Már nem vagyok fiatal. 50 évig hallgattam, majd borítottam. Házasságot , lakóhelyet, munkahelyet, felnőtt gyerekeket, mindent otthagytam, mert nem bírtam elviselni, hogy apám 14 éves koromig, mint asszonyát használt. Addig azt hittem, együtt tudok élni ezekkel az emlékekkel úgy, hogy magamba zárom őket. Mara könyve és a vele történt levélváltások hatására elkezdtem az emlékeimet rendbeszedni. Segítséget is kaptam szakértő embertől, büszke is voltam magamra, hogy túl léptem a múlton.
De fél éve apám magára maradt. Nem tudtam elnézni egy 80 feletti ember siránkozását. Hetente egyszer elutazom hozzá, mosok, főzök takarítok.Próbálom az indulataimat, érzéseimet visszafogni.
De látom rajta, hogy mindenre nagyon emlékszik és nem bánt meg semmit. A környezetében panaszkodik, sajnáltatja magát, ahol lehet hivatalos helyeken is panasszal él. Velem nagyon agresszív és ami nagyon zavar, anyám nevén szólít és úgy csinál, mintha az ő pótléka lennek. Holott látom rajta, hogy tudja jól mit csinál. Sőt élvezi is ezt a helyzetet és tudja, hogy nem tehetek ellene semmit, mert ő egy szerencsétlen kis öreg ember.
Mivel már másra nem képes, élvezettel aláz meg mások elött.
Na ebből csak azt akartam kihozni, hogy az általuk állított csapdából nem tudom, ki lehet-e kerülni .
Valahogy úgy érzem, nem enged a múlt. Tudom, meg lehetne tenni, hogy rá sem nézek, de egy idegen emberhez is lehajolok, ha elesett. Itt végleg elfogyott a tudomány, csak maradt a minden heti kényszeres talákozás.
