg kell dolgozni a bizalmamért, még akkor is ha nem eresztem magamhoz ténylegesen közel. Ezt értetted ős- bizalmatlanság alatt? Te hogy vagy az új emberekkel az életedben?

Drága Süni!
Most olvastam a történetedet. Sajnálom hogy ezt át kellett élned Remélem, most már rendben lévőnek, sőt boldognak tarthatod az életed, és szeretitek egymást a pároddal. Az az utolsó előtti mondat "Mi akkor is tudunk kettesben lenni, ha társasutazáson veszünk részt." Ezt sugallja (Nem kell válaszolnod, nem akarok bepofátlankodni a privát szférádba)..

süni írta: Hajnalkám, rólam összesen 6 ember tudja, hogy mi történt velem. 3 pszichológus, 2 pszichiáter és a férjem. A sokáig elzárt TITOK miatt nincsenek barátaim, nem is voltak sosem. A Facebookon 50 ismerősöm van, abból 40 kollégám volt, a többiek a férjem rokonai.
Miután eddig így éltem az életem, nekem ez a normális akkor is, ha mások szemében ez nem normális. Rengeteg küzdelem árán tartok ott, ahol tartok. Azt gondolom, hogy egyfajta ős-bizalmatlanság van bennem, hiszen engem azok árultak el, akikben feltétel nélkül bíztam. Nagyon nehezen engedek közel magamhoz bárkit is, ezért gondolom azt, hogy nem nagyon lesznek már barátaim. A mai rohanó világban egy negyvenesnek nincs is arra ideje, hogy megpróbáljon áttörni a magam köré épített védőfalakon. Nem is várom el, de én nem tudok bízni-nyitni olyan egyszerűen.

Én azt látom, hogy manapság az embereknek senkire nincs igazán idejük. Még önmagukra sem. Ettől függetlenül értem, mit írtál. És igazad van: igenis lehetsz annyira öntudatos (nem jut eszembe jobb szó), hogy te döntsd el, neked mi a jó.

süni írta: S.N.A.F.U.!
Mielőtt hozzászólsz -ráadásul ilyen vulgárisan- egy bejegyzéshez, próbáld meg értelmezni az ott leírtakat. Ha elolvastad volna a történetem, és figyelemmel kísérnéd a hozzászólásaimat, akkor tudhatnád, hogy minden vagyok, csak nem unatkozó háziasszony. Ne magadból indulj ki!
Vagy te amolyan "megmondó ember" vagy? Aki úgy gondolja, hogy joga van másokat kritizálni? Senkinek nincs joga ismeretlenül kritizálni sem engem, sem senkit itt a fórumon!

süni!
Vagy félreértetted vagy félreérthetően írtam.
Eszemben sincs azt állítani, hogy unatkozó háziasszony vagy!
Olvastam a hozzászólásaidat - ha nem is mindet - és pontosan azért akadtam meg azon, hogy nincs időd.
Eszemben sincs kritizálni sem Téged, sem másokat.
Megmondó ember meg véletlenül sem vagyok.
Van olyan, akinek rendben van ahogy írok-beszélek, van olyan, akinek nem.
Eszerint Neked nem.
Ha szeretnéd, akkor többé nem reagálok egyetlen hozzászólásodra sem és akkor a kör bezárult.
Ha meg többeknek is zavaróak az írásaim, akkor zokszó nélkül megyek el innen, mert nem akarok még véletlenül sem bonyodalmat senki életében.
És pontosan azért, mert ez a fórum nem az unatkozó háziasszonyok találkahelye.
Így rendben van a dolog?

süni írta: S.N.A.F.U.!
Nem írtam, hogy nincs időm, azt írtam, hogy az embereknek nincs idejük megvárni, hogy a falaim leomoljanak. A falak bizalmatlanságból épültek.
A velem történtek miatt az átlagtól sokkal-sokkal érzékenyebb vagyok.
Miattam nem kell elmenned a fórumról.

Újra visszaolvastam.
Tényleg az én szövegértésemmel volt a gond.
Bocsánat!